„Magyarországon az élőzene nincs olyan magas piedesztálon, mint a tárgyi birtoklás”: Interjú Kosinszky Gáborral és Medvegy Lászlóval (Concerto) 1. rész

1996. december 11., Madball. Az első buli, amit a Concerto Music szervezett. A Kosinszky Gábor és Medvegy László alkotta cég azóta az egyik legfontosabb rock/metal koncertszervező céggé nőtte ki magát, és a 20 éves jubileum alkalmából egy ünnepi koncertsorozattal készülnek a 2016-os őszi/téli szezonra. Mi pedig ugyanebből az apropóból készítettünk velük egy nagyinterjút, amelynek első részéből kiderül, milyen hatással volt a párizsi terrortámadás és a Petőfi Csarnok bezárása a hazai koncertekre, de szót ejtettünk arról is, hogyan lövik be a jegyárakat, és miért fut jobban a magyarnál a cseh metalpiac.

Hard Rock Magazin: Az egész világot megrázta a tavaly novemberi terrortámadás, amelynek részeként az Eagles of Death Metal párizsi koncertjén is lecsaptak a terroristák. Hogyan látjátok fél évvel később a helyzetet: hatott a tragédia az európai koncertéletre és zeneiparra?

Medvegy László: Igen, mindenképp. Ez mindenki számára egy sokk volt. Ilyen méretű és súlyú atrocitás nem történt még koncerten. Ez természetesen azonnal hatással volt a helyszínek beléptetési eljárásában, például Slashen, de az általunk szervezett decemberi Nightwish-koncerten is szigorítani kellett a beléptetésen. Néhány klub is kapcsolt, és szintén komolyabban vették a beléptetésnél történő átvizsgálást. Érthető módon mindenki megriadt, de szerencsére a látogatottságban ez nem jelentett visszaesést. Teljesen jól reagált a társadalom, nem érték el a terroristák a céljukat, már ha ez az volt, hogy az emberek sehova ne menjenek rémületükben.

HRM: A Petőfi Csarnok bezárása hogyan érint titeket?

Kosinszky Gábor: A PeCsa bezárása a közönségnek, a zenekaroknak és a szervezőknek egyaránt érvágás, mert kiesik a palettáról egy olyan helyszín, amely a legideálisabb volt az 1400-2500 nézőt vonzó koncertekhez. A legnagyobb klub a Barba Negra a maga 1400-as kapacitásával, de az 1400 és 3500 közötti nézőt vonzó koncertekhez nem áll rendelkezésre jelenleg fedett helyszín. Emiatt bizonyos előadókat nem is tudunk meghívni, és egy sikeresebb rendezvényt sem tudunk elmozdítani nagyobb helyre. A Petőfi Csarnok nemcsak szakmailag, hanem a hozzá fűződő emlékek miatt is hiányozni fog. Szervezőként tudjuk, hogy sok külföldi partner és zenekar ikonikus helyként tekint rá. Előbb-utóbb vagy a szakmának, vagy a fővárosnak kéne tenni valamit, hogy orvosolják a kialakult helyzetet.

ML: Vagy a piacnak kell kitermelni egy ekkora kapacitású helyet. Bár én elsősorban nem is a kapacitást hiányolom, hanem a Pecsa által nyújtott produkciós lehetőségeket. Nincs még egy olyan hely, amely ekkora belmagassággal és színpadmérettel rendelkezik. Nyugaton ezt „kis arénának” hívják, ahol már fel lehet állítani egy olyan komoly technikai háttérrel bíró produkciót, mint a Within Temptationé vagy az Epicáé.

KG: A legtöbb pecsás rendezvényünk 1000-1500 közötti nézőszámot produkált, ami nem indokolta a hely kapacitásának teljes igénybevételét, de a produkció igen.

ML: Itt közrejátszik a buszok és a kamionok parkoltatása, a produkció áramigénye. Bizonyos belmagasság alatt már nem működnek a látványelemek sem. A Petőfi Csarnok a hiányosságai ellenére is egy jó alternatíva volt.

