Fear of the Sweet Big Gun ('o Mine): Reckless Roses, RedHeart, Iron Inside - Dürer Kert, 2014.04.05.

írta ProblemChild | 2014.04.12.

A másnap még komolyan itt ül a nyakamon. A fejem tiszta, ám néhány porcikámon mintha kiürült Jageres üvegekkel doboltak volna címke-hasadtáig. A Dürer Kertet megtalálni szerencsére nem nehezebb, mint kiszúrni egy páncélinges kéksárkányt a Köki mozgólépcsőjén. Rövid egyeztetés után áthaladok a bejáraton, néhány lépcső, kanyar és folyosó múlva ott találom magam a rock ’n’ rollban.

 

 

Rövid közbevetés: A Tribute to Monsters of Rock fesztivál a Dürer Kertben két színpadon, négy-négy fellépővel zajlott. Mivel genetikai hátránnyal születtem (anyám nem volt zerge és csak egy példányt készített belőlem, aki ráadásul nem túl pontos), a fellépők hatvankét százaléka sajna kívül esett a látóteremen.

Az Iron Inside udvariasan megvárta, míg beérkezem, furakszom, aztán bele is csaptak a hat húrba. Akarom mondani a tíz.... ennyolc... helyett... aha! A színpadon huszonkét csavart-húzott fémsodrony feszült a három plusz egy száraz fán, háttérben feszülő bőrök, elöl egy énekes, aki... Azt-a-hihetetlen-mennydörgős-vicsorfogú-kutyaúristenit, ez a srác, aki hitelt érdemlően Dickinson-ál itt a membránokból, négy éve Panterát tribute-álva rúgta szét a fakordont a keverőm másik felén.  Vitrinbe minden mondvacsinált öt-nyolc tízoktávos popsztárral, EZ a teljesítmény! (Azóta kiderült, hogy Jósa Tamás megfordult egy Nightwish-tributában is, ha kiderül, hogy Tarját énekelt, tökön szúrom magam – a szerk.). És valljuk meg, teljesítmény szempontjából nem kell rejteznie az Inside többi tagjának sem, ott szertek a volton. Akárcsak a hangosító bácsi, aki nem csupán tanárian oldotta meg a háromgitáros-problémát, de kifejezetten ügyelt, hogy mindig azt halljuk jobban, akit éppen kell. Nem mellesleg a hangosítás az egész este folyamán nagyon jó volt, köszönet érte.

A koncert. Bevallom Nektek, így magunk közt, jómagam koca-maidenesnek számítok (folyton fetrengek és kunkori a farkam...), ismerem, amit illik, szeretem is,  de a mélyebb ismereteim, mondhatni erőst hiányosak. Ám ahogy ott álltam... hogy is mondjam. Egy dolog, hogy nagyságrendileg a harmadik hang már kisöpört minden kómát belőlem. De ami fontosabb, megértettem, miért ekkora – és ilyen fanatikus – a Maiden rajongótábora. Nem az eget karcoló színpadi látványosságok miatt. Tribute-ról lévén szó, itt ez ki is merült egy időnként előbukkanó szörnyben, néhány stílusos ruhaváltásban, és a zenészek alapjáraton eléggé Maiden-kompatibilis arcszerkezetében. Nem is a három gitár, vagy az ehhez kapcsolódó technikás játék, és nem is a tengernyi teperős triolák tömege miatt. De ember, ezek jó dalok! Igazából kurva jó dalok! Lüktetnek, sodrásuk van, egy teljesen másik világot jelenítenek meg, emellett közeliek, befogadhatóak. Az Iron Maiden számok – virgák, monszterek, ide vagy oda – mindenkinek szólnak. Nincs kiválasztott szűk célközönség, ezt-csak-én-érthetem sznobizmus, nem kell gitárosnak, komponistának, könyvtárnyi tudást őrző fannak lenni, a Number of the Beast, a Wasted Years, vagy a Fear of the Dark mindenkié. Mindig szólnak Neked is, mindig feltöltenek, és mindig tombolni fogsz rá. Teszi ezt ráadásul anélkül, hogy különösebben populáris, unalmas vagy giccses lenne, és ez a nagy találmány. Az Iron Inside zenészei ezt maradék nélkül át is tudják adni. Szeretik ezt csinálni, látszik, hogy rohadtul élvezik, ez le is jön a színpadról. A rock ’n’ roll jelszava: Buli vaaaan! Na jó, hogy ne csak jót írjak: hol volt a Virus? Nem érdekel Dustin Hoffman, leszarom a kaspersky-t, fanatikus tálib módjára üvöltöm: a Vírust akarom!

Setlist:

Futureal / The Trooper / The Evil That Men Do / El Dorado / Wasted Years / The Number of  The Beast / Dance of Death / Dream of Mirrors / Fear of the Dark / Iron Maiden /// Moonchild / Running Free

Kis szünet következik, a közönség a pultnál, a Reckless Roses a színpadon próbál beállni, utóbbi lényegesen jobban sikerül, gyorsabban is megy, és a végeredményt tekintve is mindenképp nagyobb sikernek tekinthető. Az együttes tagjai originális arcok, már az első hang előtt bizakodással tekintek a jövőbe. Essünk túl rajta: A Guns N’ Roses öt (vagy hat?) emberből áll, ám kettő az egyenlőbb az egyenlőknél, rajtuk a spotfény. Nincs ez másként a tributáiknál sem. Noha a Reckless teljes tagsága perfekt teljesítményt nyújtott, az íriszek javában Baranyi Norbert fejkendős-napszemüveges alakja, és/vagy Varga Viktor szólós/headbanges mozdulatai tükröződtek. Norbert kifejezetten jól hozza Axl figuráját, talán a tipikus kígyómozgás kicsit darabosabb még, mint a nagy előd 90-es évekbeni védjegye (mondjuk a mai verziójánál már több kategóriával jobb), de az irány és a lendület is perfekt. A torkát elhagyó zajok pedig nagyon, nagyon rendben vannak. Frontemberként még elfér egy kis rutin, két szám között hangyányit csitulnak a lángok, de a következő dal rendszerint újra alánk gyújt. Szerencsére BaranyAxl nem játssza meg magát, természetes marad, megtudjuk pl. hogy nemrég megszületett egy legkisebb közös többszöröse (ezúton is gratulálunk). Szóval –szőrszálszabdaláson túl, mert a srác nagyon jó – le a kalappal... fejkendővel... cilinderrel. Tudom, olcsó poén, de legalább igaz. Kelly a koncert nagy százalékán nem fedte le a göndört, mert headbang okán úgyis felesleges lett volna (sebaj, odaszögeljük). A tag döbbenet. Hű marad Slash nevéhez*, emellett egy pillanatig nem áll le, – és itt a hoppá – úgy lesz Slash, hogy közben önmaga is marad (nem igaz ez a húrokra, amelyek néha kissé lehangoltan tűrték sorsukat). Imádja a GNR gitárosát, ez érződik, látszik. A játszott szám korszakától függően veszi fel néha a B.C. Ritchet (Slash nem mindig Gibsonon játszott), ugyanúgy emeli ki szóló közben, ugyanúgy hajlítja a nyakat, és valószínű ugyanúgy fogja eltörni és pofán verni magát vele, mint a példaképe.

A produkció pedig nagyon ott volt. Amennyire nem lehet mellényúlni egy korai Guns számmal, annyira nehéz élőben átadni azt a fílinget, amit közvetít. De amikor sikerül, gyerekek, az egy nagy dolog. Rommá tomboltuk magunkat, és ehhez semmi köze nem volt a piának (I Wanna Nighrain-Botoms up). Milliárdszor hallott számok, 'Jungle, Sweet Child', Knockin', de megunhatatlanok. Sőt, így előadva kihagyhatatlanok, mindig frissek maradnak. Disz-re hangolt elixír. A You Could Be Mine közben persze vártam a svájcinégert, minimum Fat Boy-on, de fílinges lett volna legalább infrában látni a zenekart – sőt, megvallva a valót, a Live and Let Die közben sem haragudtam volna, ha jobbról-balról megjelenik Madeline Smith és Jane Seymour (sóhaj), pedig pont tizennyolc évvel vannak fórban a GNR verzióhoz képest** –, és nyilván némi nosztalgiával gondoltam a lányokra, akiket Don't Cry vagy November Rain dallamai közben kíséreltem meg a lehető legjobban elrontani, de ezek a dalok, ebben az előadásban különösen, rohadtul nem a nosztalgiáról szólnak. Buli, lázadás, rock ’n’ roll. A bulinak volt ugyan egy kicsit leülősebb része (érdekes módon ez a koncert vendégzenészekkel tarkított részén volt, pedig kitűnő zenészek), afféle rétestészta érzésem is volt egyszer valahol, de talán nem is bírtuk volna ezzel a pörgéssel végig... bár azért kipróbálnám (hehe, jíííhá). Azért panaszra nem sok ok van. Még a Knockin' is – pedig névleg lassú – olyan energiával szólt, ahogy ez a dal csak tud. (Erre a dalra kizárólag bukósisakban lehet simulni, mert nemhogy a lányt, de mögötte lévő párt is le fogod fejelni). A koncert legvégére kerülő Paradise City pedig... Valahol, valaki kőbe véste, hogy ennek a számnak az elejére nem lehet nem ugrálni. És a végén pedig... hm, elárulok egy titkot. Anno azért másztál ki a vízből, azért növesztettél karokat és lábakat, törzsfejlődtél, élted végig az evolúciót, hogy az 1988-as GNR lemez hatodik trackjénél, 4:50-nél, közvetlenül Adler pörgetése után tudj amúgy istenigazából pogózni. Ez az emberi lét célja. Feel The Energy. Ja igen, és a mennyország pedig nem más, mint a hely, ahol „the grass is greeen, and the girls are pretty”. (Ha összekevered, kicsit tedd le szeszt és menj sétálni.)

