Amikor a "Szilikon-völgy" redneckföldön van: KISS - Simpsonville, South Carolina, Charter Amphitheatre, 2013.08.13.

Mindig jóízűen élcelődök, amikor bizonyos bandák – köztük a KISS is – búcsúturnékat hirdetnek. Ilyenkor vitriolba mártott klaviatúrával írok róluk. De most önkritikát kell gyakorolnom, mert pontosan ez a harmadik búcsúkoncertem a KISS-szel. A harmincadiknál volt az első, majd harmincötnél a második, akkor azt mondtam, hogy jó, most már elég, láttam eleget őket!

Erre tessék, megint csak itt ballagok a parkolóból a rajongókkal, akik minden korosztályt képviselnek. Mivel nem gyengén cikiztem a búcsúturnés bandákat, így most büntetés gyanánt felköptem, és aláálltam. Én sem tudok leállni ezek szerint! A színpadot is nehéz otthagyni, ami érthető is, de úgy látszik, a koncertre járást se könnyű hanyagolni. Hatalmas tömeg fogadott a kapuknál, ugyanis nem kis csúszás került az általában jól megszervezett programba. A színpadot a koncertkezdés előtt alig két órával még javában építgették, így aszalódhattunk a napon. De a kifestett rajongók, és az erre az alkalomra a konyhából kiszabadult milfek, akik bokáig érő dekoltázzsal mászkáltak, elterelték a figyelmünket a várakozásról. A jelentős késés ellenére a brit előzenekar (egyenesen Londonból) így is megkapta a maga félóráját. Sajnos az első szám elég volt ahhoz, hogy hátat fordítsak a színpadnak, és inkább a pólós stand által kínált lehetőségekbe merüljek el.

A jó sorsom megint jó közel vitt a színpadhoz, így láthattam a roadok áldozatos munkáját, hogy minden rendben legyen a nyitányra. Előkerült a hatalmas KISS-logóval ellátott molinó, ami jótékonyan eltakarta a színpadra érkező rockisteneket. Majd felhangzott a sokat sejtető búgás, amit a jól ismert beharangozó szöveg váltott fel. Hatalmas durranás, a lepel lezuhan, és már látjuk is, ahogy a legendák a füst és tűzfergeteg közepette leereszkednek hozzánk. Bombasztikus kezdés, mit ne mondjak, és külön plusz, hogy egy olyan nótával nyitottak, ami nem túl megszokott mostanság.

Volt úgy, hogy egy színpadképpel évekig turnézott a banda, de most azon ritka alkalmak egyikéhez van szerencsénk, hogy egy turnén belül két színpadot is megcsodálhatunk. Egy gigantikus pók került a zenekar fölé, amit hidraulikus darukkal látványosan mozgatnak is. Na de mit is írogatok én itt, amikor direkt csináltam egy videót a nyitányról, kimondottan nektek, olvasóknak.

Egy ilyen bombasztikus kezdés után is lehetett meg fokozni a hangulatot, a kiváló Shout It Out Louddal. A hangzás tökéletes volt, minden úgy szólt, ahogy annak kell, bár ez alap egy ilyen kaliberű bandánál. Ami elsőre feltűnt, hogy Paul és Gene milyen aktív, és hála az égnek pont előttem, de aztán hamar rájöttem a turpisságra: Kaliforniában csak egy „Szilikon-völgy” van, nemdebár, de nálunk itt redneckföldön, az első sorban ettől jóval több és látványosabb szilikon-völgy húzódott meg. Akkor még nem tudtam, de ez fontos szerepet játszott végül. A teátrális kezdés után Paul elégedetten konstatálta, hogy a teltház táblát ma este is kirakhatják, ami egyáltalán nem meglepő, mert a banda most először játszott itt. Mondjuk a helyválasztás érdekes volt, mert bármelyik irányba eldobtunk volna egy követ, száz kilométeres körzetben egy Papp Laci kaliberű arénát biztos eltaláltunk volna. De ők ma este ezt a kis southern várost tették boldoggá.

