Végigsöpört Pesten a heavy metal újhulláma: Enforcer, Skull Fist, Vanderbuyst, Gengis Khan - Dürer Kert, 2014.02.18.

Elcsámpázik előttem a nő, sokadszorra. Jobb láb, elé a bal láb, comb súrol combot, fenék ring – mit ring, reng! –, előre a jobb láb. Az egész kissé bizonytalan, de gyakorlat teszi a mestert. Tekintélyes befogadóképessége ellenére úgy tűnik, sikerült a Corti-féle szervéig emelnie az alkoholszintjét. Hogy az összes többi, viselkedését direktebb módon befolyásoló, jóval lejjebb elhelyezkedő szerveit jelző „árterület” táblák már rég (tüzes)víz alá kerültek, több apróbb-nagyobb jelből leolvasható. A legkézenfekvőbb talán a nadrág és fehér hátsó fél a hagyományossal ellenkező sorrendje (utóbbi büszkén az előbbi fölött terpeszkedve), de az avatott szemnek az is elárulhatja, ahogy a random kiválasztott nézők előtt (szakmájukra nézve: rockzenész) felhúzza a pólóját, és hastáncos mozgást imitálva, fehér bálnát megszégyenítő kecsességgel megbillenti a néhai dereka körül helyezkedő számos irharéteget, hogy az így kialakult hullám ijesztő amplitúdókat produkálva végigsöpörjön sziluettjén. Mintegy lassított felvételben, álmosan nézem a szemem sarkából. Na jó, kit akarok hülyíteni, meresztem a szememet, nagyon is real time, alig hiszem el, amit látok. Zavaromban kishíján elfelejtek magyarul, nem jönne most rosszul, ha hirtelen nem itthon lennénk. Nem szégyellném magam ennyire a reprezentációnkért.

A Dürer Kert aulájában ácsorgok, várom, hogy Olof Wikstrand átpréselje becses jelenlétét a kicsit szűkösnek ígérkező kijárati kapun. Nem vagyunk egyedül, csoportokban ácsingóznak itt még mindenféle kitartó rockerfajták, hogy kedvenceikkel lencsevégre kapassanak a haverok csak kicsit remegő kezei által. Aki eddig kibírta, aligha puhány: négy bandán vagyunk túl, akik közül intenzitásra egy is kenterbe veri az átlag mezőnyt.  Talán épp ezért, de mintha még fiatal lenne az este. A színek élénkek, Jackie Slaughter sikolyát loopon járatja a memóriám a fejemben, aminek következtében a pihék periódikusan felmerednek a hátamon, a hajak még tartanak (az enyém mondjuk nem annyira). Az ilyen kaliberű estéket nem könnyű hagyni lecsengeni. Szeretném, hogy csak most kezdődjön, simán kibírnék még egy kört. Az underground ifjú üdvöskéi istenesen odavertek itt ma este.

A kezdést kicsit lecsúszom, így az este nyitóaktjából keveset látok, de nem annyira bánom. A Gengis Khan legénysége ugyan biztos távolságból kerüli a Katasztrófa Fokát, de kevesek ahhoz, hogy felülírják az olaszok iránt érzett természetes averziómat. Lehet, hogy a ruházatuk sem segít, amit ugyan meglepő módon nem regisztrálok tudatos szinten, de később Tomka felhívja rá a figyelmemet. Ami pedig még a srácoknak is szemet szúr, az általában már rég kimerítette a fashion faux pas tágan értelmezett fogalmát.  Mondom ezt én, aztán persze lehet, hogy Tomka haute couture-szakértő, meg lehet kérdezni tőle.

Szegény olaszok javában erőlködnek, mikor a Hammer stáb bevezet minket a backstage-be. Catering pultok és félig üres kajástálak között,  egy kényelmetlen szocreál széken megint elvesztek egyet a kilenc szüzességem közül, miközben Tomka gépe csattog, különböző szögekből. Újabb 15 perc egy elszállt, irreális álomvilágban élő, viszont nagyon karizmatikus és vonzó fickóval, esküszöm, elkezdek hinni a dialektikában. A történelem ismétli önmagát... Az elsőre, azt mondják, mindig emlékszik az ember, hát Olof Wikstrand beírja magát életem sztorijába, és első live interjúnak nem is túl fájdalmas az élmény. (A produktumot meg majd itt olvashatjátok, mihelyt megszületik.)

Szerencsére az átállásokat meglepően hosszú szünetek biztosítják, így a másodikként játszó holland „power trió” (ahogy magukat előszeretettel nevezik) első akkordjaira már itallal a kezemben érkezem. A beszédes Vanderbuyst (kézenfekvő asszociációk: Van Halen, Vandenberg, és tényleg...) név alatt futó, a 70-es-80-as évek fordulójának homázst állító hard rock formáció pedig felteszi a lécet. Sprintben indítanak a Little Sister című számmal, amit stílszerűen 7”-es lemezen, 500 darabra limitált szériában direkt erre a turnéra hoztak ki a fiúk (és ami kézzel írt, 106-os sorszámmal jelölve rögtön érkezéskor a táskámba vándorolt).

Pár szavas átkötés után a Flying Dutchmannel folytatódik az orgia, a – vitathatóan – legerősebb nótájukkal, amivel engem azonnal az észvesztett dimenziómba katapultálnak. A három pimaszul jókiállású úriember olyan lelkesen tolja a rock ’n’ rollt, headbangel és mozog a színpadon, olyan beleéléssel prezentálja a jobbnál jobb szólókat , mindezt pedig szünet nélkül, hogy 40 percig nem  vagyok képes abbahagyni a vigyorgást. A kocsiban, mezőkön futva, otthon fülhallgatóval a fejemen  átüvöltött-énekelt órák kifizetődnek: majd’ minden számot szövegestül fújok, teli szájjal. Amikor majd a szetjüket követően Jochem Jonkmannal dumálok (a szememben csillagok) és megjegyzi, hogy látta, jól ismerem a zenéjüket, a fejemben rögtön látom szegény fickót, ahogy álmában forgolódik majd kicsi priccsén a buszban, és bajusza alatt motyog... jobb alsó hatos, caries, bal alsó hetes, fehértömés...

A Skull Fist belecsap a húrokba, a beszélgetés abbamarad, rohanok, le ne késsem a végzetemet. Ami jelen esetben a fiatal kanadai banda személyében jött el, hogy így 3 nappal a 30. szülinapom előtt újraírjon minden szabályt, minden abszolút értéket, élvezeti küszöböt, amit azt hittem, a maximumig toltam ki az utolsó 15 évben, új alapokra helyezze minden eddigi, élő metál koncerttel szembeni elvárásomat. Jön Jackie Slaughter, egy 28 éves vér-metalos figura, és a mellkasából olyan erejű hangorkánt ereszt ki, hogy lefújja a fejekről a hajat. Az egész performansz intenzitása vicc nélkül a hihetetlennel határos, a minősége és ereje nem fogyatkozik meg az utolsó hang utolsó foszlányáig. A közönség is nagyon durván reagál rájuk, pogó, de még stagediving is kialakul, ami ilyen pici helyen és ennyi emberrel tényleg kuriózum számba megy.

Olyan számokra vagyok kénytelen szétverni a nyakcsigolyáimat őrült rőzsézéssel, mint a Heavier Than Metal, a Sign of the Warrior, vagy a No False Metal. A 2014-es új albumuk (’Chasing the Dream’) nehézsúllyal szerepel a számlistában, de a korábbi klasszikusoknak is jut hely. És valahogy az az érzésem kel valahol félúton, hogy minden egyes számuk tökéletes és mindegy is, melyiket játsszák a (nem túl) sok közül. Headbangelnek, mozognak, Jonny Nesta egyszer csak Jackie nyakából gyűri tovább a húrokat – hogy hogy került oda? Fiatalok, vadak, nem pihennek… Ruházkodásban és hajviseleteket tekintve is a stílus és a 80-as évek mélyéről merítenek, láttak már belülről konditermet is, és az egész produkció 100%-ig autentikus – minden pórusukból sugárzik a rock ’n’ roll életérzés. Bár lemezen is nagyon jók, a Skull Fist egyértelműen live banda, és ezt itt olyan erővel húzzák alá, hogy simán szakad a papír.

Az átszerelés alatt Tomkának lelkendezem megint, ő meg csendben tűri. A Hammer stábja a beengedésnél bandázik, nekik is elsírom, mekkora hatalmas élmény volt a Skull Fist, ők is nyugodtan tolerálnak. Mi van, csak nekem jött be ennyire?! Mindenki más hogy nem lovagol szerotonin-felhőn? Mindegy, kezd az Enforcer, a NWOTHM egy másik korai képviselője, hát újabb itallal a kezemben középre helyezkedem, leeresztem a súlypontomat (headbangeléshez elengedhetetlen) és újra alábukom a hamisítatlan heavy metalba, csak hogy legközelebb egy óra múlva jöjjek fel legközelebb levegőért. A svéd gyerekek ígéretükhöz híven a Skull Fistéhez hasonló, talán csak egy árnyalattal kisebb intenzitást produkálnak, megint kapaszkodnom kell a fejembe, hogy a nyakamon maradjon, és ahogy körülnézek, csupa az enyémhez hasonló lelkes arcot látok. Sok a tisztességes headbanger, a pogózók megint mindent beleadnak, a stagediverek egyre bátrabbak, Olof és társai pedig úgy tűnik, letettek a misztikus, csak hátulról való megvilágításról, ami a védjegyük,így sokszor tisztán látható az arcuk.

Olof korábbi technikai nehézségei a múlté, zsigeri szinten kezeli a gitárt, miközben éneke is kifogástalan és elég erős is, bár Jackie-vel azért nem vetekedhet. Bár papíron Enforcerék a headlinerek, a valóságban itt a Skull Fist mögött mind intenzitás-, mind népszerűség kategóriákban csak a dobogó második fokára állhatnak. Persze a mezőny extrém erős, a Vanderbuyst, az Enforcer vagy a Skull Fist bulija magában is elcipelné az estét a hátán, koktélként pedig egyenesen toxikusak.

Olof maga piros Acélszív-pólóban virít, amivel még egyszer aláhúzza a mindenki által értett tényt, hogy rendes undergroundos arc ő, klasszikus nemzetközi műveltséggel. Az Enforcer amolyan best of válogatást tol, Mesmerized by Fire, Katana, Take Me Out of This Nightmare, Satan, sőt a ráadásban a veterán Venom két nótáját is elnyomják, amire általános őrjöngés következik. Nem írok számlistát, és nem gondolkodom rajta, mit írjak majd a beszámolóban. Ebben az órában csak egy metalos vagyok, aki épp tanúja (volt) a tradícionális heavy metal feltámadásának, és ha lehet, szeretne most meghalni, mert jobb már úgysem lehet.

Valahol félúton ki kell ugranom vízért, ha ma este még negatív szondát akarok fújni, útközben a Skull Fist tagságába botlom. A csapostól már két gigaerős szilvát is kérek a Bonaqua mellé, és visszatérve felköszöntöm Jonny Nestát és Jackie Slaughtert. „We will drink our faces off with you every damned night of this tour. We have every intention of dying on this tour so catch us well you can” – ígérték a honlapjukon, hát szavukon fogom őket – ők meg állják. Jackie-t csak a legnagyobb rockendroll életművészekkel lehet egy oldalon emlegetni, és ahogy elmarják tőlem a többi legendára éhes rajongók, egy pillanatra megnyílik előttem a jövő: látom, ahogy két lábbal a földön álló, barátságos, őszinte, komplikálatlan karizmájával meghódítja a mainstream metal világát, látom egyre többet inni, pár év alatt tizet öregedni. Látom ikonná nőni, miközben helyes kölyökképe elmosódik, akár Izzy a Rocksztárban. De ez még sehol sincs, egyelőre csak egy figura az undergroundból, akinek nem kell senki elvárásainak megfelelnie, aki még kibontakoztathatja a tehetségét teljes szélességében. (Ha nem öli meg magát gördeszkázás közben addig.) Egy kicsit úgy érzem, történelmi pillanat részese lettem.

Már kint várok a klub előtt, Olof még mindig sehol. Begördül a turnébusz. Azt kívánom, bár dohányoznék még, jól esne most egy cigi. Jól esne egy ital is, már távolodom a társasági lényemtől, kezd rám szállni a magány. Szeretem. Ketten megkóstolnak, de ma nem vagyok agresszív kedvemben, mosolyogva tűröm. Egy erdélyi-magyar vegyescsapat rockert hallgatok félfüllel, akik rockerek.hu-t olvasnak (felszólítom őket, hogy térjenek meg). Végre jön Olof, sietünk hozzá, készülnek a fotók, amikor jobbra nézek, és kit látok? Idősödő hölgy, gyanúsan ismerős, áll a buszajtóban. A bandák már bepakoltak, beszálltak, Olof az utolsó. A nő a mellét simogatja, és gesztikulál. Ha tehetné, menne ő, hajtja a vére (meg a szokás hatalma). A buszajtó becsukódik az orra előtt, a mosoly még az arcán. Elfordulok, megpróbálom kitörölni a fejemből az utolsó képkockákat. Bekapcsolom a GPS-t, felteszek egy pimasz Impact lemezt, felbúg a motor. Hagyom, hogy elnyeljen az éjszakai Budapest.

Setlist:

Death Rides This Night / Mesmerized By Fire / Live for the Night / Katana / Into the Night / Scream of the Savage / Take Me Out Of This Nightmare / Walk With Me / Drum Solo / Run for Your Life / Silent Hour / The Conjugation / Satan /// Midnight Vice / Countess Bathory (Venom) / Bursting Out (Venom) 

Szerző: baumann
Képek: Tomka
Köszönet a Hammer Concerts-nek!