"Ma már nem elég háromévente megjelentetni egy albumot": Interjú Bajusz Péterrel (Dystopia)

Hat év várakozás után tavaly áprilisban jelent meg a prog. metalos szegedi Dystopia új lemeze, a ’Way To Unfold’, ami nemcsak idehaza talált értő fülekre, hanem külföldön is, hiszen felkerült pár szaklap éves toplistájára. A srácok nemrég rengeteg élménnyel és kilométerrel lettek gazdagabbak, ugyanis lehetőségük nyílt Spanyolországban turnézni egy rövid ideig, úgyhogy ennek apropójából beszélgettünk a csapat basszusgitárosával, Bajusz Péterrel, akivel természetesen nemcsak sztorizgattunk, hanem a csapat körül zajló aktuális dolgokat is megvitattuk.

HRM: Tavaly jelent meg második albumotok ’Way To Unfold’ címmel. Milyen fogadtatása volt az anyagnak idehaza és külföldön?

Bajusz Péter: Alapvetően sok idő telt el az ’Incompetence Drive’ és a ’Way To Unfold’ között, ezért volt is bennünk egy kis drukk, hogy vajon milyen lesz a fogadtatása, de mind a közönség, mind a hazai rocksajtó pozitívan nyilatkozott róla. Több embernek bekerült az éves kedvencei közé, valamint jelölték a korongot a Hungarian Hang-Súly Metal Awardson a legjobb stúdióprodukció kategóriában. Külföldön ahol megjelent róla kritika, ott mindenki elismerően nyilatkozott: felkerült az amerikai Prog Metal Zone fanzine éves top 100-as, valamint a Headbangers Latinoamerica Top 40-es, prog. zenéket felsorakoztató listájára is. Mindig jólesnek ezek az eredmények, elismerések, jó dolog, amikor egyszer csak a postaládádban landol egy levél valamelyik külföldi fanzine újságírójától, aki eddig azt se tudta, hogy létezünk, de a lemezzel bekerültünk a kedvencei közé, és nehogy megint ilyen sokat kelljen várni a következő lemezre. (nevet)

HRM: A Headbangers Latinoamerica Top 40-es listáján a szavazás után végül hányadik helyen végzett a korong?

BP: Ezt pontosan nem tudjuk, erről nem kaptunk értesítést, de nekünk már az is nagyszerű érzés volt, hogy bekerült a ’Way To Unfold’ olyan nevek közé, mint Devin Townsend, a Vanden Plas, az Anubis Gate, a Haken és még sorolhatnám. Ezeket a zenekarokat eleve imádom, ezért különösen nagy örömmel éltem meg ezt az egészet.

HRM: Ennek a „kapcsolatnak” volt köszönhető a nemrég lezajlott spanyol turnétok is? Vagy hogyan jött a lehetőség?

BP: Az Ann My Guard zenekar, pontosabban Baumann Eszter Anna hirdette meg egy Zenekari Menedzsment nevű Facebook-csoportban, hogy az európai promóciós turnéjuk spanyol szakaszára keresnek kísérőzenekart. Gabi felvetette félig viccesen, hogy menjünk és bár eleinte elég abszurdnak tűnt a dolog - hiszen nem vagyunk már tizenkilenc évesek -, mindenki belement. Három hét alatt elintéztük a szabadságolást a munkahelyeinken és nekivágtunk. Úgy voltunk vele, hogy ez a turné megadná a végső löketet az új felállásnak. Sokáig nem tudtunk mit kezdeni az állandó dobos hiányával, de amikor Andris [Rácz András dobos] bekerült a csapatba, újra elkezdtek megjelenni bennünk azok az érzések a zenekarral kapcsolatban, amik már régóta nem voltak meg. Mostanában sajnos úgy sem vagyunk túlzottan ellátva koncertekkel, szóval úgy voltunk vele, hogy csináljuk meg, nagyon jó alkalom lesz arra, hogy csapatot építsünk és még nyaralásnak sem utolsó. Nem mellesleg nekem most nyílt alkalmam első alkalommal látni a tengert. Vicces volt, hogy pont a születésnapomon értük el a partot, erre biztos sokáig emlékezni fogok.

HRM: Hány koncertet adtatok pontosan és mely városokban jártatok?

BP: 8 nap alatt összesen 6 koncertet adtunk, ötöt Spanyolországban, egyet pedig hazafelé Olaszországban. Sant Feliu de Guixols-ban kezdtük a turnét. Ez egy nagyon szép katalán város, arra viszont egész idő alatt nem tudtunk rájönni, hogyan kell kiejteni a nevét, ugyanis hatan nyolcféleképpen próbálták megmutatni nekünk. A végén már úgy voltunk vele, hogy mindegy, ők meg nem tudják kimondani, hogy sör. (nevet) Ebben a városban a helyet üzemeltető házaspár óriási vendégszeretettel fogadott minket, volt terülj-terülj asztalkám, és a koncert is jól sikerült, tehát ideális helyszín volt kezdésnek. Aztán jött Bilbao, amit szintén egy nagyon barátságos városként ismerhettünk meg. Békés, romantikus atmoszféra lengte be a helyet és itt is óriási vendégszeretettel fogadtak minket, jó volt látni, hogy az emberek megtisztelik a külföldi zenekarokat jelenlétükkel, Esztert és Kriszut az Ann My Guardból például egy kis rajongói csoport várta meet & greetre.

Ezután Madridba mentünk, ahol az eddigi tapasztalatok után egy kis csalódás is ért, ugyanis hatalmas volt a kontraszt az előző helyekhez képest. Az addigi kedvességet és érdeklődést felváltotta a bizonyos szintű elszemélytelenedés és szélsőség, ami csak az igazán nagyvárosokra jellemző. A belváros - amennyit láttunk belőle - gyönyörű, de abban a külső kerületben, ahol megszálltunk, golyóálló mellényben jött velünk szembe két rendőr, ami nem volt túl bizalomgerjesztő. (nevet) A következő állomáson, Valenciában kiderült, hogy egy körülbelül 70 kilométerre lévő helyen játszunk Alzirában, ahol viszont nemzeti ünnep miatt nem sikerült a promóternek szállást intézni. Madridban mondták is, hogy ne számítsunk nagy közönségre, mert szieszta van délen. Szállás híján ott aludtunk a helyen, azonban nem sikerült elzavarni az embereket: reggel hatig ott maradtak velünk. Imádtuk. Másnap kárpótoltuk magunkat, mert Valenciánál megfürödtünk a tengerben. A spanyol tenger itt megadta nekem, ami jár, ugyanis az egyik hullám kihúzta a lábam alól a talajt, majd a következő teli erőből fültövön vert.

Utolsó spanyol helyszínként Tarragona következett. Az addig klubok mindig valahol a belvárosban helyezkedtek el, itt viszont a város szélén volt. Szerencsére a helyszín és az ottani előzenekar rendelkezett egy állandó közönséggel, így szépen megtelt a terem, mi pedig szerintem a legjobb koncertünket adtuk a turné alatt. A „day off” után pedig egy Milánó melletti kisvárosban zártuk a turnét Olaszországban.

HRM: Mivel két zenekar utazott egyszerre, ami összesen 9 embert jelentett, hogyan oldottátok meg az utazást a sok felszereléssel együtt?

BP: Ezen elég sokáig ment a sakkozás, mert két négyfős zenekar plusz sofőr, plusz full backline szállítása nem kis feladat. Hála a csodálatos internetnek, találtunk egy olyan céget, akinél rendelkezésre állt egy, azaz egy darab ilyen autó fantasztikus neonsárga színben. A cucckérdés meg már előre meg volt beszélve: megegyeztünk, hogy a felszerelés mely részét ki biztosítja a turnéra. Ezzel gyakorlatilag nem volt sok probléma, mert már voltak korábbról kialakult ismerős-barát kapcsolatok a két zenekar tagjai között, így nem volt az ilyen esetekben akár tipikusnak is mondható bizalmatlankodás, hogy ki fogja tönkretenni kinek a cuccát.