A kihagyhatatlan Let Me Go után, amiben Paul újból a csajoknak tette-vette magát, jött az új albumról a Hell Or Hallelujah. Volt szerencsém az első körben hallani ezt a nótát anno, és voltak fenntartásaim, de itt olyan gyilkos jól tolták, olyan energikusan, hogy csak lestem. Mondjuk Paul felesleges sikítozásai most sem kellettek volna bele, de még így is magasan az est egyik legjobb darabja volt. Ha már a nagy kedvencemnél tartunk, illik megjegyezni, hogy az énekesi teendőket teljesen korrektül látta el. Mindannyian tudjuk, hogy sosem lesz már a régi, de itt azért közelített egykori önmagához. Amúgy érdekes, hogy amikor konferál, beszédhangja szinte leviszi a parókámat a fejemről, olyan erő van benne, viszont néha szám közben el-elcsuklik a hangja.

De ennyit a negatív kritikákról, mert ezen az estén ezt leszámítva minden tökéletes volt. Ki gondolta volna amúgy, hogy a fantasztikus ’Sonic Boom’ albumról a Say Yeah nóta lesz olyan erős, hogy ezen a turnén is bent maradjon a setlisben. Mondjuk a helyiek nem nagyon tudták, miről van szó, mert ők csak a nagy slágereket akarták hallani, mint amilyen például a Callin Dr. Love. Paul és Gene olyan jól eladták a show-t, hogy jóformán a buli közepénél, a gitár- és a dobszólónál vettem észre, hogy imádott bandám nem duó, hanem négytagú. De van itt két magasan kiváló profi zenész, akik nem kicsit járulnak hozzá, hogy egy ilyen gigashowban zeneileg is meglegyen a színvonal.

Persze az általam sokat ostorozott Shock Me újból bekerült, de legalább egy idő után egy rafkós átkötéssel belecsusszantunk az Outta This Worldbe, majd onnan egy gitárszólóba (amibe Eric is besegített egy kicsit). De itt sem maradtunk látványelem nélkül, mert Tommy gitárjából egyszer csak tűzcsóvák csaptak ki, és a magasra emelt dobszerkó mögül Eric is lőtt egy hatalmasat valami gránátvetőféleséggel. Csak halkan teszem hozzá, ez egy kicsit sete-sutára sikeredett. Pedig közben ő is „bohóckodott” eleget a technikusokkal és Gene-nel.

Később Gene került a középpontba egy kissé bugyuta szólóval, de ki figyelt erre, amikor az ördögi fényekkel megtámogatott démon szájából előbuggyan a „vér”?! A teltházas amfiteátrum egy emberként kezdett bele a Gene-Gene!-féle ajnározásba, hogy ezt a babért learatva a magasságokba emelkedjen amúgy tériszonyos hősünk. A God of Thunder szó szerint megdörren, jelentős tűzcsóvák közepette. Minden tekintet a magasba emelkedik, de lent a sejtelmes sötétségben Paul megint kekeckedik a csajokkal, aminek eredménye is lett. Mint a koncert elején a molinó, itt is lehull a lepel: ilyenkor döbbenünk rá, hogy milyen szar a rocksztárok élete: 10-15 pengető, és már mindaz terítéken van, amihez nekem minimum egy évet kell udvarolnom. Az amúgy is jókedvű és jó formában levő énekes innentől kezdve hempereg, táncol, és apait-anyait belead, tőlem pár lépésre. Rég láttam ilyen aktívnak és jókedvűnek, és értelemszerűen ez csak jót tett a shownak.

