Pszichedélia, tisztán: Ozric Tentacles, Trottel Stereodream Experience - A38, 2013.10.21.

Az Ozric Tentacles jubileumi turnéjának magyarországi állomása az A38 hajó volt, ahol a harmincéves pszichedelikus/space rock formációhoz a megfelelő helyi előzenekar is adott volt a Trottel Stereodream Experience személyében. Az Ozrics best of szettje és performansza hibátlan volt a maga műfajában, bármennyire is hiányzott belőle az újdonság varázsa, a közönség imádta.

Az Ozric Tentacles legutóbb három éve adott koncertet idehaza, szintén az A38 hajón, de azóta kerekedett közelebbi magyar vonatkozása is a zenészcsapatnak. A népes rajongótáborral bíró, kultikus tiszteletnek örvendő (külön bemutatásra nem szoruló) formáció az évek során egyre inkább családi vállalkozássá vált, Ed Wynne alapító gitáros-billentyűs-frontember mellett Brandi Wynne basszerozik, Silas (Ed fia) Wynne pedig a billentyűkért, effektekért felel. Új dobosuk viszont Szende Balázs, aki ezen a turnén lépett fel velük először. Hazai volt az előzenekar, a világutazó, szintén jó harminc éve működő Trottel Stereodream Experience is.

A változékony, jelenleg háromtagú formáció zenéje természetesen nagyban hasonlít az Ozrics munkásságára. Ez is hippimuzsika, csak – az aznap esti fellépés erejéig legalábbis – a klasszikus hangszerek közül nem gitárra, hanem hegedűre épült, de a folkos témákat gépzenei effektekkel tették pszichedelikussá. A Trottel Stereodream Experience is instrumentális (leszámítva egy-két folkos kurjantást Rupaszov Tamástól), amellett egyaránt undergroundot, már-már avantgárdot képviselnek, szerző-frontembereik független self-made man zenészek. Rupaszov (a magyar underground zene egyik régi motorosa zenészként és kiadóként) a basszusért és a zajpultért felelt, Fekete Inci vitte a prímet elektromos hegedűn, amihez dobbal jött Almási Krisztián (aranyos Kill Everyone Now feliratú pólója volt). Hazai színtéren leginkább a Vágtázó Csodaszarvasra emlékeztetett a zenéjük, ami abból a szempontból nem vad asszociáció, hogy Rupaszov és Grandpierre egyaránt a késő-szocializmus underground punkjával kezdték, majd váltottak a folk, a világzene felé (és a VHK is mutat pszichedelikus hatásokat). Jelentős különbség azért, hogy a VCSSZ teljesen akusztikus, csak a mikrofonokhoz van szükségük áramra (bár hangosítás nélkül is boldogulnának), míg a Trottelnél a hegedű is azzal működik. Jobban szeretem az organikus dolgokat, mint a szintetikusakat, így aztán a Trottel Stereodream Experience majd egyórás, tartalmas és kimerítő fellépésében is az tetszett, amikor a hegedű diktálta az iramot, nem a keverőpult és az effektekkel eltorzított elektromos bőgő. (Ha már pszichedélia: tudatmódosítók közül is azok a szimpatikusak, amik a földből nőnek ki, nem azokat, amiket laboratóriumban szintetizálnak.)

A Trottel Stereodream Experience mint előzenekar a várható maximumot hozta, a produkció világszínvonalú volt, de azért persze így sincsenek versenyben az Ozrics mellett. Mondják, hogy nehezen megfogható, leírható a zenéjük, de szerintem azért nem atomfizika ez. Ahogy a mondás szól, zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni, az Ozrics munkássága ráadásul ilyen viszonylatban is elvont, így aztán jobban járunk, ha társművészet felől közelítjük meg. A koncert közben az a benyomásom támadt, hogy ugyanazt hallom, amit látok (a jellegzetes pszichedelikus-hallucinogén háttérvetítésre gondolok, ami ágazatát tekintve filmnek minősül). Nincs vokál, azaz (dal)szöveg, így aztán nincs sztori, se mondanivaló (ezzel hazugság, agymosás, populizmus sincs), legfeljebb elszálltan spirituális, de általában keveset mondó dal- és albumcímek jelentenek tájékozódási pontot. Racionális gondolatok sehol, zenéjük tudatfolyam emberi gondolkodás nélkül. Nincs humán tényező sem, legfeljebb belső utazás, vagy éppen testen kívüli élmény, de középút sosem. Ha már space rock: az Ozrics zenéje testetlen űrutazás, expedíció a mélyűrbe. Az űrben nincs gravitáció, az Ozrics dallamai (avantgárd alkotásokhoz hasonlóan) súlytalanság-, és lebegés-érzetet váltanak ki.

Ahogy a háttérvetítésnél, itt is absztrakt formák variálódnak, mutálódnak. Wynne-ék mélyvízbe dobják a hallgatóságot, sosem tudhatjuk, hová röpítenek minket, hogy milyen hangnem, dallam következik. A kábítószerek hajlamosak felerősíteni és (jól eső irányba) megváltoztatni érzékelésünket (sőt akár érzelmeinket is), az Ozrics is érzékeinket bombázza minél sokszínűbb, harsányabb, és alapvetően kellemes audio-ingerek áramával. Mint aki tudatmódosítóval él, elveszítjük önmagunkat, nem vagyunk urai az eseményeknek, az Ozrics zenéje kontrollálatlan bizarrság. Ritkán fülbemászó, inkább egy folyamatos atmoszféra, hangulat megteremtése a célja. Dionüszoszi muzsika, kidolgozott refrének, szövegek és dalstruktúrák helyett őskáosszal. Folkosabb, világzenei beütésű témáik elsősorban egzotikus keleti muzsikákat idéznek, ami a hippik spiritualista Kelet-rajongásával, Föld-imádó eszképizmusával is összhangban van.

A természetesség híveként jobban tetszett az Ozrics-show technikás gitártépős nyitánya (pl. Jurassic Shift) Ed Wynne gitárhősi talentum-demonstrációjával, mint az inkább gépzene dominálta második félidő (pl. Eternal Wheel). A teljes koncert haladó zeneművészeti túlélőtúra volt, aminek a végére csak a legfittebbek és legtapasztaltabbak (na meg a művészetfogyasztást extrém sportként művelők) maradnak állva, ebből a kategóriából szerencsére rengetegen zarándokoltak el aznap este a Hajóra. De azokat sem tudom hibáztatni, akik úgy gondolták, a csúcson kell abbahagyni, és még a kétórás koncert vége előtt vették a kabátjukat. Köszönhetően a félórás csúszásnak, és persze az Ozrics-zene súlyos bizarrságának, a koncert vége kissé bad tripbe ment át számomra, egy nagy buli utáni másnapossághoz tudnám hasonlítani. A lakodalmas kutya esete: túl sok volt a jóból, túl sok volt az inger, alaposan lezúzta az agyam és az érzékszerveimet. Összességében is hiányozhatott valami, Ozric Tentacles koncert tudott ennél változatosabb és szuggesztívebb is lenni. A mennyiség most egy fokkal fontosabb volt a minőségnél, bár ez abból is adódott, hogy jubileumi túra volt, régi szettel, nem pedig lemezbemutató. De hiába a jubileum, ez bizony akkor is túladagolás volt, a kevesebb több lett volna.

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Török Hajni

Köszönet az A38-nak!