"Nem éreztem a magaménak a 80-as évek végi, Los Angeles-i glam metal világot": Interjú Michael Monroe-val (1. rész)

Nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak. Készítettem már interjút problémásabb figurákkal és nagyobb nevekkel is korábban, de talán soha nem izgultam még ennyire egy beszélgetés előtt. Mégiscsak Michael Monroe-val fogok dumálni, ugye nem fog megenni? Talán azért izgulok, mert ma is szupersztár hazájában, Finnországban? Vagy mert a rock ’n’ roll egy olyan ikonikus alakja, aki nélkül gyakorlatilag teljesen máshogy nézne ki a glam rock, meg úgy alcuzammen is teljesen másmilyen lett volna a kaliforniai hajmetal színtér a 80-as években? Vagy mert a Facebookon állandóan olyan képeket posztol, amiken Lemmy-vel, Slash-sel, Sebastian Bach-hal meg kitudja még kivel pózol? Nem, azt hiszem nem ezekért. Sokkal inkább azért, mert még mindig aktívan él az emlékeimben az a bizonyos Szigetes Hanoi Rocks buli, ahol tátott szájjal néztem a sminkben úszó nagyöregek produkcióját. A fickót szétvetette az energia, én meg kb. azóta sem tudtam magamban elhelyezni a tollboát riszáló frontember figuráját, ill. hogy miként viszonyítsam a standard metalos kedvenceimhez.

Mindegy is, délután 4 óra van, hívom. Semmi válasz. Nyilván. Kicsit pironkodom is, egy ekkora ikon nem fogja okvetlenül egy magyarországi rockújságra pazarolni az idejét. Aztán fél ötkor kapok egy üzenetet: „Bocsi haver, tök hülye napom van, mindjárt itt vagyok, öt perc és kezdhetjük.” Nagylevegő, összekészülés, egy utolsó rövid pisiszünet, aztán hajrá... itt az idő megtudni, hogy a rock’n roll egyik legnagyobb királya, milyen is a valóságban. Nem semmi figura, az fix!

Hard Rock Magazin: Terve Michael, mita kuulu?

Michael Monroe: Huh... hát ez egy erős kezdés volt, az biztos, nem is tudom hirtelen, hogy mit mondjak. Tudod, hogy kell egy ilyen beszélgetést kezdeni. (nevet) Valamit én is tudtam ám magyarul, de elfelejtettem... Várj, a „paljon kiitoksia” megvan, hogy mit jelent?

HRM: Igen, magyarul úgy mondod, hogy köszi.

MM: Tényleg, ez az, amit tudtam. „Köszi!” Pedig milyen egyszerű! Itt vagyok ám, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattalak, nem így terveztem, de előfordul az ilyesmi, remélem azért még mindig jó az időpont, meg tudjuk most csinálni az interjút.

HRM: Abszolút, törött lábbal fekszem idehaza, úgyhogy nem fogok elszaladni sehova.

MM: Törött lábbal? Jézusom, haver, mi történt?

HRM: Semmi extra, elestem egy hegyoldalon, úgyhogy ha adhatok egy jó tanácsot, túrázással, hegymászással légy óvatos...

MM: Na, az meglesz, én maximum csak színpadokat szoktam mászni. (nevet) Mindenesetre jobbulást!

HRM: Köszi! Michael, a napokban jött ki az új szólólemezed, a nagyon dögös ’Horns And Halos’. Mit gondolsz a lemezről, mennyire vagy elégedett a végeredménnyel?

MM: Szerintem nagyon jók lettek a dalok, roppant büszke vagyok a lemezre. Azonnal kihallatszik, hogy a csapat mennyire egységessé kovácsolódott az elmúlt években, mióta Dregen beszállt. Végre megvan az összhang, működik köztünk a kémia. Olyan egységes ez a brigád, mint egy erős, lecsapni készülő ököl. Baromi ritka amúgy ez, hogy egy csapat ennyire egységes legyen, és ennyire egy húron pendüljön mindenki. Az ilyen bandák nem nőnek csak úgy a fákon. Hatalmas megtiszteltetés, hogy olyan tehetséges srácokkal és kiváló személyiségekkel játszhatok, mint ők.

HRM: Mit gondolsz, ez inkább egy szólóalbum, vagy egy valódi banda a Michael Monroe Band?

MM: Mindenből a legjobb! (nevet) Ironikus, hogy voltam olyan bandákban vagy projektekben, amelyeknek volt valami rendes fantázianeve, de közel sem működött annyira rendes, valódi zenekarként, mint a mostani bandánk. A név annyira nem is számít. Mármint persze számít olyan szempontból, hogy mikor alapítottuk a bandát, Samivel [Sami Yaffa basszusgitáros] elkezdtünk agyalni valami jó néven, de rájöttünk, hogy mire az emberek megismerkednek pusztán a névvel és megjegyzik azt, addig jó pár évnek el kell telnie. Nekem Michael Monroe-ként van már egyfajta történelmem és ismertségem, szóval ezzel könnyebben el tudjuk érni az embereket. De olyan szempontból lehet mondani a dologra, hogy szólóprojekt, hogy nincs semmi stressz azon, kik a tagok. Ha valakinek már nincs kedve hozzá, hogy csinálja, nem fogom erőltetni, hogy maradjon. Mikor az egész banda indult, már akkor volt egy olyan gitárosunk, aki azelőtt kiszállt, mielőtt az első bulit lenyomtuk volna. De ez van, találtunk mást, folytatjuk. Tizensok éve volt utoljára például, hogy az Államokban játszottam, erre most csináltunk ott egy turnét. Sokan már el is felejtették, hogy ki vagyok, mit csinálok, meg is lepődtek, hogy újra arra járok. Nem sokkal korábban szálltak ki ketten is a csapatból, szóval mindenkit megnyugtattam, hogy nyugi, megyünk, valamit addig csak kitalálunk, nyilván ilyesmi miatt nem mondunk le turnét. (nevet) De ha belegondolok, ez egy valóságos áldás volt, hisz így találtuk meg Steve Conte-t, és ő aztán egy igazán nagy figura, nem semmi egy csávó! Remek gitáros, remek énekes, remek fickó... de kérdezz, már hallom, hogy vagy ötször beléd fojtottam a szót.

HRM: Ha már említetted, hogy hosszú kihagyás után tértél vissza az Államokba, a Ballad Of The Lower East Side szövegét ez a visszatérés ihlette?

MM: Nem okvetlenül ez a konkrét turné, de minden, amit látunk, hallunk, befolyásol minket valamilyen formában. Minden, ami élettapasztalatként összegyűlik benned, az előbb-utóbb valahogy kijön, valahogy kiadod magadból és megosztod az emberekkel. Ennek pedig a legjobb formája egy király kis dal. A Ballad Of The Lower East Side egy nosztalgikus szám arról, hogy milyen volt New Yorkban élni akkoriban, mikor én ott voltam. Ha egyszer New York-i vagy, örökké az maradsz, és ez rám is igaz. Tíz remek évig éltem ott, de még mindig úgy érzem, hogy része vagyok annak a városnak. A dal arról szól, hogy milyen volt az a környék régen és milyen most. New York még mindig a világ egyik legkirályabb városa. De a régi szép időkben, vagy ahogy én szeretem hívni, a „régi mocskos időkben”, egészen más volt. (nevet) Persze még mindig totál őrült az a hely, de sokat „tisztult”, hogy úgy mondjam. Ez jó, mert biztonságosabb, és a turistáknak is nyilván jobban tetszik, de közben valahogy elveszítette a varázsát. De ami mindig is jó volt New Yorkban, hogy az egy őszinte város. Ott arcon csap a valóság, rengeteg mindent látsz, rengeteg mindenbe belekerülsz. Los Angeles teljesen más, ott sokkal könnyebb elszállni, vagy egy amolyan „buborékban”, a saját kis burkodban élni. De én egy olyan srác vagyok, aki az igazságra kíváncsi, a valóságban, a realitásban akar élni.

HRM: Érdekes, mert a glam rocknak mindig is inkább az Államok nyugati partja adott otthont...

MM: Ez igaz, de attól én még a keleti partot sokkal jobban szeretem. Soha nem éltem Los Angelesben, és nem is vágytam rá. Félre ne értsd, nem rossz átruccanni oda, vagy meglátogatni a barátokat pár napra. A 80-as, 90-es években általában akkor voltam Los Angelesben, ha felvételt készítettem, mondjuk a Guns N’ Rosesnak játszottam fel valamit, vagy hasonló dolgok ürügyén. De egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy hosszú távra odaköltözzek. Ennek egyrészt az az oka, hogy nincs jogsim, gyanítom már soha nem is lesz, ott pedig nem tudsz boldogulni, ha nem vezetsz. Illetve amikor először jártam ott 1984-ben a Hanoi Rocks-szal, a legjobb barátom meghalt egy autóbalesetben rögtön az érkezésünk másnapján. Razzle balesete nyilván nem segített abban, hogy megszeressem azt a környéket. Miután megtörtént a tragédia, és mentünk, hogy megnézzük a holttestet, az volt az első alkalom, hogy láttam a nagy fehér Hollywood betűket a hegyoldalon. El sem tudtam hinni, mi történt, amíg a saját szememmel nem láttam Razzle holttestét, és azóta akárhányszor meglátom azokat a betűket, mindig feláll a szőr a hátamon. Amúgy nem rossz hely L.A., sokat süt a nap, gyönyörű a vidék, nagyokat lehet úszni. Tök vicces, mert akárkihez megyek, mindenkinek van úszómedencéje, amit soha senki nem használ, csak én, amikor hébe-hóba megjelenek a cimboráknál. (nevet) Imádok úszni.

De visszatérve: nekem a rock ’n’ roll a valóságról szól, és arról, hogy egy valódi városban élj, mint mondjuk New York. Kemény figurák élnek ott, igazi szarkasztikus humorral. Az egyik legjobb barátom Kory Clarke a Warrior Soul zenekarból. A 90-es évek elején a Warrior Soul volt az egyik legjobb fiatal banda, annyira imádtam őket, megőrültem, mikor kijöttek a lemezeik. Ott volt ez a fickó, aki frankón megmondta a tutit és az igazat, és leszarta, ha valakinek ez nem tetszett. Mindent felrázott, felforgatott, és nem érdekelték a következmények, vagy hogy milyen bajba keveredik. Teljesen extrémek voltak. Kory Clarke és a Warrior Soul nekem olyan volt, mintha a Black Sabbath első lemezét a Sex Pistols debütalbumával, meg Jim Morrisonnal, Iggy Poppal és a többiekkel kevernéd. Ő az igazi New York megtestesítője számomra, ill. az ő zenéjük, az ő humoruk, az ő attitűdjük.

HRM: Egy pillanatra térjünk még vissza az új lemezhez, illetve a mostani bandádhoz. A dalírást tekintve mennyire vagy te a főszereplője ennek a történetnek, és mennyi ötlet jön a többiektől?

MM: Nincs semmiféle bejáratott sablonunk vagy formulánk a dalírásra, rengeteg szabadságot adok a többieknek. Szerintem így a legjobb. Nem jó, ha mindent te irányítasz, én nem is igazán szeretem azt a fajta munkamódszert. Az a legjobb, ha van még egy-két társszerző, vagy az egész banda együtt alakítja a dalokat és ötletel a dolgokon. Így a zene is sokkal természetesebben alakul ki. Nem jó, ha valaki azt mondja, hogy „Na itt vagyok akkor én, most pedig a korábbi tapasztalataim alapján fogok írni egy ilyen meg ilyen dalt.” Ebből sosem sül ki semmi jó. Én mindig próbálok a lehető legnyitottabb lenni, és egyszerűen imádom, amikor leugrok a próbaterembe, és mondjuk Dregen azzal fogat, hogy egy új riffet mutogat a többieknek, és azt csiszolgatják. Például az 18 Angels így született: amikor lementem próbálni, hallottam, hogy a srácok ezzel a témával szórakoznak, nekem meg beugrott, hogy „álljunk csak meg, ez a dal már szinte kész is van”! (nevet) Az előző lemeznél egy kicsit más volt a szitu, azóta változott a felállás. Mikor elkezdtünk dolgozni, az első dolog, amit kitaláltunk, az volt, hogy nem engedjük magunkat az előző lemez remek fogadtatása miatt bármiféle nyomás alá helyezni. A ’Sensory Overdrive’ hihetetlenül pozitív kritikákat kapott, a Classic Rock az év albumának választotta...

HRM: Nem véletlenül...

