A Holnap Gyermekei Nem Adják Fel (Singológia 2. rész)

Visszhangzó léptek a folyosón, hangok árnyéka követ minket. Vakolatdarabok a talpunk alatt. Utazásunk a rácsok közé rejtett szabadság következő állomásához érkezett. Zárt fémajtó mögül hangos – milyen más? – zene szűrődik ki, szemmagasságban megfolyt felirat: Törvények Nélkül. Látogató, üdv a második állomáson.

Ez már egy másfajta cella. A szivárványos színek sehol, mindenütt kontrasztos fekete, szürke és vörös dominál. Komor, de hatásos egy színhármas. Van benne valami energia. A falakon poszterek (némelyik alól felsejlik egy New Jersey-i banda képe), a közöttük lévő felületeket pedig karcolatok borítják. Nevek, szavak, világmegváltó gondolatok. A szobában szerteszét könyvek, kazetták, kiürült üvegek, levetett ruhák, az ágy alól pedig egy melltartó kandikál ki árulkodón. Rendetlenségnek hat pedig dehogy, látni benne a rendszert. Mindennek megvan a párja valahol, nem egynek valamelyik szomszédos cellában. Az egész cella (szoba?) lüktet, ritmusa van. Érezhető, élhető. Eltalált.

Egy zenekarnál a második lemez súlyos feladat. Túlszárnyalni az első – vélhetőleg sikeres – album színvonalát, egyensúlyozva a „hát ez olyan, mint az első” és a „nem vagytok már a régiek” között. Recept persze nincs, keversz, amit tudsz.

A ’Törvények Nélkül' nem kezd rosszul. A nyilván hosszabb stúdióidő meghálálja magát, az album hangzása egész jó – mélyen vájt füllel észrevehető,  hogy kissé balra húz a közép, de ez csupán kekec. Az első album óta a banda kb. az ország összes bokrának valamennyi ágán játszott, a rutin biza' kilátszik a hangfalakból. A dob pontos, ütemes, Csabaházi hangja felszedett egy kis önbizalmat, kezd egyénisége lenni. Kevesebbet is sikoltozik, azokat viszont jó helyen. Dalszöveg terén külön pozitív, ha nem jut eszébe passzoló sorvég, nem erőltet kínrímet, egyszerűen odaírja, ami eszébe jut. A gitárok és a basszer is (még) stabilabban fekszenek, játékosabbak, ráadásul sokkal jobban ki vannak használva. Rendszeresek az oda-vissza passzolgatott, nem ritkán fél- vagy egyperces szólórészek, ráadásul ezek kellőképp érdekesek és változatosak ahhoz, hogy ne akarjam magam felkötni a karnisra egy kinyúlt 10-es húrral. Cerka is, Anti is tehetségesek, virtuózok, a szólóik mégsem kromatikus maszturbációk – tudod, amikor csinálod és csak neked jó –, hanem meghatározó részei a dalnak. Komolyan, le a fejkendővel! Külön jó, hogy Ha(n)gyák a basszerost is érvényesülni.

A dalok maguk is bátrabbak. Az első albumon megszokott, bevált rock-sémákat egyre gyakrabban merik felrúgni. A Tetovált Jel (sokak kedvenc Sing Sing dala) annak ellenére, hogy nem undergroundos, nem művészkedős, ízig-vérig rock szám, szerkezetre, érzésre egyszerűen nem hasonlít semmi másra. A kissé mezítlábas csordavokál külön passzol hozzá, adja a nedves éjjeli macskakövet két kocsma között koptató banda figuráját. A számsorrend is szokatlan, és eléggé meghatározza az album hangulatát. Ez pontosan az a lemez, amit adott sorrendben kell végighallgatni. A Tetovált Jel és az előtte lévő Ártatlanul témájukat tekintve ikrek. Az első által felvezetett kirekesztettség-érzést a második szám mélyíti, árnyalja. Az ilyen megoldásokat általában ívben kerüli minden zenekar, könnyen leültet, beuntat. Nem itt.

Ugyanígy egymás mellett van két lassú szám is. A szerkezetileg a Sírni Csak-ra emlékeztető Holnap Gyermekei egy Sing-módon cifrázott akusztikus szám, kötelező világmegváltás, az oly sokat megénekelt antiháborús, fegyverellenes téma. Az ilyesmi ha őszinte, szakít, ha nem, giccs. Nem giccs. A végén énekelt „hány év kell még”-ben benne van minden fájdalom, csalódottság, düh, remény. Egy hangsúllyal indokolja meg, miért kellene minden tábornokot elküldeni kukoricát címerezni, halászhálót foltozni, vagy bárhová, ahol nem tudnak számottevő kárt okozni. Az őt megelőző Állj Talprát is lassúnak számolom, bár gyorsasága alapján inkább a középtempós kategóriába tartozna. Mégis, lassúnak hat. Nem csak az intró és verze miatt, egyáltalán, a dalnak lassú érzete van. Kemény szám, súlyos hangszereléssel. Csajt nem kérsz fel rá a buliban, de ha kiszaladt alólad a világ, lábra tud rugdosni.

