Dalriada: Kikelet

írta garael | 2007.03.19.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Nail Records

Weblap: www.dalriada.hu

Stílus: Folk/power metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Mikor gyorsan lecsaptam az (Echo Of) Dalriada új albumára, társam pikírten jegyezte meg: gondolom, már kihúztad a borítékból a 10-es számot – utalván arra a hendikepre, mellyel a magyar népzenét integráló csapatoknak jó pontot szoktam adni. No, nem eszik olyan forrón a kását, gondoltam, bár igazat megvallva az együttes eddigi két lemezét valóban bőkezűen jutalmaztam – persze nem érdemtelenül – így megfogadtam, hogy most némileg szigorúbb leszek, nehogy az elfogultság ecsete adhasson arcomnak pírt.

A csapat névváltoztatása – melynek pontos okáról sajnos nem tudtam információt szerezni – persze a zenében történő esetleges váltás lehetőségét is felvetette, ám - ha észrevehetőek is apróbb finomítások, új zenei megoldások – alapvetően maradt az a dallamközpontú, heavy/power folk metal, amit eddig is megismerhettünk. Természetesen nem lehet annyival elintézni az albumot, hogy olyan, mint a többi – bár a Dalriada esetében ez a megállapítás a korábbi kritikák tükrében igen hízelgő lenne -, hiszen ezek az említett új elemek, ha nem adtak más karaktert a számoknak, mindenképpen felfrissítették, új színekkel gazdagították az albumot.

Jóllehet, a folk jelleg eddig sem az autentikus népi hangszerek alkalmazása révén volt jelen a csapat zenéjében – talán csak a hegedű kapott hangsúlyosabb szerepet, csakúgy, mint jelen esetünkben -, most azonban a jellegzetes vonós témákat is gyakran a szintetizátor szólaltatja meg, néha meghökkentő, ám felettébb érdekes hangszínnel. Hallgassuk csak meg a lemez címadó dalának kezdetét, ahol csembalószerűen hangzik fel az igazán nem is magyaros – ám azonnal bombaként ható - főtéma, vagy a Táltosének zongorával kísért dallamait, majd szintén a billentyűk segítségével varázsoló verzéjét, melyet persze remekül eltalált folk hangsor követ, csodálatos refrénként: a viszonylag szokatlan hangszeres megoldás könnyed természetességgel olvad bele a zenei világba.

Mindig is hangsúlyoztam, hogy a magyar folkzene megadja minden metal-stílus érzés- és tempóvilágát: a kesergő doom szomorúsága, a legényes power középtempója, vagy a szapora thrash ütemei remek alapot szolgáltatnának a metal zenei köntös felöltéséhez – a Vándor Fohász kapkodós, hegedűvel támogatott riffjei vagy a talán a csapat eddigi leggyorsabb száma, a Tűzhozó szinte thrashbe oltott szólamai ékesen bizonyítják a kompatibilitás tényét. A tempó egyébként az egész lemezen talán kicsit gyorsabb lett - bár a vágtázást gyakran szakítja meg tempóváltás, némi „népi progresszivitást" csempészve a dalokba -, és még a Szondi Két Apródjának – ahol ismét feltűnik a csembalószerű hangszín, remekül társítva az autentikus kicsiny török betéttel – alapvetően szomorkás tétele is inkább indulószerűen szólal meg, mintsem kesergőként.

Természetesen a hagyományosabb metalt kedvelők is megtalálhatják a lemezben a kedvükre valót: a Szentföld szaggatott power riffjei, vagy a Néma harangok szomorkás, szinte gótikus futamai tudatosítják a hallgatóban, hogy itt bizony azért egy alapvetően izmos metal lemezt hallgat, nem beszélve arról a kicsiny, ám hatásában annál jelentősebb momentumról, mely a lemez leghosszabb számában ejti le az állat. A Tavasz Dala ugyanis egy olyan kriptaszagú doom riffel nyit, amely bármely funeral csapatnak becsületére válna. Sajnos, ebben a számban nyilvánul meg a csapat szerintem egyetlen gyengesége: nem hiszem, hogy ezt a hörgős, illetve károgós éneket erőltetni kéne – nem azért, mert alapvetően ellenzem ezt az éneklési (?) technikát (pedig de), hanem mert ennek a stílusnak is megvannak azok az alapvető standardjei, melynek a lemezen hallható hang nem felel meg – még ha a dal koncepciójába illene is.

Pontszám: 9.5