Shock-U-Py Budapest: Jello Biafra & The Guantanamo School of Medicine, ETA, Kollaps - A38, 2013.08.19.

írta Hard Rock Magazin | 2013.08.29.

A Fekete Zaj Fesztivál ráadás koncertjén Jello Biafra lépett fel a The Guantanamo School of Medicine nevű formációja élén, és a zseniális performansz mellett punkos sokk-értékkel megspékelt protesztre bujtogatta az egybegyűlteket.

 

 

Egy Biafra-buli már csak azért is tökéletes „afterparty” volt a Fekete Zaj után, mert nagyjából ugyanazt a zenét képviselik az amerikai-nemzetközi színtéren, amit itthon a fesztivál legnagyobb hazai neve, a VHK. Biafra Grandpierre-ék egyik neves rajongója, a két formáció együtt is fellépett három éve Magyarországon, a Dead Kennedys egykori frontembere állítólag ragaszkodott a dologhoz, mert negyedszázada akarta élőben látni kedvenceit, emellett nyilatkozik a VHK-ról szóló dokumentumfilmben is. Bár a VHK-t is nagyban ihlette a nyugati kultúra a beattől a punk rockig, Biafrát konkrétan is inspirálhatták, ahogy például a szintén punk felől érkező Neurosist is. Grandpierre és Biafra egyaránt az abszolút magas művészetet képviselik a punk műfaján belül, tartalmilag maximálisan intellektuel és végtelenül hiteles zenét játszanak, polihisztorok, előbbinél több könyv van a merch pulton, mint CD (ha csak félreérthető és véleményes, sőt talán politizáló munkákról is van szó), utóbbi pedig zseniális költőként és megmondóemberként is él a köztudatban. Immunisak az öregedésre, mindketten fanatikusok, ebből nyernek energiát, Biafra keményen politizál a balszárnyról (“Republicans stand for: greed, corruption, bigotry and war...”), a szocializmusban felnőtt Grandpierre viszont aktuálpolitikát ignoráló forradalmon töri a fejét. Formailag szintén felülmúlhatatlanok, ráadásul élőben erősek csak igazán, “Grindpierre” és a VHK legutóbbi fellépéséről nemrég írtam, Biafra pedig általában zseniális egyszemélyes show-t ad a koncertjein, bohóc, stand up komédiás, gumiarcú színész, pantomimes és habzó szájú aktivista egyszerre. Arra különösen kíváncsi voltam, mit mond hazánkról politikai viszonylatban, mennyire lesz jólértesült, vagy mennyire akar-mer annak látszani.

Az estet a Kollaps nyitotta. Rémlik, hogy láttam már őket valahol, de most volt velük egy háttérvokálos hölgy is, viszont főleg mutatóba. Nagy volt a kontraszt köztük és a második fellépő, a háromfős ETA között, mely a VHK-hoz hasonlóan a szocializmus egyik kultikus punkzenekara, mely albumkiadásig sosem jutott el. Ganxsta Zolee volt a dobosuk, akinek aznapi játéka többet ért, mint teljes gengszterrapperi életműve együttvéve, de ezt nem kimondott dicséretnek szánom. Az ETA nemrég azzal szerepelt a bulvárhírekben, hogy egyik korai dalszerzőjük Szócska Miklós volt, aki ráadásul pajzán és trágár szövegeket írt. Le akartam húzni az ETÁ-t, hogy bizonyítsam azon tézisemet, mely szerint a VHK gyémánt a szemétdombon, a bigott rendszerellenesség pedig dilettánsokból, jóindulatú idiótákból is kultikus művészeket csinálhat (ahogy hallom, a Pussy Riot nem együttes, csak egy akcionista provokátor-csoport). Ehhez képest viszont az ETA príma nyers, ősprimitív punkot játszott. A Kollaps angolul nyomta, elméletileg bárki számára érthető nyelven, de mégis mindenkinek semmitmondó volt a produkció (nem is érdekelt sokakat), ezzel szemben az ETA hiteles és organikus zenét játszott, a kezdetleges punk minden előnyével és hátrányával (fura hallani a “nem értem, miért vagyok hazámban üldözött” strófát olyan refrén mellett, mint az “ANARCHIA!”). Bármennyire is tetszett a fellépés nekem és az akkor már népes közönségnek, más vonta el a figyelmemet: ahogy Biafra az első sorból élvezett anno VHK-koncertet, most is megtisztelte figyelmével a helyi veterán kultzenekart. Kikosarazott egy csapat fotóra éhes rajongót (bezzeg Grandpierre-el most is csináltak közös fotót), majd felmászott a hangosítópulthoz, és füldugóval ugyan, de végignézte a koncertet, közben pedig alaposan bemelegített, főleg az állkapcsát.

