Sweet & Lynch: Only To Rise

írta TAZ | 2015.01.23.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://sweetandlynch.com/

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek

Michael Sweet – ének
George Lynch – gitár
James Lomenzo – basszusgitár
Brian Tichy – dob

Dalcímek

1. The Wish
2. Dying Rose
3. Love Stays
4. Time Will Tell
5. Rescue Me
6. Me Without You
7. Recover
8. Divine
9. September
10. Strength in Numbers
11. Hero-Zero
12. Only to Rise
 

Értékelés

Michael Sweet, George Lynch, James Lomenzo és Brian Tichy. Veretes névsor. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy a Frontiers főnöke, ez a Serafino nevű olasz pali hogyan tudja rávenni a jobbnál jobb muzsikusokat, hogy álljanak össze és csináljanak egy közös, egetrengető felvételt. Ha a Sweet & Lynch lenne az egyetlen ilyen összeverbuvált banda, akkor azt mondanám, hogy oké, de gondoljunk csak bele az utóbbi időben hány hasonló csapattal találkoztunk? Ráadásul nem is okoznak csalódást ezek a formációk, emlékezzünk csak vissza a tavalyi év egyik nagy hard rock szenzációjára, a Rated X lemezére, ami hatalmas pontszámmal került hard rock listánk első helyére. De itt van például az ezzel a lemezzel egyidőben megjelenő Level 10 anyag, amiben Russell Allen mögött szinte a teljes Primal Fear felsorakozik, de ugyancsak most kerül a boltokba Jorn Lande és Trond Holter drakulás albuma, ami az ízelítők alapján szintén egy remek korongnak ígérkezik. Egyszerűen hihetetlen mi folyik a Frontiersnél, de ennek én nagyon örülök – gondolom ti is –, hiszen így már az év elején el vagyok látva remek hallgatnivalókkal.

A Sweet & Lynch név viszont érdekes. Emlékszem, amikor megkaptuk az első infókat a csapatról, akkor még ment a huzavona, hogy milyen néven fogjanak munkához Michaelék, végül a Sweet & Lynch mellett döntöttek, ami kissé kirekeszti a másik két, szintén zseniális muzsikust, Brian Tichyt és James Lomenzót. Erre a borító is rátesz egy lapáttal, hiszen Michael teljes mellszélességgel feszít az előtérben, George már kicsit félve, oldalazva tekint ránk, miközben Tichy és Lomenzo duzzogva hátat fordít a kedves hallgatóságnak. Nekem nem tetszik, hogy ennyire nem egyenrangú felekként tüntetik fel a srácokat, hiszen egyikükre sem lehet azt mondani, hogy rosszabb zenész, mint a másik. Szerencsére csak ennyi negatívumot tudok felhozni az albummal kapcsolatban, hiszen amikor elindítottam a lemezt, akkor rögtön ámulatba ejtett a négy kiválóság varázslata.

A klipes The Wish Strypert idéző húzásával indul az album, amiben Michael egy cseppet sem fogja vissza magát, azonnal kiereszti a hangját, a refrénben ráadásul Lynch szólamai rásegítenek arra, hogy még jobban érvényesüljenek Sweet melódiái. Dalnokunk az utóbbi időben remek formában van, az elmúlt másfél év folyamán egy Stryper stúdió- és koncertlemez mellett szólóalbummal is jelentkezett, ami ugyan kicsit felemásra sikerült, de énekteljesítményére nem lehetett panasz. A nyitónótában ugyan George még viszonylag szolidan hozza a témáit, azonban a Dying Rose-ban már szabadjára engedi ujjait és nagyon ízesen díszít, a rá jellemző nyújtásokkal és apró futamokkal, a kicsit bluesos riffelés pedig egyszerűen telitalálat! Miután Lynch magához rántja a gyeplőt, a dal azonnal a Dokken és Lynch Mob világára kezd hajazni, a stryperes ízt egyedül csak Sweet hangja miatt érezhetjük.

Szinte a teljes lemez a két főszereplő kulturált és precízen kimért párbajáról szól, hol ide, hol oda pattan a labda, ettől függően változik a dalok hangulatvilága. Egyedül azt sajnálom, amit a felvezetőben is írtam, hogy Lomenzo és Tichy csak a háttérből, jó iparos módjára küldi a szilárd alapokat. James mindenesetre nem hagyja, hogy megfélemlítse a monotonitás gonosz szelleme, megpróbálja cifrázni a dolgokat, szinte mindegyik dalban végigkísérhetjük a folyamatosan mozgó basszustémáit a háttérben. Ha elsőre nem is tűnik fel, de második, harmadik pörgetésre azonnal kiszúrható játéka, ami hihetetlenül izgalmassá teszi a lemezt hosszú távon. Mindegy hányszor hallgatod meg, mindig fogsz benne találni valami újdonságot, ezt garantálhatom.

Természetesen lassúzhatunk is, hogyha kedvünk támad, hiszen a srácok nem feledkeztek meg a pihentető tételekről sem. A Love Stays még inkább csak egy nyugodt, merengő dal, de a Me Without You már egy fájdalmas, lírai ballada. Nekem rögtön a Scorpions ugrik be a kezdésről, persze a folytatásban Michaelék átformálják a saját szájuk íze szerint a dalt. Talán az utóbbi idők egyik legcsodálatosabb szerzeménye ez, amiben Sweet felfoghatatlanul tisztán és selymesen énekel, egyszerűen beborítják hallójáratainkat a lágy, simulékony dallamok. Innen azonban már nincs több megállás, ráadásul rögtön meg is érkezünk az album csúcspontjához, a Recover eszeveszett pörgésével. Mindenki teljes erőből püföli, tépi hangszerét, miközben Michael a védjegyévé vált sikolyokat is elereszti és egy kétvonalas „Fisz” hangra ugrik fel, mégsem hallani semmiféle erőlködést vagy görcsösséget a hangján.

Rengeteg stílus és banda neve merül fel a lemez hallgatása közben, ami elsősorban a hatásaiknak köszönhető, de a saját bandákból hozott elemek is segítenek abban, hogy egy erős, 80-as éveket idéző hard rock masszává álljon össze az ’Only To Rise’. Mindenképpen érdemes kiemelni még a Van Halen-es gitármunkával dúsított Divine-t vagy a Maiden-nyúlással induló Septembert, amiben George szinte egy az egyben a Wasted Years gitártémáját kölcsönözte ki Dickinsonéktól.

Annak ellenére, hogy kicsit mellékprojekt szagú ez a csapat, szerintem bízhatunk a folytatásban, hiszen nagyon korrekt lemezt tettek le az asztalra ezek a sokat látott muzsikusok, akik élnek-halnak a rockzenéért. Ráadásul ha arról van szó, hogy: „találkozzunk és dobjunk össze egy jó kis hard rock lemezt”, akkor nem riadnak meg, hanem rögtön tettre készen nyúlnak a hangszereikért.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások