Joe Bonamassa: Blues Of Desperation

írta Bigfoot | 2016.03.23.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://jbonamassa.com/

Stílus: blues, blues rock

Származás: USA

 

Zenészek

Joe Bonamassa – gitár, ének
Anton Fig, Greg Morrow – dob
Michael Rhodes – basszusgitár
Reese Wynans – billentyű
Lee Thornburg, Paulie Cerra, Mark Douthit – fúvósok
Mahalia Barnes, Jade McRae, Juanita Tippins - vokál

Dalcímek

01. This Train
02. Mountain Climbing
03. Drive
04. No Good Place For The Lonely
05. Blues Of Desperation
06. The Valley Runs Low
07. You Left Me Nothin’ But The Bill And The Blues
08. Distant Lonesome Train
09. How Deep This River Runs
10. Livin’ Easy
11. What I’ve Known For A Very Long Time

Értékelés

Egy picit mintha visszavett volna a tempóból a kitűnő gitáros: az utóbbi időben már nem évenként dobálja ki jobbnál jobb lemezeit. Talán ez annak is tulajdonítható, hogy jól rákapott a dalírás ízére, hiszen a második olyan albumot adja ki, melyen kizárólag saját szerzeményeket oszt meg hallgatóságával.

Már a kezdésnél rendesen belecsap a lecsóba, hiszen a This Train pokolian lendületes rockja valóban úgy érkezik meg, mint egy gyorsvonat, ráadásul a dögös gitáralapra alaposan rápakol a féktelen zongorajáték is.  Ez a dinamizmus később sem változik, sőt a hangzás is nagyon erős, a gitár vadállat módon szól végig, úgy, mint a Led Zeppelin albumain. Bonamassa egyébként sem rest egy csomó elemet átemelni Jimmy Page fegyvertárából a sajátjába, sőt, a második dalnál, a Mountain Climbingnál már a zene is Zepes. A Drive pedig olyan, mintha egy road movie aláfestő zenéje volna a fátyolos gitárral.

Két nagyon súlyos, és hosszú blues, a No Good Place For The Lonely, és a címadó (ismét erős Zep-hatásokkal fűszerezve) után jön egy kis megnyugvás: A The Valley Runs Low szép lírai dallamai andalítanak. Majd egy ízig-vérig tradicionális blues érkezik, a találó című You Left Me Nothin’ But The Bill And The Blues. A gitár itt sem veszít erejéből, közben hősünk időnként nagyon disszonáns dallamokat penget hangszerén.

A Distant Lonesome Train tipikus Bonamassa-felvétel, különösen az énekdallam terén, és már megint egy vonatról szól a zene! Nem ez az első lemez ugyanis, ahol a sínen zakatoló járműről szőtt gondolatait önti dalba. Persze az utazás, a mozgás témája örök visszatérő, ez nem csak az övé, hanem a blues sajátossága, hiszen, a műfaj ősi képviselői kivétel nélkül Gördülő Kövek („Rolling Stones”) voltak, belekeveredtek mindenféle balhéba.

A völgy után ezúttal a folyó is mélyen kanyarog: A How Deep This River Runs üteme ugyan lassú, de a dinamikai váltások igazán érdekessé teszik az egészet. A Livin’ Easy pedig az első akusztikus felvétel, amibe megérkezik a szaxofon is.

A végére marad egy slow blues: a What I’ve Known For A Very Long Time nem földbedöngölő, a fúvósok teszik melodikussá, és Bonamassa talán először az albumon veszi elő a dallamosabb szólózás műfaját.

Ha összehasonlítjuk az előző albummal, a 'Different Shades Of Blue’-val, ez a mostani lemez keményebb, nyersebb. Jóval ritkábban szólalnak meg rajta a fúvósok (amiért Joe kapott hideget-meleget), és a női vokál is jócskán a háttérbe szorult, így tehát marad a szívbemarkoló, markáns gitárjáték (nincs más választás, kevesebb a hangszer), és hangzás. Igaz jócskán a háttérben, de a zongorarészeket remekül kidolgozták, a ritmusszekciót pedig alaposan felerősítették, hogy ne maradjon el a gitártól. Elszánt egy muzsika, ahogy a címe is mutatja.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások