Hallom a lüktetésben: Black-Out – Barba Negra Music Club, 2016.01.23.

„Arcomon, bár nem nagyon, de látszik a spirál hagyta nyom.” Én is érzem magamon a jelet, ami hívott, ami miatt itt vagyok. Valami, ami közös, és mégis mindenkinek más. Kowa sok szövege alig egyértelműbb, mint egy átlagos tibeti szentkönyv, cserébe tartalmaz egy pár életre elegendő igazságot. Az is konstans tény, hogy csatakra tombolod magad a bulin, úgy szikrázik ez a zene. Nevezzük agyas őrületnek, Zúzdusz Meditátusz. Vagy egyszerűen hívjuk Black-Out-koncertnek.

Na jó, beismerem: a közönség fura volt. Láttam már kőszobrokat intenzívebben bulizni. A hangosítás se volt teljesen kerek (jó cuccok, jó szakemberek, hallottam is minden hangszert, épp csak az a 10% nem jött, amiről tanárunk azt mondta: varázslat), de sem ez, sem a téli hó nem indokolta nekem ezt a halvért, ami az egyébként minden számot betéve tudó nagyérdeműben csörgedezett. Na de ha már maga Kowa is így szóla a színpadról: „az élet túl rövid, hogy azzal törődjünk, felemeli-e más a kezét, ha mi fel akarjuk” (nem pontos, de a lényeg ez), akkor tényleg nyugodtan rázhatom a hajam, és ugrálhatok.

’Radioaktív’. Dalai kicsit háttérbe szorultak az utóbbi bulikon, az idei koncert gerincét viszont a tíz éve megjelent lemez számai adták. A csapat jelen felállásának utolsó lemeze kissé mostohagyerek, a közönség egy már szignifikánsnak mondható része jobban szereti a „régi” dalokat. Tény, hogy az album slágeresebb lett, mint a korábbiak, az Olyan az életen pl. komolyan érződik a KowaMegaVega hatása (a ’Pimasz Grimasz’-t mondjuk imádom), a dalszövegekben ritkult a szimbolista szinesztézia, de hiba lenne a sugárzó korongot mainstreamnek beállítani. Kapott ugyan egy Fonogram-kupát, de a magyar zeneipar azon próbálkozása, hogy egy időnként átnevezett (Arany Zsiráf) díjjal megpróbál úgy tenni, mintha lenne valami, amire büszke lehetne, legfeljebb mosolyra érdemes. Még akkor is, ha néha beemelnek egy-egy jó albumot a díjazottak közé.

De mióta mainstream egy Tetovált sorszám? Ahogy megőrülsz a dalra, érzed, hogyan izzadod ki a ragadós fekete emlékét a legutóbbi pillanatnak, amikor börtönnek érezted a világot/tested, és reményvesztve, már csak dacból verted a falait. És ahogy a dal előtt Kowa párhuzamba állította a rohanó idővel (érdemes figyelni a számok között, soha nem töltelékszöveg), előttem felrémlett egy klip, és máris pozitív düh fogott el. Nem akarom, hogy cél nélkül pörögjenek a számok a karomon, élni akarok, kihasználni az időt!

Na pl. ilyeneket élsz át egy Black-Out-koncert közben. A Gyönyörű zombi refrénje alatt szántam/vetettem meg már politikust, jöttem rá, hogy magam vagyok az akadályom, röhögtem ki saját kivagyiságom stb., a Szabadlábon már vitt be és hozott ki börtönből, a V.V.V pedig még nem tette fel kétszer nekem ugyanazt a kérdést. A másik oldalon (az is egy dal, de most nem játszották) meg ott vannak a szinte egyértelmű dalok, az Ami vagy, az Érted összetört, a Nap, amelyek viszont úgy szólnak hiányról, biztatásról, fájdalomról, ahogy még senki nem játszotta őket. A Körúton az egyik legszebb szerelmes szám (igaz, a ’Radioaktív’ lemezre felkerült változat kevésbé üt, mint az eredeti), a – még lemeztelen – Jónak Lenni pedig pont az dal, amire egy bőrkabátos rocker és egy átszellemült Krisna-hívő is együtt, egyetértésben tud táncolni. Ez a két oldal jó ritmusban váltogatja egymást a koncerten.

Ugyanez a ritmus igaz a zenészekre is. Fehérvári Attila mestere mindennek, amin vastag drót van és mélyen szól. A Tejfehér csend üveghangulatát egyszerre adja mélyen és magasan, a V.V.V. basszusszólamát csak hat extra ujjperccel lehet eljátszani, A Legyen alatt  (irgalmatlan jó dal) viszont stabilan, pattogósan hozza az alapot, és nem érez késztetést arra, hogy legyorsulja  kolibrit a mahagóniról. Csányi Zoli a Zöld keddben gyakorlatilag egy elszállt afrikai törzsi dobos teljes repertoárját hozza, az Esőnapban ellenben nyugodtan, stabilan, virga nélkül hozza a szinte monoton kettőnégyet. Itt jegyezném meg – és ez ül minden tagra –, hogy imádom a kreativitásukat: Zoli rengeteg dalt dob fel a még éppen elfogadható mértékű töréseivel, legyen szó az ’Összetörtről, vagy a Ne hidd elről (vagy a dalok 80 százalékáról); ha hallgatom a dobot, valahogy soha nem az jön, amire számítok, mégsem törik meg a dal lüktetése. Üdítő módon foglalja be az – egyébként jobbára felfedezetlen – területet a harminchárom huszonegyedes dobhercegek agymenései és a slágeres ritmuspanelek között.