ML: A legoptimálisabb az lenne, ha a főváros vagy az állam beszállna, és kiépítene egy, a mai technikai igényeknek megfelelő helyszínt. Nyugaton több példa is van erre, elég csak a Gasometert említeni, amelynek létrehozásába bevonták a civil és az üzleti szférát is (az épület például a Raiffeisen bank egyik területe).

HRM: Nem éri meg egy cégnek sem támogatni a koncerteket vagy a koncerthelyszíneket?

ML: Magyarországon a szponzorkérdést le lehet söpörni az asztalról. Csak akkor merül fel ilyesmi itthon, ha Aréna-kompatibilis világsztárról van szó. De ha Aréna-kompatibilis, akkor lehet nincs szükség szponzorra, mert megáll a buli a saját lábán. Ez egy ördögi kör.

KG: Ettől függetlenül is meg kell érje fenntartani egy ilyen létesítményt. Miért? Mert a beléptetéstől a pólóárusításig mindenért lehet jutalékot kérni. Egy zárt intézményben ráadásul saját vendéglátás van. A hazai szakma – a rockzenei szervezőket kivéve – jól el van látva, de még ők is gyengék ahhoz, hogy egy ilyen helyet létrehozzanak. Ezért a megoldás csak föntről jöhet.

Az is problémát jelent, hogy most az időszakosan nyitva tartó, szabadtéri helyeken összpontosulnak a koncertek, de ezek csak áprilistól szeptemberig működnek. Mindenkinek jobb, ha egy adott turnéval tudja elhozni a művészt, és nem egy fesztiválkörútból kell kiszakítani őket, mert akkor felkészült stábbal érkeznek és olcsóbb a produkció is. De a PeCsa bezárásával ezeket az őszi-tavaszi turnécsomagokat nehéz lesz leszervezni. Előfordult már, hogy nem lehetett a Pecsába hozni bulit, és akkor be tudtuk törni a visszatérő művészeinket egy kisebb kapacitású helyre. Ha nem volt arénakaliberű zenekar, akkor csak lejjebb tudtuk vinni, nem volt más lehetőség.

HRM: Azok a bandák, amelyek a 2000-es években futottak fel (HammerFall, Sonata Arctica stb.), már nem mozgatnak meg annyi embert, hogy megtöltsék a PeCsát.

KG: Viszont a mi közegünkből tudok mondani több mint tíz olyan bandát, amit ezentúl nem fogok tudni lekötni az említett őszi-tavaszi körre, például a Volbeatet vagy a Within Temptationt. Októbertől áprilisig lehetetlen elhozni őket, mert nincs hova, és annyira nem erős a piac, hogy egyből arénaméretű helyre ugorjanak. Akkor ugrik a jegyár is, és ezek a bandák úgy tudtak középsikeresek lenni, hogy a nyugati jegyáraknál olcsóbban sikerült elhozni őket. Míg nyugaton arányosan változtak a jegyárak annak függvényében, hogy az adott banda hol lépett fel, addig idehaza nem lett 300 %-kal drágább a jegy a Volbeat-bulira, csak mert nem a Club 202-ben, hanem, mondjuk, a Pecsában lépett fel.

HRM: Hogyan tudjátok kikalkulálni a jegyárat, hogy nektek is megérje, és a nézők is megvegyék? Van erre aranyszabály?

KG: Nincs. Ha ez csak matematika lenne, akkor nem kéne szeretni az adott műfajt, és nem kéne hozzá régi kapcsolat az adott előadóval. A gázsi és a helyszín még nem feltétlen indukál egy fix jegyárat. Még ha a gázsi hasonló is, más az ár a fiataloknak szóló bandák esetében, mint az öregebb korosztályt érdeklő művésznél, mert más a fiatalok tűréshatára. Persze nem lehet dupla annyi a negyvenpluszos korosztálynak szóló koncert ára, csak mert megengedhetik maguknak. Ehelyett a 18-25-ös korosztálynak szóló jegyárat kell leszorítani még jobban, és bízni abban, hogy ők sokan lesznek, mert még nem untak bele a koncertlátogatásba. Az alacsonyabb jegyárat pedig az is meg tudja fizetni, aki amúgy vacillálna. Itt a „sok kicsi sokra megy” elv működik, míg egy érettebb produkciónál lehet közelíteni a jegyárat a valósághoz.