HRM: Valóban sokkal vérmesebbek a déli országok rajongói az itthoniaknál? Hogyan fogadták a zenéteket?

BP: Nem éreztem túl nagy különbséget. Nem volt az, hogy elhagyjuk az országot és ott minden sokkal jobb. Persze lehet, hogy máshol nagy különbségek észlelhetőek, Annáék például most Angliában tolják a turnéjuk második felét, úgyhogy majd őket is érdemes megkérdezni az ottani tapasztalatokról. Tanulság számunkra, hogy ugyanúgy meg kell küzdeni minden egyes emberért, aki eljön. Nagyon szituációfüggő, hogy éppen az adott városban van-e olyan közösség, aki szereti ezt a zenét és szeretné támogatni. A spanyol fővárosban például azt tapasztaltuk, hogy ha nem vagy ismert, akkor meg kell küzdened egy kis sikerért is, de más városokban, mint például Bilbaóban, az emberek már csak kíváncsiságból is lemennek a koncertekre kulturálódni.

HRM: Milyen különbségeket véltetek felfedezni az ottani állapotok és a hazai körülmények között?

BP: Túl nagy különbséget ebben sem éreztünk, viszont kiemelném, hogy egyes klubok tényleg hatalmas szeretettel és barátsággal fogadtak minket. Itthon ezt egy-két hely kivételével nem tapasztaltam még. A fellépő zenekarnak a koncert előtt vagy után nagyon jól tud esni néha egy kis meleg vagy bármilyen kaja, de tud annak is örülni, ha nem kell számolni, hogy a „2000 Ft zenekari fogyasztás”-ból mennyi maradt, miután a négyfős csapatból már hárman ittak egy-egy sört. Nem mondom, hogy mindenhol ilyen volt a fogadtatás, de ezek a gesztusok tényleg megmelengették az ember lelkét. Ami még nagyon tetszett, hogy minden helyszínnek megvolt a maga egyénisége. Az első koncertterem úgy nézett ki, mint egy hajó belseje, míg a következő helyszínen Beatles-, AC/DC-, Queen-relikviák voltak a fal egyik felén, a másikon meg gitárhegyek. Az utolsó olasz állomás pedig olyan volt, mint egy ’80-as, ’90-es években Metal Hammeren, Popcornon és Bravón szocializálódott rocker kamasz hálószobája. Nem volt egy szabad felület sem a falon, mindent zenekari plakátok borítottak a Van Halentől az Iron Maidenen át a Slayerig.

HRM: Hogyan látod egyébként a rock és metal mai helyzetét akár hazai, akár globális szinten?