Szabinak meg olyan témákat hoz a keze, hogy sokadrangúnak hat mellette, hogy egyébként az ország egyik legjobb rockgitárosáról van szó.* Nézd a Gyönyörű zombit: nem egy háromakkordos dal, ám egyik Malmsteen-rajongó gitáros sem durran el a technikájától, de hogy ilyen riffek másnak nem potyognak, az aligha vitatható. A sráchoz (miért, hívjam Csányi papának?) nem kapcsolok beazonosítható stílusjegyet vagy figurát (a pszichedelikustól a stadionrockig kb. fullos a skála), valamiért mégis felismerem, ha játszik. Ahogy a villanykacsát (wah-wah) tapossa, az meg külön buli.

Kowa meg… ő Kowa. Múltkor tűnődtem, hogy a kendőre sapka kombó után mi lesz a következő réteg, nos, erre a bulira szakáll mögé bújt. A side-projektből első vonallá nőtt KoVega okán már sokat elemezték, legyen elég annyi, hogy ő egy extra energiabomba.  Az őskori Black-Out-koncertek egyikén ez a túlpörgött dervis vonzott oda egy vállalhatatlan hangosítású koncert elé egy fesztiválon. Mára ő is, a csapat is visszavett egy fokozatot, de ez a (közös) erő még mindig letarolja Pripjatyot, ha elszabadul. Legjobb példa: sok buli egy idő után leül, ha a nagyérdemű érdemtelen (nagyérdemtelen…), mások viszont egy vállalható ütemben fokozzák és fokozzák a koncert végéig. A közönség aznap inkább a szolidan tapsolós kedvét járta, Kowa mégis szertehajlongta a színpadot, Szabi száját szélesebbre húzta a vigyor, Ati arcáról meg soha nem tudtam olvasni. (Zoli, bocs, elbújtál a dobok mögött, feltételezek egy fülig vigyort). Élvezték! És jó volt! Ennél a koncertnél volt(unk) már  jobb(ak), lesz is jobb, ettől még komolyan jó volt.

Ezek a dalok bármit elvisznek, és ezek a zenészek (kb. csak ők) át is tudják adni. A koncert egyedi, egyszerre tomboló és elgondolkodtató, ad formát és tartalmat egyaránt. Hogy mégis kissé csipkézett a széle az emléknek, annak egy oka van csupán: miért ily ritkán? A nem kerek hang, a nyugisabb közönség csupán szakmai vis maior, bármikor, bárkivel. Még egy aznap kedvetlenebb zenész is ez lett volna. Nem videofelvételt nézünk: embereket, kommunikációt, alkotást. De míg egy átlag zenekarnál vállrándítással iktatjuk, hogy ők mindent megtettek, de aznap csak 80 százalékos a buli (ami a Black-Outnál még mindig ötös fölé), „next time, guys”, addig ennek a csapatnak éves a várólistája. Külön cikk lenne, miért, egy ilyen egyedi, és mégis jó banda miért széled ezerfelé (… nem, nem kezdem el).

Viszont… ennek a „legközelebb”-nek a végeláthatatlan távolságát, és ez ebből fakadó nem túl pozitív tanulságot felejtem el az emberek őrjöngő viharában, a közös ugrálásban, a kemény, de mégis emberi pogóban, abban, ahogy túlcsordult energiáink összefolynak, és felemelt kezeink irányába sugárként törnek át plafont, eget, időt, teret. Talán ettől van az, hogy „mégse fáj, mégse fáj” a távoli „talán” és a régi „akkor”, hisz órába, helybe, lelkekbe, fejekbe égve megmaradt jelennek.

Nyilván ez is csak vélemény, másnak talán a nyugodtabb, elmélyültebb koncert jó, érteni, átrágni, eldönteni, megint másnak egyszerűen emlékezni, percnyi jelenné tenni egy gyönyörű akkort. Ezzel nincs is baj. De szeretném, ha jövőre a „Duracell rész” is képviseltetné magát annyi fővel, amennyi elég egy közös élményhez. Legyen egy réteg, aki tapsol, egy réteg, aki hallgat, egy réteg, aki ölel, és legyen egy réteg, aki megőrül. Mint a zenészek játéka, vagy maguk a dalok: legyen egy sokszínű, változatos, vibráló kavalkád. Legyen minden az, amit ér…

A Black-Out pedig egyszerűen csak legyen Black-Out! Ez megy nekik!

* És fogalmam sincs, hogy az overdrive-olt búbánatba tud így darálni 0.71-es pengetővel!

Szerző: ProblemChild
Képek: Mahunka Balázs (további képekért katt IDE!)