Queensríżche, Perfect Symmetry, Ad Astra - Club 202, 2013.10.23.

Azért a Queensryche mégis csak Queensryche. Ez a kijelentés bizonyára egy faék egyszerűségével vetekszik, de gyorsan meg is magyarázom, hogy mire értem. Végig az volt az érzésem az előzenekarok koncertjei alatt, hogy egyfajta miniünnepnek tekintik ezt az estét, és kellő tisztelettel adóztak Rockenfieldék előtt. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a Perfect Symmetry-ből ketten is QR-pólóban feszítettek (az Ad Astrásoknál pedig egy Voivod t-shirt is beficcent), hanem hogy majd’ mindegyik konferálásban elhangzott egy-két dicsérő szó az amerikaiak felé.

Az pedig különösen jó volt, hogy két magyar nyitott a Queensryche előtt, az Ad Astra és a Perfecty Symmetry, mindegyikük a metal progresszívebb vizein evezve. Az Ad Astra is már tinédzseréveit tapossa, két albummal a hátuk mögött érkeztek a Club 202 színpadára. Aztán ahogy érkeztek, nagyjából úgy oda is cövekelték magukat. Persze szegényeknek nem sok hely jutott, Rockenfield dobszerkója ugyanis eléggé elterpeszkedett az amúgy sem túl nagy színpadon. A hangzás ekkor még nem volt tökéletes, pedig van potenciál ezekben a dalokban, még akkor is, ha elsőre nem tűntek túl befogadhatónak.

Sajnos Erdélyi Peti nem volt a helyzet magaslatán, legalábbis az ének nem jött át, de ennek ellenére nem volt nagyon zavaró. Ami inkább az volt, azok a kissé félénk konferálások – mintha meg lettek volna illetődve, pedig tényleg nem ma kezdték, s egyáltalán nem tűntek elveszett bárányoknak. Viszont mindig belecsempésztek egy kis QR-t a mondanivalóba, ami nagyon szimpatikus volt, mint ahogy az is, hogy folyamatosan megköszönték a közönség jelenlétét, pedig ilyenkor a többség még inkább a söntést részesítette előnyben. Mondjuk a „Köszönjük, hogy ilyen korán itt vagytok, királyok vagyunk” kijelentést nem tudtam hová tenni, szerintem egy kis nyelvbotlás ment itt végbe.

Öt dal hangzott el nagyjából kerek fél óra alatt, sajnos sok idő nem jutott nekik, de az összkép számomra pozitív volt. Kicsit olyanok voltak, mint egy megszeppent 1-2 éves zenekar, akik az utolsó pillanatban kerültek be a programba, pedig a dalaik ennél sokkal királyabbak. Ott van például az Into Sour, amelyhez egy egyszerű, de szerintem pofás klipet forgattak a srácok, de érdekes volt a Peter Gabriel feldolgozás is (Sledgehammer). Komplexebb, nagyobb megfejtést igénylő zenét vezettek elő, mint az őket követők, s ha ezeket a témákat élőben is meg tudják dörrentetni a jövőben, akkor látok még bennük potenciált. Így tovább!

Nem számítottam rá, de a Perfect Symmetry nagyon megfogott. Emlékeztem, hogy korábban írtunk róluk, még meg is akadt a szemem a kártyaváros borítón, de aztán nem volt szerencsém belülről is megfülelni a ’Tökéletes szándékot’. Hát nagy hiba volt, leülök, egyes. Kovács Attila kiállásra és énekre is stimmelt, természetesen ő is QR pólóban nyomta. Öröm volt nézni őket, mint ahogy azt is, hogy a közönség egyre kövérebb alakzatot formált. Az Ad Astra performanszához képest jóval profibb zenekar benyomását keltettek, na igen, ők sem nyeretlen kétévesek! Lévén, hogy hatan vannak, az egy főre jutó négyzetméterek száma bizony erőteljesen megcsappant, viszont cserébe kaptunk néhány headbanget, főleg Kovács Peti billentyűstől. Amúgy marha jól szólt a szinti, a Miért nem vagy itt ennek (is) köszönhetően hamar kedvenccé avanzsált.

Sajnos nekik sem jutott sok idő (kb. szintén bő fél óra), ennek ellenére bőszen bólogattunk egymásra: kellően felcsigázódott a hangulat a QR kezdetére. Tetszett a dalok fogóssága, dallamossága, amely megfelelő, sőt, néhol nem várt keménységgel párosult. Sőt, helyenként akár a heavy metal jelzőt is nyugodt szívvel rá lehetett volna aggatni a pécsi hatos produkciójára, őszintén szólva hallgattam volna őket még egy darabig. Ha egy kicsit itt is kötekedhetek, akkor egy-két dalszöveget meg lehetett volna még csiszolni, de szerintem ők is a helyes úton járnak. Mint ahogy talán egyre kevesebb a Fates Warning hatás is, de teljeséggel nem letagadhatatlan, amivel persze az ég egy világon semmi baj nincs.

De ez az este most nem róluk szólt, hanem a Todd La Torre-ral felálló Queensryche-ról. Az előzenekarokból áradó feeling, az elvárások és a várakozás pedig nem voltak hiábavalók: a QR egy ordas nagy bulit nyomott. De erről regéljen inkább az illetékes, maga a vérespennájú Mike kolléga… (Jocke)

Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy erre vártunk hosszú éveken át. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik megélték az Ígéret Földje után bekövetkező Nagy Krízist, mert ne szépítsük, kedvencünk majd’ két évtizede nem csinált egyebet, mint pár évente sótlan portékákat és entellektüel metalkoncertnek álcázott bazári giccsszínházat próbált lenyomni a torkunkon. Igen, sokáig kitartóan igyekeztünk mindent megemészteni, mégis csak hűséges és lojális az igazi rajongó, ám valljuk be, ahogy távolodtunk a ’94-es, Utolsó Tényleg Minden Ízében Nagyszerű Alkotástól, úgy fásultunk el egyre jobban. Olyannyira, hogy a legutóbb már csak alig-százan lézengtünk az egykor dollármilliós MTV-kedvenc hazai színrelépésén, és az bizony mindent elárult a dolgok állásáról. Pedig akkor még nem is sejthettük, hogy miféle szappanopera vár ránk.

Geoff Tate keményköpésű legény, ezt jól tudjuk, pálcát azonban nem törnék felette, mert a fotelből okoskodni nem illendő, ugyebár, de a történtek fényében azt kell, hogy mondjam, én biza’ nem bántam volna, ha már jóval korábban kigyúrt kezébe nyomják a munkakönyvét. No, persze, a bölcsek elmélete szerint egy bizonyos DeGarmo hiánya fájóbb minden Tate-féle cirkuszi mutatványnál és palaszürke sorlemeznél, valahol jómagam is osztom ezt, noha az ötlettelenség első markáns jeleit mutató ’Hear In The Now Frontier’-nél még bőszen ott segédkezett a jó Chris, és később is visszaszivárgott egyszer a ’Tribe’-ra – abban azonban még annyi köszönet sem volt már… Nyilván az opálos szemű idealisták olykor elmerengenek azon, mivé duzzadt volna a Queensrÿche-jelenség, ha a banda az ’Empire’ (na jó, a ’Promised Land’) után nem kezd erőteljes lejtmenetbe, de ennek is csak annyi értelme van, mint azon filózni két sör között, hogy „akkó’ a Tate bá’ vót a fasz, vagy vele voltak genyók a többiek?!”. Merthogy tökmindegy. A vonat ugyanis ezerrel robog tovább, mindkét fél letette már a kézjegyét nem is oly régen, ki-ki döntse el maga, hova vési be az ikszet a voksolásnál. (Megsúgom: nálam EZ a nyerő EZZEL szemben.)

Én azon régimódi arcok közé tartozom, akik a kedvencek esetében nem lesi meg előre a setlistet koncertprogramot a neten, hanem remegve várja ott a teremben, melyik dal után melyiket húzzák ki a cilinderből, hogy aztán a kezdő taktusok meglepetés-vigyort faragjanak a képemre – akár ötpercenként. Mert az jó. Abba az idejekorán elhintett infómorzsába viszont nem tudtam nem belebotlani, miszerint a banda ezúttal egy izmos old school-műsorral kívánja leigázni a világot, s ez a hír természetesen alaposan felkorbácsolta kíváncsiságom. És lőn! Ha egy buli a Queen Of The Reich / Speak kettőssel nyit, az már önmagában akkora tíz pont, mint a ház, hát még ha azt mondom, a három új lemezes dalt leszámítva kizárólag az ’Empire’-ig tartó korszak adta a repertoár gerincét. Sőt, egyik személyes favoritomról, a debütáló ’The Warning’-ról egyenesen négy (!) atomklasszikust is felvezettek, holott előzetesen valahogy úgy spekuláltam, bizonyára inkább a két slágerlemezüket, azaz az ’Operation: Mindcrime’ / ’Empire’ duót tolják majd előtérbe. Nem így lett, de tulajdonképpen lényegtelen, hisz felőlem aztán bármit előkapnak a ’82-90 közti időkből, én már le vagyok kenyerezve.

No, és La Torre. Az apró termetű, szúnyogtestű énekesnek nem kellett sok, hogy maga mellé állítsa a híveket: sokkal inkább passzol ő ide vérbeli metal-fazonjával, mint az utóbbi időben színpadi pojácává formálódott Tate. Nem beszélve arról, hogy ezeket a régi számokat Geoff talán el sem tudná énekelni, és a jelek szerint nem is akarja… Todd azonban derekasan helytállt, s jóllehet a legnehezebb, legmagasabb regiszterekben futkosó énektémákkal egyszer-egyszer meggyűlt a baja, összességében kiváló teljesítményt nyújtott; a halfordi sikolyok is úgy csusszantak ki belőle, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, és még hörgött is olykor az istenadta. Érted: hörgés egy Queensrÿche-bulin?! A többiek pedig szimplán nagybetűs Mesterek, a ’86-os születésű (’Rage For Order’ album, hmm…) Parker Lundgren gitáros is csupán kissé feminin fizimiskájával lógott ki a csapatból.

A Club 202 ugyan nem telt meg tökig, de szégyenkeznünk még így sem kell, nagyjából szellős háromnegyedházról számolhatok be, ha az emlékezetem nem csal. Az élő fellépések egyik legkritikusabb pontja, a hangzás is rendben találtatott, s amikor a srácok fél tíz előtt nem sokkal nekiveselkedtek minden idők egyik legjobb metal himnuszával, a „Királynő Birodalmá”-val, egyszeriben minden a helyére billent. Mert ez az Igazi Queensrÿche, nem vitás! Ám a rajongói elfogultságom ellenére is azt mondom, bármennyire is elsöprő a zenekar élőben, a nagy dérrel-dúrral beharangozott, ráadásul afféle definitív Magnum Opusnak szánt névadó album önmagában nem elég izgalmas, nem elég karakteres, hogy egy újabb sikerkorszak kapuit megnyissa; ugyanis a Where Dreams Go To Die / A World Without / Fallout hármas bizony kissé elszürkült a legendás örökzöldek között. Merem remélni, hogy a következő korong visszahozza az egykori, s mára tovatűnt Queensrÿche-mágiát, még ha a józanabbik énem szerint ezek a fiúk már rég kiírták magukból a ragefororder-öket és empire-öket…

A koncert tehát hibátlan volt, mondjon bárki bármit! Walk In The Shadow… The Whisper… Warning… Eyes Of A Stranger… Silent Lucidity… Soroljam még? A korábbi állomásokon ugyan játszották az NM 156-et meg a Roads To Madness-t (igaz, más dalok kárára), főként ez utóbbit nagyon sajnálom, hogy mi nem kaptuk meg, hiszen hátborzongatóan zseniális minden pillanata… És egy cseppet fura az is, hogy az olyan instant-slágerek ezúttal kimaradtak, mint például a Breaking The Silence vagy az I Don’t Believe In Love (vagy akár a Best I Can), a dupla gitárszóló helyett mennyivel jobban örültem volna ezek beiktatásának, de legalább nem érheti őket a kiszámíthatóság vádja. Ahogy panasz sem, az őrületes Take Hold Of The Flame-mel záruló koncert a maga nosztalgikus mázával együtt igen emlékezetes estével ajándékozott meg mindnyájunkat, s talán újra tudunk hinni a Queensrÿche-ban, ami bizony nem kis dolog az történtek ismeretében.

Setlist:

Queen Of The Reich / Speak / Walk In The Shadows / The Whisper / En Force / Child Of Fire / Warning / (X2) Where Dreams Go To Die / (Midnight Lullaby) A World Without / gitárszólók (Michael Wilton & Parker Lundgren) / The Needle Lies / Prophecy / Fallout / My Empty Room / Eyes Of A Stranger / Empire /// Jet City Woman / Silent Lucidity / Take Hold Of The Flame

Szerző: Mike

Fotók: Pearl69

Köszönet a Concertónak!