Ĺ°rodüsszeia, 2014: Ulver - Szene, Bécs, 2014.02.10.

írta csá | 2014.02.20.

Az egyre többet koncertező Ulver még mindig nem mozog kimondottan otthonosan a színpadon, de előadásuk a bécsi Szenében annak ellenére volt hibátlan és különleges élmény, hogy fellépéseik e turnén részben improvizáltak.

 

 

Az igazán true black metal rajongók sosem bocsátották meg az Ulvernek, hogy három korai, a zsáner csúcsteljesítményei közé sorolható album után egyre könnyedebb, elektronikus és avantgárdos kísérletező zene felé tendáltak, pedig a norvég szcéna dinoszauruszai közül kevesen maradtak meg a műfaj tiszta formájánál, helyette továbbléptek, fejlődtek. Megkockáztatom, a norvég black hírhedt aranykora egyszeri és megismételhetetlen éra a zenetörténetben. A Darkthrone már posztmodern retró metalban utazik, Fenriz a fekete fémzene Tarantinója, a Mayhem ’Ordo Ad Chao’ albuma szándékosan nyers megszólalású (azaz retró), avantgárdba hajló munka, a Dimmu Borgir egyre inkább szimfonikus, a Satyricon sem számít már egy ideje keményvonalas régisulis rajongóira, de legutóbb már a notórius Varg “Burzum” Vikernes is elektronikus albumot adott ki (ezúttal önszántából). Ráadásul az Ulver volt az a banda, ami sosem játszott igazán tipikus, tiszta black metalt, elég Kristoffer Rygg énekstílusára, na meg a szokatlan atmoszférára gondolni a debütáló ‘Bergtatt’ albumról. Az énekes-frontember keze mellesleg mindenben benne volt, ami norvég black metal, producertől dalszövegírón át vendég-vokálos posztig talán csak Vikernesszel nem dolgozott együtt (bár vele nehéz is), ugyanakkor  mindig is ő volt a kísérletező alkat a színtéren, elég az avantgárd metalban felülmúlhatatlan Arcturusra gondolni. Az Ulver pályája eklektikusságukkal együtt is koherens, legújabb szerzeményeikben (vagy jelen esetben ezen élő fellépésükben) is ott a korai munkáik szelleme.

A Szene színpadtól távolodva süllyedő nézőterén kb. egy órát kellett várnunk a késő, de a soundcheckből nem engedő Ulverre, akik az Englanddel kezdtek. A Sátántangó Víg Mihály szerezte filmzenéjére emlékeztető, harangok dominálta dalt lánccal vert gong tette még apokaliptikusabbá. Közben az Ulvertől megszokott háttérvetítést láthattuk, amit jómagam nem tudtam teljes egészében kivenni, mivel a pogó, a body surfing és a stagediving szenvedélyes gyűlölőjeként kihasználtam, hogy ezúttal nem kell ilyesmitől tartanom, és az első sorból néztem farkasszemet a szétvarrt, szakállát pogány módra összefogva hordó Rygg-gel, aki viszont a keverőpultjával, MC alkotótársával és a dobszettel együtt kitakarta a vászon aljának közepét. Amit láttam a vetítésből, az fekete-fehér, pszichedelikus és szürreális, hol élőszereplős, hol animációs anyag volt. Különösebb történetet nem fedeztem fel bennük, ugyanúgy érzéki természetűek voltak, mint a banda zenéje, nem is lehet szavakkal hűen visszaadni. Vetítésből egy kicsit többet, jobbat vártam, bár csak azok után, hogy a (bár az Ulvernél nyilván jóval tehetősebb) Dream Theater a Gasometerben legutóbb a Peter Jackson-féle A hobbitot mókásan megidéző animációval áll elő, főszerepben a zenészekkel.

Ami viszont a kölcsönzött anyagból való vetítést illeti, itt már nem volt hiányérzetem. A második dal a Dressed In Black volt, melyhez megkaptuk Stanley Kubrick remeke, a 2001: Ĺ°rodüsszeia „az emberiség hajnala” szcénáját. Az Ulver egyre hevesebb ütősökkel prehisztorikus kakofóniába, természeti, törzsi rítusba fordította a dalt, amihez a film azon jelenete párosult, melyben egy leleményes majom egy jókora csonttal ver szét egy termetes állati csontvázat – nagyszerű klippet vágott össze a csapat, mindezt élőben. Később feltűnt a vásznon egy másik vizionárius rendezőzseni, a spiritualista és pszichedelikus guru Alejandro Jodorowsky meta-vallásos, ezoterikus A szent hegye (melyet John Lennonék finanszíroztak annak idején), azon belül is a beavatási harcművészeti szcéna, amiben maga a rendező is feltűnik. A kísérletező improvizálás miatt nem mernék rá megesküdni, de ha jól tévedek, a setlistben volt még Doom Sticks, Glamour Box (ostinati), Tomorrow Never Knows, Nowhere/Catastrophe, Eitttlane, nagyjából ebben a sorrendben. Az egészen biztos, hogy helyszínenként eltérő volt a műsor, láttam felvételeket a turné egy-egy másik állomásáról, ahol már a háttérvetítés sem volt ugyanaz.

A pályája során oly eklektikus banda műsora következetes volt megszólalásában: lassan, de biztosan építkező, hipnotikus és túlvilági, majd végül zajkavalkádba fullasztott dalokkal töltöttek meg hetven percet, minden elektronika ellenére ősvilági spirituális élményt adva. A közönség mereven, már-már transzban nézte a műsort, csak a számok közti ráérős szünetekben tört fel belőlünk az üdvrivalgás. A zenészek kissé ingatagon, szégyellősen, introvertáltan viselkedtek és konzultáltak egymással a színpadon, látszik, hogy nincs mögöttük több évtizednyi élő fellépés tapasztalata. Rygg ugyan önfeledten dohányzott, de alig értettem, amikor a számok között a közönséghez beszélt, miközben továbbra is kiváló hangja van, ezen az estén sem volt rest kiereszteni.

Rögtönzés ide vagy oda, hibátlan show volt, de az Ulver tehetségéből talán futná ennél többre is, legalábbis élőben nem tudtak olyan messzire vinni engem, mint a lemezeikkel. Sikerült színpadra állítaniuk zenéjüket, de nem teremtették meg annak színpadi megfelelőjét. Nem tudnak élőben felérni oda, ahová stúdióban, ennyi idő alatt esélyük sem volt kikísérletezni a tökéletes Ulver-show receptjét (bár a ‘Live in Concert: The Norwegian National Opera’ jó irány, de a szerényebb Szenében nem lehettek annyira jók, mintha odahaza). Mindenesetre aki hasonlóan progresszív, de még mindig súlyos, fémes skandináv rockra vágyik (vagy akár csak képet akar kapni arról, hogy milyen volt a korai Ulver), annak ajánlom Rygg egyik régi bandáját, a papíron supergroup-kerettel büszkélkedő Borknagart, mely március 11-én jön a Dürer kertbe.

Szerző: CsÁ
Képek: D.J. Eraserhead
További fotók ITT.

Legutóbbi hozzászólások