Az amúgy is magas hőfokon égő buliban elérkeztünk a különösen látványos Lick It Uphoz, amiben újból szerepet kap az amúgy is aktív pók: szépen leeresztik, hogy Tommy és Paul a magasba emelkedve adja elő rövid kis gitárpárbaját, amiből – egy rövid időre – a Who zenekar egyik klasszikus darabja kerekedik ki. Persze itt is előkerülnek a nem gyenge tűzcsóvák, amiktől szinte lebarnulok. Hatalmas a siker, amit láthatóan élveznek a zenekar tagjai. Erre jön a gigasláger, a Love Gun, amiben Paul átrepül felettünk, hogy a hátsó nézőkkel is közelebbi kontaktusba kerüljön. Ezt kihasználva Gene veszi kezelésbe a csajokat. De hátul Paulnak sem unalmas a buli: életemben először látok olyat, hogy a Love Gun alatt nem repül vissza, hanem ott marad, mert – ahogy ő mondta – jól érzi ott magát. Majd belekezd a Black Diamond gitártémájába, és azt befejezve repül csak vissza. Közben Eric dobszerkója felemelkedik, és megjelenik a két kultikus macsek a háttérben. Lendületes nóta, amiben az öregek úgy túrnak, mintha az életük múlna rajta. Majd egy adott pillanatban lefagynak, mint egy szoborpark, és jön a petárdaeső, a tűzcsóvák, és mint gyakorlott rajongó tudom: itt a vége az első blokknak.

De nem ma este, mert a csúszás miatt egyben tolják le a bulit, ráadás nélkül. Így ma először nem hallom a legendás „We want KISS”-kórust. De ez nem akasztja meg az amúgy is forró hangulatú koncertet, és Gene-ék ráraknak még egy lapáttal a Detroit Rock City-vel. A klasszikus dalt egyszerűen nem lehet megunni, pláne hogy ilyen elánnal tolják. Fantasztikusan jól szólnak, a hangulat is a tetőfokon, és a színvonallal sincs baj. A végére mi is maradhatna, mint a Rock ’N’ Roll himnusza, a Rock and Roll All nite. Aki volt már KISS-koncerten, az tudja, hogy ilyenkor szinte a pokol szabadul el. Hatalmas mennyiségű konfetti tör ki mindenhonnan, hogy szinte az egész parkot beterítse, őrjítő hangulatot teremtve ezzel. De ha valakinek ez sem elég, akkor van gitártörés, közös éneklés, gitárosok magasba emelése, és a végén egy irdatlan nagy „augusztus huszadika”, azaz bitang nagy tűz- és petárdaorgazmus, ami hihetetlen zajt produkál. Szerintem itt minden hártya szakadt, nem csak a dobhártya!

Aki ismer, az tudja, hogy a legrosszabb KISS-koncertről is tudnék pozitív kritikát írni, de itt most erre nincs szükség. Egy kiváló bulinak lehettünk jó pár ezren tanúi, ahol fantasztikus show-t láthattunk, de mindezt úgy, hogy a zenei színvonalból egy dekát se engedtek. Ragyogó teljesítmény, és igen reménykeltő a jövőre nézve. Hátha odébb van meg a nyugdíj, és hátha nekem is újból be kell majd állnom a csulaeső alá! Mert kihagyni vétek lenne!

A legjobbat akartam? Hát persze! Meg is kaptam!

Setlist:

Psycho Circus / Shout It Out Loud / Let Me Go, Rock 'N' Roll / I Love It Loud / Hell or Hallelujah / War Machine / Heaven's on Fire / Calling Dr. Love / Say Yeah / Shock Me – Outta This World / Jam (Tommy Thayer, Eric Singer) / Bass Solo (Gene Simmons) / God of Thunder / Lick It Up / Love Gun / Black Diamond / Detroit Rock City / I Was Made for Lovin' You / Rock and Roll All Nite / Outro (God Gave Rock 'n' Roll to You II)

Szerző: Redneck Imi

Külön köszönet: G. Katalin

Képek: G. Katalin es Redneck Imi

Video: Redneck Imi