Setlist:
Get in the Ring / It's So Easy / Live and Let Die / Nightrain / Don't Cry / Welcome to the Jungle / Civil War / Patience / You Could Be Mine / November Rain / The Godfather / Sweet Child O Mine / Dead Horse (Nagy Gáborral, Wisdom) / Rocket Queen / Only Woman / Knockin' On Heaven's Door /// Estranged / Paradise City

Hm. Szűkül, lassan kifutunk a keretből, pedig még egy zenekar hátravan. Csurom-csatak pólóban nem tudtam, mit várjak a soron következő bandától. Amit sikerült megtudnom a slozi felé menet, hogy a RedHeart ugyan jellemzően AC/DC-t játszik, ám kicsit modernebben. Mivel a Young-tesók riffjeinél nehezebb autentikusabb rockot elképzelni, zavarban voltam, mint csecsemő a topless-bárban. Kíváncsiság és kétely osztozott rajtam, ahogy sliccemet igazgatva visszasétáltam a nagyterembe.

Az énekes elsőre nem is volt szimpatikus. (Emlékeztetett valakire, akiből kicsorbult fűnyíróval szeretnék négyzetes hasábot csinálni egy viharos, közép-nyári éjszakán.) Viszont Peru olyat alakított, hogy még egykori hasonmásának is megbocsájtottam mindent. Kedves olvasók! Ép elmém teljes tudatában – annyi, amennyi – ezennel kijelentem, hogy veszett jó zenekar. Amit előadtak, nem lett nagyon más. Épp csak annyira, az alapvetően állat AC/DC-s számok egy fiatalabb, frissebb lendületet kapjanak. Mondjuk mintha az elmúlt tíz évben írták volna őket. Kicsit harapósabbak a gitárhangok, a dobos néha hozzátesz egy-két (nem több) ütést, az egész egy kicsit jobban bumm, és jobban high voltage, de teljesen hű az eredeti számok szellemiségéhez.

Egyáltalán, kavar egy dolog ez hangzás téma. Slash pl. bevallotta, hogy azt a hangzást, amivel az 'Apetite'-et felvette, soha többet nem tudta kikeverni. Soha az életben! De avatottak szerint egy Stradivari sem tud kétszer ugyanúgy megszólalni. Pedig aránylag kevesebbet iszik/bulizik, mint egy rockzenekar, talán a hangulata sem olyan változó. Szóval, ahogy a törvényeknek sem betűjét, hanem a szellemiségét kell nézni, a legjobb rockszámoknak sem a színuszokra lebontott, spektrumfedésben lévő ekvivalens hullámformáit kell figyelni, hanem az érzést és a mondanivalót.

Ebben pedig a RedHeart tarol. Nekem kifejezetten bejött. Ballbreaker, Back in Back, Hells Bells, TNT, és – igeeeeen – Big Gun, veszett jó volt hallani őket ebben a verzióban. A Problem Childdal nyilván elfogult vagyok, a Higway To Hell pedig... most komolyan. Mi ez a szám? Miért lesz a föld magja? Miért épül erre minden? Rommá hallgattuk. Rommá játszottuk. Hallottam több női énekkel (király volt), játszottam akusztikus gitáron egy rahedli ismeretlen ismerőssel a Deák Téren éjszaka, hallottam élőben a Skid Row és az Ugly Kid Joe közös előadásában (rocktörténelmi esemény), ott van miden egyes rohadt bulin és házibulin, és még sem lehet megunni! Évezredek múlva a tizenharmadik hatványú unokámnak is elfeledik minden tettét – pedig teherbe ejti majd az összes piásüveget és megissza az összes nőt, és ez még csak egy hétfő délután –, a Földet tönkretesszük, megmentjük majd eladjuk hűvös Capri-koktélért egy fülledt nyári éjen, pár milliárd év múlva pedig a maga a Nap felrobban vagy összemegy (esetleg a térarányok torzulása miatt felnyalja egy kilenclábú kagylóspincsi), nem számít. Ha a galaxis már csak kozmikus por lesz csupán és felfoghatatlan geometriájú bárszékeken pándimenzionális lények kavargatják szalonspiccesen, valamelyikük akkor is együtt fogja énekelni egy hiperreaktív zenegéppel: Highway To Hell.

Külön főhajtás illeti a RedHeart-ot, hogy ezt a Jolly Joker-t nem a kikopott helyére, a koncert végi rájátszásra rakta. A csapat bízott magában annyira, hogy a Hell után is vissza fogják őket hívni, és jogosan tette. Jó látni/hallani őket a színpadon. Peru, Mike, Ádám, Berni, Sexy belakják a teret, és nagyon érzik a zenét. A közönséget meglehetősen lemerítő Reckless után is be tudták kapcsolni az embereket, rájuk kötve a RedHeart generátort. Külön kiemelném, hogy – bár a zenekar ma már kizárólag AC/DC-tribute-ként funkcionál – születésnapjuk alkalmából a ráadásban kaptunk tőlük egy saját számot. A riffek jók, a szöveg kissé csiszolatlan, de talán épp ettől marad közvetlen, a refrén-t pedig együtt üvöltöttük a zenekarral: „Olyan vagy nekem, mint az AC/DC, gyere fel hozzám, gyere fel Baby”.

Tanulság? (Mert az mindig kell.) Ha tribute bandákról van szó, ebben a kis országban hajlamosak vagyunk a kicsinyességre. Az AC/DC-nek, a GNR-nek, és a Maiden-nek is megvan a hazai tribute-sztárja, nem véletlen, ezek a bandák nagyon tehetségesek, és végtelenül profik. Azonban ebből adódik, hogy a Dürerben rendezett fesztivál a névsora alapján egy másodvonalbéli tribute-estét feltételezne. Nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ezek a zenekarok nagyon jók. És/viszont nem teljesen profik. És ez benne a legjobb. Már elég jók ahhoz, hogy tényleg méltóak legyenek (nem igazán hallottam hibát), de még elég „éhesek” hozzá, hogy ott legyen bennük a robbanás ereje. Már érő, de még friss produkciók. És ez valahogy másként indítja be a közönséget, kézközelbe hozza az együttesek kezdeti időszakait. A „nagy” tributák ettől még ugyanolyan jók maradnak, semmit nem veszítenek az értékükből, de ha ideállna eléd Dr. Brown a DeLoreannal, hogy a hétvégén az LA forumra ugorjatok be a '91-es 'Illusion' turnén, vagy jobban fűlik a hajad egy jó kis korai GNR bulira a Troubadourban '85 magasságából, a válasz aligha lenne kétséges: Doki, irány mindkettő! (És Te veszed a piát!)

Iron Inside, Reckless Roses, RedHeart: Király volt, köszi. Ja és: next tájm.

Setlist:

Hell Ain't Bad Place to Be / Ballbreaker / Shot Down In Flames / Problem Child / Thunderstuck / Big Gun / Hells Bells / Shoot to Thrill / TNT / Whole Lotta Rosie / Moneytalks - Rock'n Roll Damnation / Highway to Hell / You Shoot Me All Night Long / Riff Raff /// Légyszi Baby

Szerző: ProblemChild
Képek: Kiss Henrietta  (Reckless Roses Facebook)
& Mahunka Balázs (RedHeart Facebook)

 

*A Slash név egy hangutánzó szó. Egy barátja apjától kapta a nevet, mert soha nem bírt megülni a hátsóján.

** Az eredeti Live and Let Die (Paul McCartney & Wings) egy 1973-as James Bond film betétdala. Madeline és Jane Bond lányok… (sóhaj újra)

Legutóbbi hozzászólások