Ha már hatások: Sing-Singék bevallott kedvence (akkoriban) a Skid Row. Ez tetten is érhető az album hangvételén, a megcélzott hangzáson, a súlyosabb riffeken. Aligha felróható, a Jersey-i banda ikon a rockzenében. Rezeg a léc viszont, ha észrevesszük, hogy a Miért Játszol a Tűzzel szövege komoly copy-paste viszonyban van a példaképek 18 and Life c. számával. (E dal egyébként egy későbbi albumon is felbukkan...) Enyhe fejcsóválás, majd vállvonat: ilyen ez a rockszakma.* Másik banda, aki hatott rájuk, a Sing Sing (he-he). Komolyan, témában, fílingben mintha maguktól tanultak volna. Az eléggé közvetlen Felejts El legalább olyan bunkó a csajokhoz („úristen, milyen fejed van..”), mint a korábbi album Nagy Játszmája, a korábbi címadó dal  hangulata, lendülete pedig visszaköszön a Soha Nem Adjuk Fel-ben. Nem arra gondolok, hogy újra megírták volna ugyanazt a dalt. Nem hasonlít, hanem emlékeztet. Normál hallgatóként soha nem vettem volna észre. Egyszerűen... ezek ők. Ez Sing Sing dal. 

A track amúgy gyorsabb, keményebb, mint az Életfogytig Rock'n Roll, ráadásul nagyon konkrét. Amire az első album utal, itt kerek perec az arcba van tolva: „a börtönünk a legszabadabb világ”, „Gyere állj közénk... hasonlítasz ránk”. Esetleg egy kis Skid: „Mi vagyunk a vad ifjúság”, „végtelen az út” (Youth Gone Wild), de ez újfent csak kekeckedés. Új inger – lehet, hogy a Pestre költözés hozta magával? – szülte viszont a Ne Húzz Fel-t. Első blikkre a majdhogynem rappes dal kissé felvonta a szemöldököm: Mi a halál... kaszája ez? Aztán rájövök: Te, ez jó! Nem akarták megírni a Walk This Way-t, még kevéssé a Can't Touch This-t. A meghökkenés múltával egyenesen úgy gondolom, ide – az album végére – pont ez a track kellett! A dal elvisz a lakótelepre. Nem csak a témájával, hanem az egész fílinggel. Nagyon odarakja a dühös, beleszarós vagány garázsérzést. Feloldja kissé az album alapvetőleg komorabb, sötétebb világát. Oké, a világot meg kell váltani, egy banánhéjon múlhat a sorsunk, padlót fogtunk és a társadalom is kirekeszt, de figyelj kisköcsög, takarékra a lepcsést, mert odarúgok a susogós alá, és tavaszig radírozhatod szemöldökkel a flasztert... eh, ez jól esett.

Fokozza a garázsérzetet, hogy itt lehet egyedül kis hibát találni a gitárokban. Az egyik teperős rész villámgyors ikerszólója közepette van egy pillanat, mikor nem teljesen együtt játszik a két gitár. Na jó, itt már tényleg kezdjek magammal valami nagyon fájdalmasat! Mi a péklapátért kell ilyeneket megemlíteni? A válasz: azért, mert más negatívumot nagyon nem tudok. Szó sincs róla, hogy ez az album lenne a tökély, a csúcs, bármi. A srácok tudnak (csinálnak is majd) ennél jobbat. Viszont – a fenti pontokon túl – nem nagyon lehet belekötni. Kiválasztottak egy játékmezőt, odaléptek, és kihoztak belőle mindent, amit lehetett. Nincs üresjárat, ismétlés, tölteléknóta. Nem kevesek kedvence ez a lemez.

Írtam az elején, hogy mennyire csapdával teli mérföldkő a második album. Itt se döccenő, se defekt. Az album más, mint az ’Életfogytig’, kevesebb a csajozás, több a világ és az ember. Most épp ez érdekli őket. De ezek ugyanúgy Sing-Sing dalok. Néhány szám párhuzamot mutat hátra, néhány előre. A csapat fejlődött, megjött az önbizalmuk, bevállalták a számsorrendet, a perces szólókat, a kikacsintásokat. De ugyanúgy őszinte, mint korábban, talán még lázadóbb, de azt most is tudja,  meddig mehet el. Ne ragozzuk: ott van. Nagyon. Egy olvasót idézve: „húz, mint a disznó”.

A ’Törvények Nélkül’ mint cella, a maga kemény, levert vakolatú módján egy kifejezetten jó hely.  Snake és Sebastian arca még fellelhető itt-ott, mégis, a hely egyedi. Talán nem a legkényelmesebbek a priccsek, a feliratok nem simogatják a lelked, de ha megroppantál, akkor pont a megfelelő helyen vagy ahhoz, felegyenesedj. Itt  melléd állnak vagy a hajadnál fogva rántanak fel, amire épp szükség van. Az ablakon át talán túl jól látszanak a betonszürke formák, de az elszórt cetliken egy komplett világmegváltási kézikönyvet találsz. Bölcs mester helyett pedig maga az élet suttog: használd jól e tudást. Ja, és: visszavárunk.

Szerző: ProblemChild

Tagok:

Abaházi Csaba - ének
Abaházi „Cerka” Zoltán - gitár, vokál
Csarnoki „Atom Anti” Antal - gitár
Hangyássy „Hangya” László - basszusgitár, vokál
Boros Péter - dob 

Számlista:

1. Miért Játszol a Tűzzel
2. Felejts El
3. Állj Talpra
4. A Holnap Gyermekei
5. Soha Nem Adjuk Fel
6. Ártatlanul
7. Tetovált Jel
8. Tűr el, ha fáj
9. Ne húzz fel**

* Pataky-t Hendrix „ihlette meg”, a Bikinit az Asia-Gypsy Soul-ja (nagyon nyúlás), de Nikki Sixx is bevallottan egész részeket emelt át mások zenéiből a sajátjába - a sor végtelen. Nem felmentés, csak érdekességként.

** Nem tudom miért, de emlékeimben ez a szám így van felírva: Menj a Francba. A Francba szó áthúzva, fölötte: Faszba. Ha valakinek megvan még a kazetta, segítsen, stimmel-e a memóriám.