Haken: The Mountain

írta Tomka | 2013.10.07.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.haken.fr

Stílus: Progresszí­v rock/metal

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Ross Jennings - ének Richard "Hen" Henshall - gitár, billentyű Charlie Griffiths - gitár Tom Maclean - basszusgitár Diego Tejeida - billentyű Raymond Hearne - dob
Dalcímek
1. The Path 2. Atlas Stone 3. Cockroach King 4. In Memoriam 5. Because It's There 6. Falling Back to Earth 7. As Death Embraces 8. Pareidolia 9. Somebody
Értékelés

Hogy lehet-e nem teljesen egyedi, de saját hangzású progresszív zenét csinálni? A Hakent hallgatva azt mondanám, lehet: ha két tőmondatban kéne leszögeznem, mi is az a markánsan egyedi szólam, amit a Hakenen kívül máshol nem hallhatunk, gondban lennék. A progresszív metal másik legizgalmasabb fiatal bandája, a Leprous esetében ez már egyértelműbb: rábökök egy dalra, tessék, mindenki hallja, mi az a Leprous-stílus. A Haken viszont számtalan hatást gereblyéz össze immáron harmadik nagylemezén. A Dream Theater drámai dallamvezetését és tudásfitogtató, komplex hangszeres szólóit egy Porcupine Tree-ízű melankolikus hangulatdarabbal vezetik le; a Muse-tól kölcsönvett, Bellamy-s dallamokat (halld: Falling Back To Earth) a Gentle Giant különc kánonéneklésére hajazó különc kánonénekléssel ellenpontozzák (Cockroach King).

Mégis, a párhuzamok rendre kizökkennek. Ott van a Cockroach King: igen, egyértelmű, hogy az eszehagyott hangvétel melyik klasszikus előtt hajt fejet, de közben Richard Henshallék a Dream Theater nagyívű, epikus melódiáit is az irónia bűvkörébe vonják ebben a dalban. Progresszív metalban jazzes betétet ékelni egy szám közepére, az se egy Nobel-díjas ötlet, de ha a jazz-fúziós futamokat ércesen kemény, haptákba állított riffekkel koccintják össze, akkor mindjárt más a hangjegysor fekvése. Hasonló a helyzet a ’The Mountain’ másik klipes dalával, a Pareidoliával, amelyet a Haken az Álomszínház díszletei között ad elő, de a keletről importált, mámorító melódiák mégis kiszabadítják a dalt a Dream Theater-hatások keretei közül.

Manapság friss klasszikusok a régi hatásokat újszerűen egybeötvöző albumok közül kerülhetnek ki (mondjuk ez régen is így volt, csak a mai zenehallgatók előtt homályba vesznek már a zenei gyökerek). A ’The Mountain’-nak pedig minden esélye megvan arra, hogy – ha nem is műfajdefiniáló alkotásként – de a 2010-es évek egyik legerősebb progresszív rock/metal lemezeként vésse be magát az emlékezetbe. Igen, van annyira jó. Mert hiába lehet rámutatni a hatásokra, ha olyan frissnek ható érzékenységgel közelítenek a dalszerzéshez, hogy minden daluk tobzódik az energiában, az ötletekben és az érzelmekben. Habár a tavalyi ’Visions’ sem volt éppen kispályás, ha összetett dalokról esett szó, de a ’The Mountain’ még színesebbre árnyalja a Haken profilját. A ’Visions’ halálelfogadó komolyságát a ’The Mountain’-en egy pozitívabb, emelkedettebb atmoszféra váltja, amit ügyesen ellenpontoznak játékos, iróniában fürdő húzásokkal. A komoly, beborult hangulat helyett pedig inkább lágyabb melankóliát fecskendeznek a lírákba: Ross Jennings felpuhította a dallamait, és a régi Anathemára emlékeztető szomorkás, és az újra hajazó, „felhőkben lebegős” hangulatot is biztos kézzel teremti.

Apropó, Jennings: tiszteletet parancsoló, mennyit fejlődött az énekes a debütlemez óta. Az ’Aquarius’ instrumentális változatosságát még pont a kevéssé fogós énektémák húzták vissza. Most viszont gyakran főszerepet osztanak az énekesre, Ross egyedül is elvinné a lemezt a hátán. Mindegyik dalba klasszis melódiákat fektet, a neoprog-rock optimista kicsengésű dallamaiból ugyanolyan emlékezeteset kanyarít, mint az intim, szomorkás fajtából. Bódító az a dallamkínálat, amit a ’The Mountain’ felvonultat, arról nem is beszélve, hogy az egyes dalok milyen széles spektrumon mozognak. A Because It’s There mélázó harmóniáitól a Falling Back To Earth hangszeres bűvészkedéséig, a Somebody Hans Zimmer-féle epikájától a Cockroach King abszurditásáig, a ’The Mountain’ változatos, önmagukban is lezárt zenei utazásokat kínál szerzeményeivel. Gondosan felépített, megtervezett műremekek sorjáznak, s egyikbe se lehet belekötni: itt minden részlet a helyén van, a hangjegysorok egymásba kapaszkodva, követhetően és impresszíven bomlanak ki. Zseniális például a Pareidoliában a buzuki/gitár zúzásduett, a Somebody-ban a Queen-szépségű kánon, vagy a Cockroach King kísérteties billentyűhangokkal kísért, beszaggatott gitárdöngölése, amit pimasz jazzes nyugizás követ. Az egyes intrumentumok mind megtalálják jellegzetes hangszínüket a lemezen, egészen különleges hangzásokat produkálva, egészen másfajta élményt kínál így a felemelő Atlas Stone, mint az elégikusabb Pareidolia. A ’The Mountain’ ennek megfelelően egyfajta összegzés: a progresszív rock/metal mai vívmányait egybegyűjtő és fantáziadúsan újrafogalmazó korong, amely a zsánert ugyan nem újítja meg, de annak minden erényét megcsillogtatja.

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások