Lí­rai apokalipszis: New Model Army, Turbo - A38, 2013.10.14.

A hétfő esti időpont ellenére is zsúfolásig megtelt az A38-as hajó a New Model Army koncertje előtt. Aki ismeri őket, az talán már tudhatja is, miért, aki nem – és talán a mai tizen- és huszonéves rockerek között sajnos már biztosan szép számmal vannak ilyenek –, az csak sajnálhatja, hogy nem látogatta meg aznap a fedélzetet. A NMA zenéje ugyan nem kifejezetten metal – rocknak is csak akkor mondható, ha azt nagyon tág értelemben fogjuk fel –, a brit zenekar számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely mellett nehéz elmenni szó nélkül. Egy legendás, ugyanakkor még mindig kissé underground kultuszbandáról van szó, melyet 1980-ban  alapítottak – tehát már több mint harminc éve –, és bizony a tagok sem mai gyerekek már, leszámítva a basszusgitárost, aki mindössze 26 éves, vagyis a zenekarnál is fiatalabb. Az „öregesség” persze egyáltalán nem jellemző az ‘Army-ra, amely vitathatatlanul azon kevés zenekarok közé tartozik, akik ilyen hosszú távon is képesek megbízható minőséget produkálni.

Műfajukat nehéz lenne beskatulyázni, de vannak azért olyan zenei elemek, amelyek jellemzően körülírják, hogy körülbelül mire is számíthatunk tőlük. Az annak idején még punk-rock és post-punk muzsikát játszó csapat az évtizedek során különböző zenei irányzatokkal is bővítette repertoárját, így a goth és bizonyos mértékig a folkzene kínálta lehetőségeket is beleszőtték már dalaikba. Az ő esetükben persze nehéz megfeledkezni arról a különösen a Thatcher-érában eluralkodott hangulatról, amely akkoriban jellemzően hatalmába kerítette a brit dolgozó osztályokat. Persze a New Model Army-tól minden látszat és ide vonatkozó híresztelés ellenére senki se várjon valamiféle radikális baloldaliságot – ahogy Justin Sullivan énekes egy interjúban visszaemlékezett rá –, már a ’80-as évek elejének erősen politikus légkörében is kitiltották őket a munkáspárti megmozdulásokról, mert „nem voltak hajlandóak együtt menetelni a tömeggel.” A NMA szövegei – habár kétségkívül sokszor politikusak, szociálisan érzékenyek és kíméletlenül ostorozzák a nyugati civilizációra jellemző igazságtalanságokat – teljesen nélkülözik a balos zenekarok többségére jellemző populizmust, mentesek a borzalmas emlékeket idéző marxista ideológiától, és jóval sokrétűbbek, intelligensebbek a szokásosan bután „antikapitalista” szólamoknál. (És tegyük hozzá – hál’ istennek – hiába is várnánk itt valamiféle szocializmus-apológiát, pláne a kommunizmus éltetésére utaló jeleket.) A konkrétan politikus szövegek inkább a korai korszakra datálhatók, újabban már inkább egy elvontabb, gyakran szimbólumok mögé rejtőző mondanivalót kapunk – bizony, néhol versnek is beillő megfogalmazásokkal tarkítva.

Az új lemez, amelynek bemutatójára érkeztem, ’Between the Dog and Wolf’ címmel jelent meg, és már a 13. a sorban. Véleményem szerint ismét egy kiváló album született, habár nem az a tipikus koncertre való, a dalok többsége inkább lírikusabb megfogalmazásban fogant, Sullivan akusztikus szólóalbumára emlékeztetően. Néhány „beindulósabb” szerzemény mellett jobbára az elmélkedős, atmoszférikus, lassan hömpölygő szerzeményeké a terep, amelyek természetesen nem nélkülözik a NMA-ra jellemző szuggesztivitást sem. (Megjegyzem, hogy ezek is néhol átcsapnak egy katartikus refrénbe.) Nem véletlenül komorak ezek a szerzemények, néhol már-már egy apokaliptikus jövő képét festik, például az apokalipszis négy lovasára utaló Horsemen – de hát azt eddig is tudtuk, hogy Sullivan nincs túl nagy véleménnyel jelenkori világunk alakulásáról.

Az ’Army előtt játszott a Turbo, kissé zajosan megszólaló, de egyébként elvont, progresszív, post-grunge-os zenéje nem tudom mennyire volt jó választás ide – persze a szervezők gondban is lehettek, hogy melyik hazai zenekart szervezzék be, hiszen még megközelítőleg sem nagyon van olyan, ami passzolna ide. (Hacsak nem lépett volna fel a Raw Melody Man, ironikus módon egyetlen hazai NMA-tribute-unk.) 

Miután hosszas szünet után a NMA végre színpadra lépett, a Horseman című nótával kezdtek, és a továbbiakban körülbelül fele-fele arányban játszottak az új lemezről, illetve a klasszikus nóták közül válogatva, a szépszámú közönség igen nagy örömére. Egy ilyen koncerten persze szinte minden második embert ismerősként köszönthettem – meglehetősen szűk ugyanis itthon az ilyesmi, „underground” rockzenéért lelkesedők köre –, de az első sorokban például punkokat is láttam, akik komolyan pogóztak néhány pörgősebb szerzeményre. (Igazából nem tudom, hogy mennyi jött át számukra a koncert „szellemiségéből”.)

Jellemző volt még egy kifejezetten „törzsi” hangulat, amelyet lüktető tam-tam dobokkal igyekeztek alátámasztani, ez mintegy új elemként érdekesen hatott a színpadon – ahogy a lelkesen doboló új basszgitáros is, hosszan lobogó rózsaszín hajával –, de mindezt sikerült beépíteniük a klasszikus NMA világába.

A hatvanhoz közeledő Sullivan a lelkesedésével együtt a régi (és úgy tűnik, elpusztíthatatlan), habár az évek őt sem kímélték. De az a fanatikus tűz a tekintetében, amilyen átéléssel a dalokat előadja – mintha csak valóban egy őszbe csavarodó hajú kelta bárd lenne a távolba vesző múltból – semmivé tették az évek múlását. A hangja még mindig borzongató, a nóták ütnek, és a szövegek ugyanúgy időszerűek, mint eddig. Lehetett volna slágerparádé is, de mivel sokkal inkább az új albumra koncentráltak, érthető módon kevesebbet hallottunk a régi kedvencek közül. Talán a Here Comes the War mozgatta át az embereket, hallhattuk a High-t és a States Radiót, ami után is sorra következtek a jobbnál-jobb opusok; Get Me Out, Purity, de talán a legerősebb pillanatokat a ’80-as évek közepének legütősebb szerzeményei, a ’No Rest...’  és a ’Ghost of Cain’ környékéről hallható dolgok okozták.

A körülbelül egy órás játékidő elteltével még háromszor sikerült visszacsalogatni Justint és zenésztársait a hajó fedélzetére. Összességében egy kiváló koncertet láthattunk, a helyén volt minden hang, és látszólag ők is élvezték az aznap esti fellépést. Reméljük, még tiszteletüket teszik valamikor hazánk valamelyik színpadán.

Setlist:

I Need More Time / Today Is a Good Day / March in September / Did You Make It Safe? / Pull the Sun / The Hunt / Archway Towers / Here Comes the War / Knievel / Between Dog and Wolf / Stormclouds / No Rest / High / Seven Times / Orange Tree Roads / Get Me Out /// Christian Militia / Purity / 225 /// I Love the World

Szerző: Edeneye

Képek: Török Hajni. További képek ITT.

Köszönet a NegativeArt-nak!