BP: Hát, mindenképp más, mint amikor belevágtunk ebbe az egészbe. 2003-2004 környékén, amikor friss érettségizőként megalapítottuk az együttest, a sikerhez, a nagy nézőszámú klubbulihoz elég volt egy szűk 1,5 órás, leginkább feldolgozásokból álló program pár saját számmal. Gyakorlatilag bárhová mentünk az országban, mindig volt közönség, akik kíváncsiak voltak az újra, sose volt gond például, hogy a koncertek után az előre megbeszélt gázsit megkapjuk. Ahogy látom, mára teljesen megváltozott a helyzet. Vannak zenekarok a rock- és metalszíntéren, akik egy bizonyos – fogalmazzunk így – népszerűségi vonalat már átléptek. Ennek számtalan oka lehet. Kiemelkedően jó a produkció, amit a közönség szeret, vagy már régóta vannak a pályán, esetleg jó időben voltak jó helyen, feladtak mindent a siker érdekében és bejött, jól használták a közösségi médiát, tömegstílust választottak és abban jók stb. Ezeknek a bandáknak nem kell azon aggódni, hogy elegen lesznek-e a koncerten, mert már a nevük megjelenése is garantált magas nézőszámot eredményez. Ezzel szemben sajnos rengeteg olyan csapat van, akik valamilyen oknál fogva ezt a vonalat nem érik el, habár a produkciójuk véleményem szerint nem rosszabb, egyes esetekben talán még jobb is, mint egyes „már befutott” zenekaroké. Nekik nagyon nehéz a közönséget megtalálni, ugyanis csak ismételni tudom azokat, akik ezt már előttem elmondták: az emberek, a mai fiatalok sokkal kevésbé járnak koncertekre, mint 8-10 évvel ezelőtt. Underground szinten a kínálat bővül, míg a kereslet szűkül. Azért emelem ki az underground szintet, mert ha egy népszerű zenekar érkezik a városba (legyen az külföldi vagy magyar), hirtelen mindenkinek lesz annyi pénze, hogy lemenjen, még akkor is, ha a múlt héten a haverját pont ezzel az indokkal pattintotta le, aki egy kisebb helyi csapat bulijára keresett társaságot. Nagyjából globális szinten is így látom a dolgot, persze ott a léptékek mások, illetve egyes országokban már az indulás körülményei is különböznek az „amatőr” zenekarok szintjén.

Ma már nem elég az, hogy kijött a lemezed és ír róla a szaksajtó. Eljutottunk odáig, hogy produkcióban kell gondolkodni, ami áll a zenéből, a színpadi megjelenésből, a közösségi média használatból, személyes kapcsolatépítésből, hirdetésből stb. Ha az ember azt akarja, hogy megtalálják, akkor nagyon sok időt, energiát és pénzt kell invesztálni a dologba. Megváltozott a piac, így a zenekaroknak sokkal több munkájába kerül ugyanannak az eredménynek az elérése, amiért 10 éve elég volt háromévente megjelentetni egy albumot. Ezt el kell fogadni és nem feltétlen az a legjobb megoldás, hogy lépten-nyomon a közönséget hibáztatjuk, hogy nem járnak koncertekre. Van olyan zenekar, akire megmozdulnak? Van! (Sajnos egyre kevesebb.) Akkor ennek a státusznak az eléréséért kell küzdeni a rendelkezésre álló erőforrásokból, és ha érzed, hogy haladsz a célod felé, akkor az már sikerként könyvelhető el. Kérdés persze, hogy mi a cél.

HRM: Várható-e szerinted valami javulás a jövőben?

BP: Sok emberrel beszélgettem már erről, különböző aspektusokból nézve. Reménykedek a legjobbakban. Ami szerintem most egy jó kezdeményezés, hogy az underground bandák minifesztiválokon tömörülve lépnek fel. Ezzel elérik, hogy az állandó 80-100 főt vonzó zenekarok a „csomagban való megjelenés” következtében sokkal több emberhez érnek el egy időben. Ezek a fesztiválok lehetnek talán az egy-egy nagyobb durranás bölcsői. Ám mint mondtam, mivel nagyon sok hasonlóan magas minőséget produkáló zenekar van ezen a szinten, már ezekre a rendezvényekre is viszonylag nehéz bekerülni.

HRM: Egy kérdés erejéig visszatérve a körúthoz: van valami őrült sztoritok a turnéról?

BP: Van pár, de ezek azért nem annyira őrültek, konszolidált emberek vagyunk mi, meg drága is volt a pia. (nevet) A teljesség igénye nélkül azért néhány: Gabi [Vári Gábor gitáros] a valenciai tengerparton egy elég színvonalasnak tűnő étteremben kinézett magának valami paté tálat, hogy az milyen jó lesz, mire kihoztak neki pár pirítóst, meg egy tömb májkrémet. A madridi golyóálló mellényes rendőrökről már beszéltem, de ha most belegondolok, megint összeszorul a belem. Olaszországban, amikor már mentünk volna a helyszínre, a GPS valami furcsa perverz okból kifolyólag bevitt minket egy útnélküli erdőbe. Az egészben az volt a legszebb, hogy mivel a GPS azt mondta, mentünk előre rendületlenül annak ellenére, hogy elfogyott alólunk az út. Aztán mikor elhagytuk az utolsó házat, mentünk serényen a fáskamrán, az utolsó kutyaházon, a nyúlon túl a zöld emelkedőn át a mezőn keresztül, előttünk pedig ott volt az erdő, út meg sehol (GPS-ben szerintem már röhögött az egész RAT RACER Információs Szolgálat). Ekkor azt mondtuk, hogy: „jó, vissza az egész”. Természetesen aznap felhőszakadás is volt, így vizes hegyoldal fogadott minket, út ugye nincs, megfordulni pedig esélytelen, és mindezt egy rommá pakolt, mentőautónak látszó teherautóval. „Imádtuk”, de megoldottuk.

Szintén Olaszországban fordult elő, hogy egyik alkalommal egy kolostorban szálltunk meg. Megláttuk a helyet, ami nagyon szépnek tűnt, kétágyas szobák, saját tusoló, mire a gondnok közli, hogy se fűtés, se meleg víz nincs. Persze durvábbat is kibír az ember, de egy 10 fokos szobában 5 fokos vízzel tusolni ordítás közepette egyszerűen „imádnivaló”, pláne az utolsó estén. Amikor a gondnoknak szóvá tették ezt reggel a többiek, jó fej volt és elengedte mind a kilencünk szállásdíját, szóval azt ideadta grátiszba. Örültünk, mert pont előző nap vágtak meg minket tévedésből az autópályán közel 80 euróra (másnap kézzel-lábbal egy Bluepointon azt is elintézték a többiek). Talán Madridban történt az is, amikor egyszer szétment előttünk a forgalom, mert azt hitték egy pillanatra, hogy mentők vagyunk, de ezen kívül természetesen volt szálláspara miatt kocsiban és kocsmában alvás, és szinte majdnem minden szálláson franciaágyat osztottunk meg egymással, ezzel is mélyítve a zenekari bensőséges viszonyt. (nevet) De talán az összes sztori közül a legmegdöbbentőbb, hogy a szórakozóhelyeken 2,5 decis üvegben kaptuk a sört. A csapos meg is kérdezte az egyik helyen, amikor egy újabb kört kértem, hogy: „nem lesz az sok?” Mondtam neki, hogy nem, erre megkérdezte mennyit ittam, mire a válaszom az volt, hogy 16-ot Akkor bennem is összetört valami. (nevet)

HRM: Milyen hozadéka volt a spanyol körnek? Sikerült több rajongót szereznetek a kiruccanással?

BP: Nagyon élveztük és igazából mindenhol összegyűlt annyi ember, hogy azt érezzük, megérte, továbbá kalandnak sem volt utolsó. Ezen felül elkészültünk a merch-cuccainkkal, melyekkel már régóta adósok voltunk, szóval ment el pár cd, pár póló és a Facebook-lájkok is szép számban érkeztek arról a területről (hiszen ma már nagyon sokan ez alapján ítélik meg a zenekarokat), de nem utolsó sorban a csapat biográfiájában is szépen mutat. (nevet) Ha most kéne válaszolnom, hogy bevállalnék-e egy hasonlót, akkor azonnal igent mondanék.

HRM: Szegeden mintha jobban pörögne az underground zenei élet más városokhoz képest. Te hogy látod ezt a helyzetet, mi lehet a titok, miért megy el több ember ott a koncertekre?

BP: Az tény, hogy itt a környéken megdöbbentően sok olyan zenekar van, akik zseniális zenét tolnak és a produkciójuk is meggyőző, de néha még lokális szinten is nehéz megszerezni a rajongókat, illetve az emberek koncertre járási hajlandósága elég hektikus. Előfordult már olyan például, hogy ugyanazzal a háromzenekaros felállással voltak a koncertünkön 120-an, rá fél évre pedig 40-50-en se. Országos szinten az is megnehezíti az itteni zenekarok helyzetét, hogy Szegedről (de mondhatnék bármilyen Budapesttől távolabbi várost), nagyon nehéz a „tűz közelébe kerülni”. Nem vagy a helyszínen, nem számolnak veled, mert nincs meg a folyamatos személyes kontaktus, ráadásul még ott a benzinpénz is, már pedig ennek a zenének a központja kétségtelenül a fővárosban van. Visszatérve Szegedre, a városban van például egy nem annyira szűk extrém/black/death metalos közeg, akik ha elhatározzák, hogy lesz egy kis fesztivál, akkor olyan létszámú közönséget hoznak össze, amiért nagyon sok zenekar ácsingózna. Szóval folyik az élet több fronton is, de lehetne azért kicsit jobb, még pezsgőbb és kiegyenlítettebb. Hogy mitől jobb, mint máshol? Lehetne az a magyarázat, hogy rengeteg fiatal van a városban egyetemi város lévén, de én speciel nem látom, hogy évről-évre újulna a közönség a helyi klubokban, inkább azt mondom, hogy van egy maroknyi ember, akik hűségesen járnak underground bulikba és a hozzájuk csapódó nézők általában egy kellemes létszámot hoznak össze.

HRM: Hogy álltok a dalszerzéssel, vannak már új ötleteitek vagy ezúttal is hosszú éveket kell várni a következő stúdiólemezre?

BP: A hosszú éveken át tartó hallgatás kizárt. Ezt már akkor elhatároztuk, amikor kijött a ’Way To Unfold’. Igazából a két lemez között annyi minden történt, hogy nekem igazából fel sem tűnt, hogy ténylegesen ennyi idő telt el. (Subscribe - Road turné, Gabi felköltözött Pestre két évre, aztán Leander - Rómeó Vérzik turné, doboskeresés, akusztikus program betanulás stb.) A legutóbbi albumunk promóciós potenciálját sem használtuk ki még rendesen, úgyhogy terv szerint legalább egy dalra készül még videó mielőtt új hanganyaggal állunk elő. A Sting feldolgozásunk nézettsége egészen jól alakul, tehát mindenképpen erősítünk még ezen a fronton is. Az új dalok pedig alakulnak, terv szerint 2016-ban szeretnénk egy 3 számos EP-vel kijönni.

HRM: Jozzy, Vörös Attila, Tóth Gergő és Leander közreműködése után tervezitek, hogy ezúttal is meghívtok vendégeket a leendő anyagra?

BP: Ezeknek a vendégszerepléseknek elsősorban promóciós értéke van, hiszen ilyenkor nyílik esély arra, hogy ha valaki ezeknek a zenészeknek a rajongói, akkor esetleg belehallgat a mi anyagunkba is. Nálunk ez az egész mondjuk nem csak erről szólt, éreztük, hogy az egyes dalokból még hiányzik valami, szóval úgy gondoltuk, hogy az említett zenészek jó választások lesznek az egyes dalok kiegészítéséhez. Ha a jövőben lesz olyan szerzeményünk, amiben úgy gondoljuk, hogy egy vendégnek a jelenlétével több lenne a dal, mintha „csak” mi adnánk elő, abban az esetben megpróbáljuk természetesen meghívni, de egyelőre tudatosan ilyenben még nem gondolkodtunk. Persze, ha holnap netalántán Bruce Dickinson bejelentkezne, hogy énekelne egy duettet Gabival, valószínű nem csapnám rá az ajtót. (nevet)

Készítette: TAZ