ML: A zenekar ázsiója is fontos szempont a jegyár kikalkulálásában. Egy feltörekvő zenekarnál még lehet tudni, hogy a pályájuk elején tartanak, míg egy kifelé tartó zenekarnál gondolhatja azt is a rajongó, hogy lehet, utoljára nézheti meg őket.

KG: Példának itt a Thin Lizzy. Életükben és a mi életünkben is első alkalommal elhoztuk Magyarországra ezt a patinás bandát – még akkor is, ha már nem az eredeti zenekarról van szó –, és a jegyár is ezen logika szerint képződött. A végeredmény: teljes dráma. Soha előtte nem volt és nem is lesz Thin Lizzy-koncert Magyarországon.

HRM: Követitek, hogy ki az, akit még most érdemes elhozni, mert később már sokkal többe fog kerülni?

ML: Követjük, de tippelni mi sem tudunk. Ezen a szinten, ebben a műfajban Magyarország egy kis piac. Nem mérvadó. 15 év alatt ezt nem tudtuk megfordítani és az elkövetkezendő években nem is fogjuk tudni. Más országokban dől el, hogy ki lesz a jövő reménysége. Vannak zenekarok, amik nálunk jobban futnak, de ezek nem a feltörekvő, hanem a másodvirágzásukat élő zenekarok. Egyébként is nehéz megjósolni, ki lesz a következő nagy zenekar. Ha valaki fel is küzdi magát egy bizonyos szintre, kérdés, meddig tudja megtartani ott magát. Manapság amilyen gyorsan felkapaszkodnak zenekarok, olyan gyorsan el is szoktak tűnni. Felgyorsult, átalakult a piac.

HRM: Miért?

ML: Hozzánk is gyakran járnak vissza a sikeres zenekarok, és a piac átalakulását jelzi ez a sűrű koncertezés. Van egy réteg, amelyik hű marad a zenekarhoz, de többen le is morzsolódnak. Itthon a lemorzsolódás kisebb, Nyugaton viszont nagyobb, mint ahány új rajongó jön.

HRM: Lojálisabb a magyar közönség?

ML: Én még ezt is megkockáztatnám. Persze csak nagyon kis betűvel… (nevet)

KG: Aktívabbak. Mint ahogy a csehek is. A cseheknél ez a zene piacként is működik. Konzervatívabbak, tehát hamarabb mennek el egy koncertre, minthogy okosabbra cserélnék a már amúgy is okos telefonjukat. Számomra nagy meglepetés volt, amikor Rush-koncerten voltam Prágában, és ott volt közel 8000 ember. Itthon talán a Pecsát töltené meg a Rush. A mi szintünkön lévő zenekarok hasonlóan működnek itthon, mint a cseheknél, de a Rush-koncerten ’98-ban a közönség 80%-a úgy nézett ki, mintha ’88-ban lennénk. Mert nem a külcsínre adott, hanem jegye volt. Itthon ez fordítva van. Az élőzene nincs olyan magas piedesztálon, mint a tárgyi birtoklás. Persze nem a megbízható, sokszor név szerint is ismert emberekről beszélek, hanem a nagyobb merítésről.

HRM: Ha rockkoncertekről és a látogatottságukról van szó, a csehek mindig pozitív példaként kerülnek elő. Az emberek hozzáállásán felül mitől működhet jobban ott a rockkoncert-szakma?

ML: Például a szponzorok miatt. A Masters of Rock mögé beállt egy italgyártó cég. Ez olyan, mintha a Kőbányai Sörgyár területén rendeznénk rockfesztivált, és, mondjuk, 150 forintért adnánk a sört.

