Billy Idol: Kings & Queens of the Underground

írta Adamwarlock | 2014.12.11.

Megjelenés: 2014

Kiadó: EMI

Weblap: http://billyidol.net

Stílus: Pop-rock / Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Billy Idol. Sohasem tudtam hova tenni a csávót. Mármint zeneileg. Egy vérbeli punk, aki nekiáll popzenét játszani, miközben hard rock himnuszokat is csuklóból legyárt. Azért ez a hidrogén szőke, enyhén white trash drogkereskedő benyomást keltő figura, akinek állandóan a „beszótá’?” arckifejezés van a koponyájára fagyva, legyártott pár orbitális slágert. Gondolom, mindenkinek legalábbis egy nóta beugrik… na, vajon melyikről beszélek? Persze, hogy a Rebel Yell­ről, ami szinte elmaradhatatlan kelléke minden magára valamit is adó rockdiszkónak. Még a White Wedding „sztárigeeeeeen-jét” is előszeretettel vonyították a népek részegen a Petőfi Hídon hazafelé menet a zépéből, de anno a Sweet Sixteent is kellően elcsépelté tette a Sláger Rádió, amikor is éppen nyolcmillióval többször játszották le, mint az ildomos. Persze azért el ne feledjük, hogy óriási sláger volt az Eyes Without a Face és a Generation X-es időkből származó Dancing with Myself is.

Ezekkel a dalokkal nagyjából mindenki képben van, ezért egy Billy Idol koncert felén már simán elbulizgat, a többi nóta közben kitölti a sört, és a Rebel Yellnél így már csumarészegen kántálhatja a móóóó-móóóó-móóóóóór-t. Bennem az a kérdés is felmerült, hogy több-e Billy barátunk egy tehetséges bűvésznél, aki legyártott annyi slágert, hogy abból élete végéig fussa a szőke hajfestékre, de amúgy az életműve, mint olyan, egy nagy parasztvakítás. Mert próbálkozott ő olyasmivel, hogy valami mélységet és mondanivalót is beleerőszakoljon a dalokba, de az így megszületett ’Cyberpunk’ erősen izzadtságszagú lett, és őáltala, ővele és őbenne véglegesen elkönyvelhettük, hogy bizony Billy Idoltól cseppet sem idegen a rossz ízlés. Akkora sokk volt ez rendszerben, hogy jó tizenhárom évig nem is adott ki a új lemezt, ami kifejezetten jót tett neki, ugyanis a 2005-ös ’Devil’s Playground’ meglehetősen erősre sikeredett, ami mondjuk annak is köszönhető, hogy időközben Billy jobbik felét, Steve Stevens-t is visszaette a fene az együttesbe. Arról, hogy 2006-ban meg Idol kiadott egy szívhez szóló karácsonyi albumot, jobb nem is beszélni.

2014-re, kilenc év kihagyás után pedig – egy életrajzi könyvvel karöltve – megszületett a legújabb alkotás. Ami az első végigpörgetés után azonnal feltűnő volt, az a teljesen idióta szerkezet. A lemez elejére bepakolta a pörgősebb, rockos nótákat, aztán a folytatásban kivétel nélkül lassú, lírai darabokkal rukkolt elő (a végére meg még berakott egy punkos-rock ’n rollos Whiskey and Pills-t). Ez így azért elég furcsa. Idol mindig is perverzen vonzódott a lassú balladákhoz, de egyhuzamban ötöt végighallgatni nem feltétlenül működik egy albumon. Ezeknek a tételeknek a szövegeiről meg annyit, hogy… nos, ahogy korábban írtam, a jó ízlés és Billy nem mindig találnak egymásra. Az elcsépelt jó szó lehet a Ghost In My Guitar meg a címadó dalszövegére, de ezzel nem akarom senki kedvét elvenni, mert ettől eltekintve ezek a dalok is teljesen rendben vannak, viszont sokkal nagyobbat is üthetnének, ha kicsit „elszórták” volna őket a lemezen.

A ’Kings & Queens of the Underground’ első öt nótájáról viszont csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egyszerűen tökéletes Billy Idol számok, amik minden egyes vetületét bemutatják annak az életérzésnek, ami miatt szeretjük a fülbevalós rocker munkásságát. Fülbemászóak, dallamosak, lazák, és nem akarnak többet adni annál, amik: egyfajta keserédes bulizást, a hétköznapi elfojtásaink kipárologtatását. Maradt a Duran Duran-os, szintipopos betétekre írt klasszikus stevenses témavezetés, de ezúttal a punkos élt már sokkal inkább a Fall Out Boy-tól lopják, mintsem a Sex Pistolstól vagy a Ramonestól. Billy meg jobban énekel, mint valaha. 59 éves korára színesebben és ötletgazdagabban ereszti ki a hangját, mint arra számítanánk egy korosodó ex-drogostól. Amúgy ő éppen az az énekes, akinek a hangján még a stúdiótechnikán át is hallatszik, hogy állandóan karban van tartva, és mérhetetlenül profi, kitanult énekes.

Egy szó mint száz, az olyan dallamorgiák mint a Bitter Pill és a Save Me Now azonnal katartikus atmoszférát teremtenek, aztán a Can’t Break Me Down-t hallva meg legszívesebben már vennénk is a jegyet a legközelebbi koncertre, hogy együtt énekeljünk őszőkeségével. Tényleg annyira üdítően slágeresek lettek a dalok, hogy azt is simán megbocsájtjuk, hogy tök pofátlanul újraírta a Rebell Yell-t és a White Wedding-et a Postcards from the Past-ben. A címből és a szövegből pedig egyértelművé válik, hogy teljesen tudatos fricska ez a rajongók és a világ felé. A lemez második felére zsúfolt lírai tételek is hozzák a formájukat, talán az Eyes Wide Shut a leghatásosabb közülük. Akik ismerik Idol munkásságát, tudhatják, hogy bizony ez is az ő egyik oldala, ami kimaradhatatlan egy stúdiókiadmányáról. Aki meg nem tudta, az most megtudta. Szerintem az év egyik meglepetésalbuma, hallgassuk sűrűn.

Pontszám: 8