Dark Moor: Tarot
írta garael | 2007.01.25.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Egy vallomással kell kezdenem: nagyon kedvelem a latin éra csapatait. Az olaszok ugye remekül építették be a metal zenébe is azt a „ragadós” dallamorientáltságot, mely egyaránt jellemző az opera művészetükre, és az italo disco nagy slágereire, a brazilok a népzenét ötvözték a napfényes derűvel, és hát a spanyolok is kedvelik a monumentális érzelmeket zenébe oltani, főleg, ha metalról van szó. A folk fémben utazó Mago De Oz mellett a Dark Moor az a csapat, kinek lemezeit – főleg, mióta férfi az énekes – mindig kedvvel hallgatom. Különösen a 'Dark Moor' c. albumuk fogott meg, ám az azután következő 'Beyond The See' is okozott kellemes perceket, Vivaldi feldolgozásukkal a klasszikusok előtt is sikerült fejet hajtani. Persze legyinthetnénk, hogy ismét egy szimfonikus hatásokkal operáló (Rhapsody esetében operázó, höhöhö) csapat, ám a spanyolok egy más oldalról közelítik meg ezt a klasszikus zenei dolgot.
Ha figyelmesen meghallgatjuk a számaikat, észrevehetjük, hogy a valóban komolyzenei elemek mellett a musicalek habcsókos világa is erősen rányomja bélyegét a dallamokra. A csilingelő szintik és a könnyedebb dallamok gyakran teátrális hatással vegyülve adnak finom bájt a szerzeményeknek, melyekből azonban nem hiányzik – ha a kompozíció megkívánja – az odacsapós power és morc rifforgia sem.
A legújabb album szerzeményei a tarot kártya lapjainak koncepciójára vannak felfűzve, ám a számok önmagukban is megállják a helyüket. A baljós, filmzenei intro után egy Rhapsody színvonalú kórusrészlet szólal meg, mely sebes harci szekérként gördíti előre a Chariot c. számot, hogy aztán speedelő tempóba váltson át a The Starra, melyben lassan előjönnek az említett musicales hatások. A dalokban remekül használják ki a női-férfi ének párosából adódó variációs lehetőségeket, melyek persze nem lennének ennyire ütősek a tényleg fülbemászó dallamok nélkül.
A Wheel of Fortune epikus powere és a The Emperor therionos kórusa - mely az Omen c. film Oscar-díjas filmzenéjét is felidézi - után következik a lemez egyik csúcspontja, a Devil in the Tower, mely úgy nyit, mintha az Operaház Fantomjának hangulatát akarnák megidézni operás, nagy ívű énekkel, és a számon belül kicsiny, belassulós klasszikus betéttel. Ám – és ezekben a kicsiny részletekben rejlik a spanyolok ereje – ami ezután következik, azt nem sokszor hallani metal lemezen – én is csak egy Savatage számban tapasztaltam -, mégpedig egy remekül kidolgozott kánon tolmácsolása által.
A Death címéhez méltóan zord témája és power riffelése után a Lovers hard rockos dallamai adnak némi pihenőt, a Hanged Man pedig kicsiny Helloweenes hatást adagolva vegyíti a romantikus hangulatot pár metal sablonnal. A Vivaldi feldolgozáshoz hasonlóan a lemez fő tétele is egy klasszikus tolmácsolásával kezdi: a The Moon egy Beethoven adaptációval vezeti be az egész lemez minden erényét összefoglaló tizenegy percen is túlnyúló szerzeményt, némi Angra-féle progresszivitást, és további komolyzenei összefoglalót csempészve az egyébként könnyen követhető dallamokba, az addig mértéktartó énekes pedig igencsak megjárja a padlást is, némi erődemonstrációt tartva a tehetségét firtatóknak.
Legutóbbi hozzászólások