KG: A Venom-koncerten beszéltem egy sráccal, aki a Brutal Assaultra szokott járni. Olcsó, profin működik, ugyanakkor nem merev, nincs sok keret közé szorítva a rajongó. Ha például leül 40 srác egy árnyékos helyre sörözni, másnap reggelre ott egy söröspult lesz. Itthon a NAV hamarabb megbüntetné azt a sörárust, mint hogy kinyitna, a csehek viszont oda építenek utat, ahol már ki van taposva a fű. És ne feledkezzünk meg az országimázsról sem, mert az sem elhanyagolható, ha Havel elnök a Rolling Stonesszal fotózkodik…

ML: A cseheknél van egy megnyugtató háttér, még a legrosszabb line-upra is összejön több ezer ember. Itthon ez csak pár száz lenne. Anno mi is belekóstoltunk a fesztiválszervezésbe a Hammerrel, a Summer Rocks 5 éve alatt az összes buktatót megtapasztalhattuk. Egy jó helyszín kell hozzá, és egy olyan szponzor, ami nemcsak belelök egy x összeget, hanem mögé is tud állni. Kell egy olyan koncepció, ami évekre előre tudja vetíteni, hogy merre haladjon a fesztivál. A Summer Rocks-nál viszont mindig csak ahhoz tudtuk varrni a gombot, ami éppen volt. Megnéztük, milyen zenekarok dobták be magukat és azokhoz igazítottuk a fesztivált. Ez talán a mi hibánk volt.

KG: Voltak sikereink is, például a Slayert egy adott napon szerettük volna elhozni, és azt sikerült megoldani. Ahogy azt is, hogy egy napon legyenek a korosztályunk nagy nevei, a Judas Priest és a Queensryche. De sajnos az akkori neveket a piac nem igazolta vissza. Jelen állás szerint a vidéki fesztiválokban lehet bízni, mert fentről a Sziget által szervezett bulik működnek.

ML: Az is keresztbe tett, hogy a Sziget is akkor kezdett el önálló metalhelyszínt üzemeltetni, és ezzel nem lehetett versenyezni. Ironikus, de utána a szigetes metalszínpadon mi dolgoztunk 11 évig.

HRM: Mennyivel kerül többe egy zenekar, ha ti egy konkrét időpontra kéritek, mintha a turné általuk beiktatott állomásaként jönnek Magyarországra?

ML: Van egy fesztiválgázsi és van egy turnégázsi. A fesztiválgázsi sokkal magasabb és független attól, hogy éppen erre utaznak-e. Mert ha „csak” ki kell szállniuk a buszból, az sem azt jelenti, hogy a buli előtt pár perccel megérkeznek, letolnak másfél órát, és irány a másik fesztivál. Nekik sokkal olcsóbb, ha fel tudják fűzni egy adott útvonalra, és nem kell bereptetni őket.

KG: A fesztiválgázsi attól is több, hogy csomó dolgot feltételez. Például szponzort, vagy hogy a zenekar is csak egy a sok banda között: nem rá van kihegyezve a fesztivál, ezért bizonyos keretek közé van szorítva. A headliner fellépéseknél persze mindennek úgy kell lennie, ahogy a zenekar kéri. Az is különbséget jelent, hogy az önálló bulinál keményen el kell számolni a zenekar felé. A fesztiválnál van egy plafon, ami fölé nem mehet a gázsi, az önálló bulinál viszont, ha nyereséges a rendezvény, a művész megállapodástól függően eltehet bizonyos százalékot azért, mert „a nyereséget is ő termelte meg”. Egy fesztiválon a zenésznek nincs esélye arra, hogy bónuszt kapjon.

HRM: A külföldi menedzsmentek mennyire flexibilisek egy magyar buli lekötésénél? Mennyire veszik figyelembe, hogy itt magasabbak az adók és kisebb a közönség, mint máshol?

ML: Ez attól is függ, milyen stádiumban van a zenekar, illetve a menedzsmentnek milyen tervei vannak a zenekarral. Előfordult, hogy egy banda jóval kevesebb gázsiért is hajlandó volt eljönni, hogy jobban beágyazódjon az itteni piacon. A régi partnerekkel mindig sikerül egy józan határon belül tartani az elképzelést, de az utóbbi években teljesen átalakult a szakma. A CD-eladások szinte a nullával egyenlőek, ezért a zenekaroknak a bevételi forrásokat a koncertezés és a merchárusítás jelenti. Emiatt a kényszerpálya miatt kénytelen a zenekar sokszor fellépni, turné-fesztivál-turné beosztásban, hogy megkeresse azt a pénzt, amit régebben. És a szervezőknek is rá kell bólintaniuk, hogy egy zenekar évente visszajön. Azt majd a piac eldönti, meddig lehet ezt csinálni és mikor ég ki egy zenekar. Félek attól, hogy a mostanában felbukkanó együttesek nem lesznek olyan hosszúéletűek, mint a nagyok.

KG: Van egy rövidebb válasz is: egyre kevésbé. Egyre kevésbé lehet érvényesíteni a kelet-közép-európaiságunkat vagy a magas ÁFA okozta nehézségeket. A 25 év már történelmi lépték, a partnerek közül többen a vasfüggöny utáni világba születtek bele. A Laci által említett folyamatos turnézás egy ellentétes irányú hatás, mert ha például egy zenekarnak egy évben két fellépése lenne Magyarországon, akkor azt mondják, az elsőt csináljuk meg úgy, ahogy ti javasoljátok, de nyáron rendes gázsiért jövünk vissza. Felértékelődik a zenekar „munkával” töltött napjának az értéke, hiszen egy turnén minden kimaradt napon van kiadás, és a kis pénz is pénz. Fellépni mindig jobb, mint parkolni egy bevásárlóközpont parkolójában. Ezt a kaotikus helyzetet a kontinentális ügynökök jobban belátják, a tengerentúliak vagy a londoniak azonban már nem. Náluk szinte ugyanazoknak az elvárásoknak kell megfelelni, mintha Münchenben kötnénk le egy bulit.

HRM: Ezek szerint a lemezpiac bedőlése a szervezők malmára hajtja a vizet?

ML: Hajtaná, ha nem lenne ez a kettőség, hogy a zenekarok félévente visszatérnek.

KG: Egy válságon vagyunk túl, és az emberek kevesebbet költenek CD-vásárlásra. Nálunk a lokális nehézség, mint a magas ÁFA, sokkal nagyobb problémát jelent.

HRM: A válságot ti is nagyon megéreztétek?

KG: Igen, de ez művészfüggő is, mert van olyan előadó, akinek a koncertjére hamarabb veszel jegyet, mint mondjuk kenyeret. Nem mindig azonos bábut kell lelőni, mindig másra kell vadászni. Egyébként 2014-ben éreztük azt, hogy a válság után helyreállt a piac.

ML: Ezt talán abból is lehet érezni, hogy egymást követik a külföldi zenekarok. Iszonyatos a felhozatal, volt olyan, amikor öt nap alatt négy bulink volt. És egyik sem volt megaciki besülés, mindegyik megállt a lábán.

HRM: Ez a múlt őszi koncertdömping, amikor egy hétre több nagy külföldi buli is esett, nem volt kontraproduktív számotokra?

ML: Szerintem mindenkinek az volt. Ma már nem az van, mint 10-15 éve, amikor az ősz folyamán csináltunk három bulit, és mindegyik nagyon jó nézőszámmal ment, mert annyira kevés koncert volt Magyarországon.

KG: Mi pont akkor jöttünk be a piacra, amikor a rockzenei rés még nem volt lefedve a koncertszakmában. A Multimédia még hozta a nagy rockművészeket, de klubszinten nem voltak ilyen bulik. Néha egy-egy banda eltévedt a Lyukba, gyászos körülmények közé, de egyébként ezeknek a zenekaroknak nem volt terepe. És amikor nekikezdtünk, még az egész évben csináltunk 4 bulit, nem egy szezonban.

ML: Az E-Klubos időkben itt kezdett a Tiamat, a Moonspell, a Therion, és akkor úgy kalkuláltunk, hogy a két buli között legalább legyen egy fizetésnyi időszak, hogy az új fizetésből meg tudják venni a 3990 forintos jegyet. Néha most sem tudunk feljebb menni a jegyárakkal. Akkor jóval tagoltabb volt a piac, nem volt ez az iszonytató dömping, ami valóban annak tudható be, hogy megszűntek a CD-eladások. Régebben a turnék a CD-megjelenéshez kötődtek.

