A hab a sörödön: Red Fang, The Shrine - Dürer Kert, 2014.02.05.

Rock and rollt manapság csak ilyen beleszarós, ironikus attitűddel kéne játszani. A Red Fang sem csinál semmi eredetit (ezért kapják is a magukét rendesen), de mégis feltalálta magát. Kis költségvetésből, de annál több humorból forgatott klipjeik úgy járták be az internetet, mint a legragályosabb vírusvideók. A sörösdoboz-páncélban Gyűrűk ura-geekeket kergető, vagy épp sörzombikat irtó oregoni rockerek hol slágeres, hol meg varacskos dalaikkal utat találtak a közönséghez, és most már több éve tolják a headliner turnéikat – már ha épp nem a Mastodonnál előzenekaroskodnak. A 2012-es nyári szieszta után most a ’Whales And Leeches’ c. új lemezükkel is leizzasztották a Dürer Kertet.

Az estet nyitó Lord Dyingról egy rossz BKV-választás miatt sikerült lekésni, bár ha ők is csak a The Shrine színvonalát hozták, akkor nagy mulasztás nem történt. A korábban a Graveyarddal is turnézó kaliforniai rockerek ugyan teljesen profin, de csúcspontokat és izgalmakat nélkülözve pengették hagyományos, enyhén stoneres rockzenéjüket. A kissé jellegtelen, háttérbe szorított énektémákat az ízesebb, szaftosabb gitártémák ellensúlyozták, amikből bőséggel áradt a napszítta kaliforniai hangulatvilág. Ám hiába rugózott ott az r’n’r a zenéjükben, ha fogós, kiemelkedő dalokat nem tudnak írni – bemelegítésnek elment ez a zene, de otthoni fogyasztása csak rekesz sörrel ajánlott.

40 perc után ment le a Shrine, a böhöm Orange-erősítők viszont maradtak – manapság magára valamit adó retrobanda nem is áll ki nélkülük a színpadra. Mert azt el kell ismerni, hogy ha nem is szokták rájuk aggatni ezt a skatulyát, de a Red Fang sem lóg ki különösebben a hatvanas-hetvenes évekbeli rockzene leleményeit előtúró trendből, amelynek sokkal fontosabb, hogy fílinggel, zsigerből szólaljon meg az az elektromos gitár, mintsem eredetien. A Red Fang mosdatlan zenéjében is pont az csábít, ahogy az elsősorban a maguk szórakoztatására ökörködő rockerek összerázzák példaképeik stílusát. A Red Fang-lemezeken egymáshoz dörgölőzik a kyuss-i, szélfútta stoner a melvinsesen bomlasztó sludge-dzsal, meg a punk anarchikus csapkodásával és a tradicionális rockzene felszabadult dallamaival. Velős és zsigeri, amit ezek a srácok művelnek, de legalább sosem feledkeznek el arról, hogy megszórják pár fogós stonerhimnusszal is a lemezeiket – és valami pihent elméjű poénklipet forgassanak rá.

Az alaphangot most a szintén Youtube-ismerős Hank Is Deaddel adták meg, gyorsan ki is akadt a pogómérő (hivatalos csúcsot a harmadiknak eldöngetett DOEN-nél döntöttek). Az elején még kötelességből, majd egyre inkább élvezetből játszottak, hiszen annyira se tudtak ellenállni a magyar közönség lelkesedésének, mintha egy sörre hívták volna meg őket a rajongók. A középtempós őrlésbe ültetett középrészt leszámítva egyenletesen emelkedett a hangulat, hogy a debütlemezből összecsapott ráadásra már tényleg az extázis felé járjon. Ez abból is látszott, hogy elszaporodtak a stagedivingolók: mivel egy szem szekós, annyi nem állt a színpad környékén, egyre többen vetették bele magukat a közönségbe a színpadról. Egy-két héttel a Suicidal Tendencies tragédia híre után azért ez kicsit meredek volt, pláne mivel sokan rögtön a földön landoltak. Nem tudom, hogy a Dürer Kert sztenderd biztonsági előírásának megfelel-e, amit ezen az estén láthattunk, de most az is belefért, hogy az élelmesebb rajongó felugorjon a színpadra és gyorsan nyomjon egy selfie-t Aaron Beam basszer-énekessel, aki jófej módon asszisztált is a képhez.

Aaronra ráadásul a közönség tetején úszó lelkesedés is átragadt, úgyhogy a Prehistoric Dog egy részét már az elöl állók feje fölött gitározta. Hogy a legvérmesebb Fang-slágerekre ilyen masszív hangulat alakuljon ki, ahhoz persze kellett, hogy a ’Whales And Leeches’ dalait is jól vegye a közönség. A rajongótábort kettéosztó lemez élőben működött, főleg mert a ragadósabb szerzeményeket kapták elő. Az album első felében tolakodó dalok pedig nem kóboroltak el a Red Fangtől megszokott stílustól, a komorságot és a levert sludge-ot erőltető második etap pedig nem képviseltette magát a koncerten. (Mondjuk a YOB-os Mike Scheidt közreműködésével rögzített Dawn Rising vagy a korábbi Human Remains Human Remains zajos, pulzáló óriása szépen recsegett volna, ha van merszük elővenni.) Szóval hiába rágja a ’Whales And Leeches’ ugyanazt a cupákot kicsit komótosabban és morcosabban, mint a kettes lemez, azért egy Blood Like Creammel vagy az optimistáknak ajánlott No Hope-pal hibázni nem, csakis hengerelni lehetett.

A legnagyobb lelkesedést mégis az első két lemez kifejezetten dallamos szerzeményei csalták elő, Prehistoric Dogtól Wires-ig őrült leginkább a közönség. Nem is mehetett le a koncert anélkül, hogy a ’Murder The Mountains’-nak legalább a fele felcsattanjon. A Throw Up pincében barangoló vagy az Into The Eye mechanikus riffjei – az első sorban egy lelkes arc nyomta is a robotmozgást – megmutatták, hogy a David Sullivan-Maurice Bryan Giles gitárosduóba mennyi ravaszság szorult: ahol csak tehették, ott a bunkón odacsapó gitártémákat rendesen megcsavarták. A koncert persze nem a villantásokról szólt – olyannyira, hogy a Lovasi András mozgását tökéletesen hozó Aaron szinte még a konferálástól is tartózkodott –, hanem a pőre rock and roll-előadásról.

A Red Fang bulinak végül is egy tanulsága akadt: a csontig csupaszított rockzene még ma is rajongásba tudja hozni az embert, ha kellő öniróniával és persze kellő mocsokkal tálalják azt. A Red Fang írhat gyengébb lemezeket is, amíg élőben hozza ezt a formát: a bő 70 perc alatt lezavart koncertjükbe belekötni nem lehet, helyén volt itt minden, mint hab a sörön.

Setlist:

Hank Is Dead / Voices of the Dead / DOEN / Throw Up / No Hope / Number Thirteen / Dirt Wizard / Sharks / Malverde / Crows in Swine / Blood Like Cream / 1516 / Into the Eye / Wires /// Bird On Fire / Good to Die / Prehistoric Dog

Szerző: Tomka

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Phoenix Music Hungary-nek!