Fellállt a Guantanamo School of Medicine, a húrok-dobok közé csaptak némi punkos kakofónia erejéig, majd beviharzott a showmester, és egy pillanatig sem várt a szokásos hiperaktivitással, a közönség pedig megőrült. A nyitány a Brown Lipstick Parade volt, Biafrát már ekkor megkörnyékezte egy testi érintésre túlzottan vágyó rajongó, a továbbiakban is gyakoriak voltak az ilyen atrocitások, melyeket három, kidobóemberként funkcionáló technikus igyekezett elfojtani, akik folyamatosan és emelt hangon kommunikáltak a közönség rámenősebb képviselőivel, egyikük pedig rosszalló grimaszok széles skáláját mutatta be az est folyamán, szinte már ellopva a show-t Biafrától. A csokis szájjal való parádézás után John Dillinger, majd a New Feudalism érkezett a legjobb albumukról, a ‘The Audacity of Hype’-ről, melynek felkonferálásakor igyekezett európai vonatkozást adni a dalnak, szerinte ugyanis polarizálódnak a társadalmi osztályok az öreg kontinens egyes országaiban is („hate to use this old cliché, but we’ve got class war in the USA” - dalolta korábban). Barackstar O’Bummer című dalát fel sem konferálta, nem is kérdés, miről szól. „Ne váljatok Obamává” – mondta később, szerinte az elnök elfelejtette, honnan jött. A demokratákat sem szívleli túlzottan, szerinte egypártrendszer van az Államokban („...Democrats pretend to feel guilty about: greed, corruption, bigotry and war”).

Ahogy nemrégiben Oliver Stone, ő is leszögezte, hogy a Wikileaks jó dolog, a kormányzati titkolózás terrorizmus, és nem a „hazaáruló” meg „dezertőr” Snowdenre kellene vadászni, hanem a banksterekre („a pénz nem tűnt el, ellopták” és „azért fizetjük őket, hogy lopjanak tőlünk”), azaz a Wall Street vérfarkasaira (ez volt a Werewolves of Wall Street felkonfja). A ránk leselkedő veszélyek között megemlítette a környezetszennyezést, és itt behozott egy ismerős témát: „Néhány éve San Fransiscóban hallottam, hogy milyen súlyos szennyezés ért egy kis magyar falut” - alighanem a vörösiszapra célzott, innen tért rá a Chemical Warfare című Dead Kennedys-coverre. Elmagyarázta, miről szól a ‘White People and the Damage Done’ című album: szerinte az önelégült fehérek a terrorizmustól félve sürgősen bevezetnék a demokráciát az arab országokban, míg Iránban volt demokrácia, amíg a CIA meg nem jelent, hogy rehabilitálja a sejket, és véleménye szerint Bin Laden is amerikaiaktól kapott fegyvereket a szovjetek ellen, 9/11-nek nem kellett volna megtörténnie, az öreg Bush pedig diktátorokat szponzorált. Szólt a témájában univerzális Road Rage, de a legjobban a Hollywood Goof Disease tetszett. Azzal magyarázta, hogy szerinte túl sokat foglalkozunk olyan emberekkel, akik nem fontosak, valamint megveszünk egy csomó kapitalista vackot és luxuscikket, amire semmi szükségünk. Említette Paris Hiltont, Justin Biebert, valamint a királyi babát, aki szerinte csak egy gyerek, aki gazdag családba született (itt rúgó mozdulatot tett, és lemímelte a képzeletbeli royal baby röppályáját is). A dal alatt zombit imitált - bírja a Holtak hajnalát?

Szerinte Amerika úgy bánik a világgal, ahogy Sztálin ‘56-ban Magyarországgal, majd hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy a kommunista és a fasiszta diktatúrák nagyon hasonlóak - ebből lett az ultrarövid és szupergyors, a Napalm Death által feldolgozott és idehaza is koppintott Nazi Punks Fuck Off. Itt megemlítette a kormányunkat, bár polkorrekten homályos szövegösszefüggésben. Azt mondta, ne a balhét keressük a fasisztákkal, hanem beszélgessünk, kommunikáljunk velük, a zsidókat és a romákat pedig ne rekesszük ki. Ha nem is név szerint, de megemlítette elnökünket a Kill The Poor kapcsán is, nem kimondottan pozitív kontextusban.

Politika ide vagy oda, ez volt az egyik legjobb hangulatú koncert, aminek valaha részese lehettem. A dalok zseniálisak és most is jól szóltak (bár ha jól tévedek, a Strenght Thru Shopping kimaradt a szettből), Biafra mindent bedobott: két encore-t adott, a végén már félmeztelenül, a sörhast is villantva nyomta, sőt hasast ugrott, majd leúszott két hosszt body surfingben is, ezzel feladva a leckét a technikusainak és a közönségnek. Legvégül megoldást is kínált a problémáinkra: az Occupy Wall Street-féle proteszt-mozgalmak, azaz a haladó, tudatos demokratikus joggyakorlás mellé bevezette a “shock-u-py” fogalmát is (természetesen az azonos című dal előtt), mely az “occupy” továbbgondolása némi punkos sokk-értékkel. Az biztos, hogy az ő “Shock-U-Py Budapest” projektje teljes sikerrel zárult, bizonyítottan működik a dolog.

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Réti Zsolt

Köszönet a NegativeArt-nak!

Legutóbbi hozzászólások