HRM: Amikor még jól fogytak a lemezek, a menedzsment ez alapján be tudta lőni, hol mennyire lehet sikeres a turné. Most mi alapján tudják felmérni a helyzetet?

KG: Tőlünk, vagy bárki mástól megkérdezik, mi az ajánlatunk az adott zenekarra. Utána ránk bízzák a döntést, mi kalkulálunk, és ebből megszületik egy összeg. Ha ez az összeg nem olyan, amilyet látni szeretnének, akkor belátják, hogy ez nem olyan erős piac. De általában nem ez a helyzet. Ha eldöntik, hogy el akarják hozni ide a zenekart, és mi „egyet” mondunk, akkor addig fognak keresgélni, amíg nem találnak valakit, aki „kettőt” mond. És hidd el, meg fogják találni.

HRM: Külföldön szinte mindig ugyanaz a szervező hozza el az adott fellépőt. Itthon viszont előfordul, hogy egy előadó három egymás utáni koncertjét három különböző szervező csinálja.

ML: A külföldi ügynökök között is van olyan, akit nem érdekel az ilyesfajta lojalitás. A zenekar elé pedig nem állhatsz oda, hogy a múltkor velem jöttél, most miért jössz mással? A szervezők részéről erősek a próbálkozások, sokszor túl is mennek az etika határán. Szerintem az lenne a normális, ha megpróbálnának olyan új zenekarokat is behozni, amik még nem voltak itt. Van annyi zenekar, nem?

KG. Persze az a biztosabb, aki már járt itt és csinált egy jó bulit. De ebből a versenyből azt kéne kihozni, hogy szélesedjen a paletta. Most nem ezt látjuk, és ez igaz ránk is, mert nekünk a tavalyi év valamiért úgy alakult, hogy csak olyan művészek jöttek, akiket kb. kétévente elhozunk. Hozzáteszem, hogy mi hoztuk őket előtte is, tehát magunkat ismételjük, mert rengeteg zenekar van, és az tud igazán nagyot dobbantani, aki először hozza el a bandát. Utána természetesen megpróbálja megvédeni az állásait, ezzel kapcsolatban mi is nagy erőfeszítéseket tettünk. A közönség számára pozitív oldala van is ennek a versenyhelyzetnek, csak most éppen nem ez domborodik ki.

HRM: A „rálicitálásokat” nem a közönség szívja meg?

ML: Nem, mert a jegyár nem tud a végtelenségig drágulni. A versenyhelyzettel jól jár a zenekar, jól jár az ügynök, és nem elképzelhetetlen, hogy rosszul jár az, aki végül megnyerte a versenyt, mert messze nem biztos, hogy pluszban fog kijönni a helyzetből. És az eredeti szervező is rossz szájízzel fogja konstatálni, hogy nem sikerült megőrizni a zenekart. A nézők viszont nem érzik a különbséget, maximum más honlapon fogják megtalálni az információkat.

KG: Maximum abban szenvedhet veszteséget a közönség, hogy nem képes elmenni a koncertre, mert azon a héten már volt két másik buli. Ennek csak úgy lenne értelme, ha kevesebb koncert lenne. Nagyjából ugyan megállnak a lábukon a bulik, de többen lennének egy adott koncerten, ha harmadennyi lenne egy hónapban.

HRM: Van valamilyen kommunikáció a szervezők között?

ML: Próbálkozunk, de nem egyszerű. Ha benne vagyunk egy tárgyalássorozatban, és a dátumot fixáló kérdésre az a válaszod, hogy mi egy kis piac vagyunk, és aznap már van egy nemzetközi koncert, akkor felajánlanak még egy dátumot, de ha arra is azt mondod, hogy azon is van már egy nemzetközi buli, akkor kész. Ennek elkerülése végett történt közeledés a szervezők között, és csináltunk egy naptárat, amit hellyel-közzel használunk is.

KG: Nem egészséges, hogy egy városban egy napon két nemzetközi koncert van, mert széles az emberek érdeklődési köre. Már nem a 80-as években vagyunk, amikor volt digó, csöves, meg popper. A mai rockerek sokféle zenét hallgatnak a műfajon belül.

Készítette: Tomka, Savafan
Képek: Savafan