Redneck Karácsony: Honky, Peter Pan Speedrock, The Trousers - 100-as Klub, 2013.12.02.

írta Adamwarlock | 2013.12.15.

Tizenkilencre lapot húzva úgy döntöttem, hogy ellátogatok egy olyan „koncertgálára”, ahol a fellépők nagy részét nem nagyon ismerem. Töredelmesen bevallom, szégyen-nem szégyen, ez a helyzet. Bár a szerkesztőség nagy része is így van ezzel, azért mégiscsak úgy döntöttünk, hogy adóznunk kell a 100-as Klub szervezésének egy látogatás erejéig, mert tényleg kitettek magukért, és idehoztak két külföldi csapatot, egy nagy eséllyel veszteséges vagy nullszaadós rendezvény keretében. Én bevallom nem csalódtam, elég jó kis buli keveredett ki ezen a négy csapatot is felvonultató estén.

 

 

Maga a helyszín jól el van dugva a Közvágóhíd mellett, de igazából nagyon feelinges volt este, a sötétben besétálni oda, szinte olyan érzést keltett, mint amit a ’60-as évek vége felé a birminghami rockerek érezhettek, amikor meg akartak nézni egy valamire való bandát, akikből aztán olyan sztárzenekarok tagjai lettek, mint a Led Zeppelin vagy a Black Sabbath. Az estét a Surf Truckerz és a The Trousers nyitotta. Ez utóbbi magyar csapat legutóbbi lemezéről magazinunk hasábjain is megemlékeztünk, így nagyon kíváncsian vártam a koncertjüket.

Azt kell mondanom, hogy a srácok albumminőségben tolják a rock ’n’ rollt, és nemzetközi színvonalú produkciót nyújtottak. A gyér közönség sorai (?) között két cowboy-kalapot is láttunk, ugyanis az utánuk következő zenekar tagjai is megszemlélték a hazai csapat produkcióját, és ahogy azt Mr. Landgraf később elmondta nekem, nagyon bejött neki a Kőváry Zoli vezette csapat. És tényleg, ezek a srácok rendesen odateszik magukat, és még a relatíve kis méretű színpad, valamint az előzenekari státusz sem akadályozza meg őket, hogy eszméletlen hangzást csikarjanak ki a hangszereikből, a számaikat pedig élőben még érdemesebb meghallgatni, mint a ’Freakbeat’-en. Bővebben nem kívánok róluk értekezni, mert igazán egy olyan koncerten tudja az ember megítélni a zenéjüket, ahol ők a főzenekar. Fél óra nekem kevés volt. Az kiderült, hogy nagyszerű banda, amelyik élőben is tökéletesen teljesít, de számomra az igazi egy saját buli lenne. Mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el egy The Trousers bulira, mert nagyon megéri.

Hanem, ami ezután következett, az külön fejezetet érdemel a rock ’n’ roll tudományos enciklopédiájában. Színpadra állt ugyanis az egyik legelképesztőbb banda, akiket valaha láttam: a Honky. Na már most, ezek betegek. Mármint úgy agyilag. Gyakorló őrültek. Két szétvarrt fazon, nagy szakállal, kalapban, mögöttük pedig a doboknál minden amcsi kamionsofőr sztereotípiája. Aztán ezek rázendítettek a legkeményebb blues alapú agyament zúzdára, amit valaha hallottam. Közben meg nyomatták a piázást, de kőkeményen. Honnan máshonnan jött volna ez az elképzelhetetlen redneck trió, mint Texas államból. Maguk úgy jellemzik a zenéjüket, mint a ZZ Top házasságát a Panterával és Willie Nelsonnal. Saját műfaji meghatározásukként pedig a rendkívül frappáns Championship Superboogie-t használják, jelentsen ez akármit. Tény, hogy boogie az volt, méghozzá szuper.

Ezt a zenét baromi lazán kell venni, mert három baromi laza csávó állt színpadra ezen az estén. A számaikban sem kell bonyolult metaforákat keresni, mert tényleg a nagy előd, azaz Billy Gibbons szövegei szövevényes útvesztőinek mélységét ostromolják: azaz buli, kocsik, csajok és drogok. De csak rájuk kell nézni, és látjuk, ezeknek a figuráknak ennyiből áll az élet, és ezt cseppet sem lekicsinylően mondom. Bluesos rock ’n’ roll a lehető legkeményebb, legreszelősebb hangzással, amin ne is csodálkozzunk, mert Bobby Ed Landgraf nem más, mint a Down jelenlegi gitárosa. Éneken és basszusgitáron pedig JD Pinkus-t találtuk, akinek az ég egy adta világon semmit sem lehetett érteni a dalok közötti vakerjából. Szerintem nem sok foga van, bár lehet, hogy tényleg nem nagyon tud artikulálni amúgy sem. Ez tehát egy fékevesztett, laza, beborult redneck party volt, de minden humora mellett észre kellett venni a tökéletesen kivitelezett zenei munkát. Profik, na.

Kicsit idegenkedve álltam hozzá a Peter Pan Speedrock nevű zenekarhoz. Egy számomra eddig ismeretlen holland punk csapat voltak, akikről amúgy kizárólag pozitív kritikát találtam. És tényleg, a PPS egy tökös, őszinte zene. Bevallom nekem kicsit nagy volt a kontraszt a Honky teljesítménye után, mivel a hollandok előadása meglehetősen pőrének tűnt elsőre. De miután megszoktam az egész koncepciót, azon kaptam magam, hogy egy kiválló kis házibuliba csöppentem. Legalábbis Peter Van Elderen és csapata ezt sugározta. A nézőtéren is sokkal többen keringtek már, ami csak hozzátett a hangulathoz. Úgy érzem az együttes akkor az igazi, amikor nem erőltetik nagyon a punkos hangzást, hanem átmennek rock and rollba. Ilyenkor tényleg jó számokat és ötletes megoldásokat hallottam, és megértettem, hogy miért is vált ez a bagázs viszonylag elismertté az underground szintéren.

Énekes-gitárosuknak, Peternek nagyon barátságos, közvetlen kisugárzása van, ráadásul kiváló, dinamikus frontember, aki egy ütött-kopott Les Paul Custom-on zúzza le az agyunkat. Viszont nagy megfejtések tényleg nincsenek a muzsikájukban. Persze a hangulattal mindent el tudtak adni, de nem vagyok biztos benne, hogy rászánnám akár egy fölös órámat is, hogy elmélyüljek a diszkográfiájukban. Ettől még egy nagyon szerethető, erőteljes csapat a PPS, de ezt a show-t a Honky ellopta tőlük. Konklúzióként talán azt mondanám, hogy az este tanulsága az volt, hogy nem szabad félni az ismeretlentől, és ellátogatni kisebb, csak klubbokban fellépő csapatok koncertjeire is, mivel olyan érzésünk lehet tőle, mintha elásott kincsre lelnénk. Én így jártam a Honky-val.

Szerző: Adamwarlock

Képek: RAF987

Külön köszönet Schlekinek!

Legutóbbi hozzászólások