MM: Igen, szerintem is jól sikerült. De tudod, az már a múlt, megcsináltuk, kész. Semmi értelme nincs ugyanazt megírni még egyszer. Azt még mi magunk is unnánk. Szóval csak úgy elkezdtünk különösebb konkrétumok nélkül zenélgetni, zenéket írogatni, hogy lássuk, mire lyukadunk ki? Így aztán lett annyi ötlet, téma, hogy a lemez java körvonalazódott. De van valami, amit tudni kell erről a bandáról. Mindenki a világ különböző pontjain él, szóval a dalírásban elég nagy kihívás volt megszervezni, hogy térben és időben együtt legyünk. Úgy oldottuk meg, hogy mindig turné előtt vagy után pár napot még együtt lógtunk. Például az amerikai turné előtt Steve próbatermében írogattunk pár napig New Yorkban. Ötleteket gyűjtöttünk, demóztunk, aztán a Los Angeles-i turnézáró buli után még pár napig ott maradtunk, hogy tovább dolgozgassunk az új anyagon. De ugyanezt megcsináltuk Svédországban, Finnországban is, mikor merre voltunk éppen. Aztán minden kialakult, formát öltött. Érdekes dolog amúgy ez, egy-egy ilyen pár napos találka előtt soha nem tudtam, hogy végül mivel is fogunk előállni. Ahhoz, hogy ez működhessen, baromira nyitottnak kell lenned, félre kell tenned az egódat, meg minden ilyesmit.

HRM: Jó is, hogy említed ezt az egó dolgot, ha rápillant valaki a bandád névsorára, egy igazi supergroupot lát, a műfaj rengeteg hírességével. Ilyen patináns névsorral rendelkező csapatoknál azért nem mindig gördülékeny a munka.

MM: Igen, ez így van. A dolog kulcsa, hogy az egód ne álljon a kreatív munka útjába. Önző és gyerekes gondolkozás az, hogy „hé, ez az én bandám”. Hiszek abban, hogy minél többet adsz, annál többet is kapsz. Vagyunk annyira érettek, és meg is bízunk magunkban és egymásban annyira, hogy ne kelljen sok fölösleges marhasággal foglalkoznunk. Ez az első és a legfontosabb dolog egy bandában! Félre kell tenni az egót, és kész, de ez a legkönnyebb dolog ám a világon. Régebben egy banda három dolog miatt oszolhatott csak fel: barátnők, drogok vagy haláleset. Manapság mindenki minden apró hülye sérelem miatt felhúzza az orrát, mondd valaki valakinek valamit, az meg úgy elhúz, hogy többet vissza sem jön. Hülyeség. Ha zenélni kezdesz egy bandában, vedd magad körül király arcokkal. Persze, mindenkinek van nyűge-baja, itt vagy ott nem szól jól a gitár, vagy valaki nem játszik jól, de ez előfordul. Amúgy ez az utóbbi annyira talán nem is fontos, néha jobb az, ha nem tudsz olyan jól gitározni! Meglepődnél, hogy mennyivel nehezebb egy egyszerű, de jó, fogós dalt megírni egy komplex, technikás számhoz képest. De a legfontosabb, hogy legyél jó arc, akivel ki lehet jönni, legyenek hasonlóak az elképzeléseitek, legyél kiegyensúlyozott, legyen meg a megfelelő belső békéd, és legyél nyitott a többiek elképzeléseire, az új dolgokra. Így működik a legjobban: légy nyitott, mint egy ejtőernyő! (nevet)

HRM: Michael, ha nem bánod, akkor egy kicsit menjünk vissza a múltba. A Hanoi Rocks-szal a glam/punk szcéna egyik úttörő bandája voltatok, rengeteg zenekart inspiráltatok, illetve sokan merítettek tőletek. Hogyan alakult ki ez az egész zenei, illetve vizuális világ, amit a Hanoi Rocks képviselt? Annál is furább a dolog, mert ti finnek voltatok, míg a korszak ismert zenekarai javarészt Nagy-Britanniában vagy az Államokban voltak. Milyen volt a 70-es években a „Helsinki Strip”?

MM: (nevet) Helsinki Strip, ez jó. A 70-es évek elég fura volt. Itt nem teljesen azt kaptuk, mint Amerikában a srácok. A rock ’n’ roll nem volt annyira a kultúra része. Amerikában a rock ’n’ rollban marha nagy pénzek voltak, rengeteget lehetett ezzel keresni, így a vagyonosabb, jómódúbb emberektől kezdve mindenki odafigyelt erre a dologra. Finnországban egész más volt a helyzet. A 70-es évek végén tört be ide a „Teddy Boy” hullám, James Dean-féle figurák árasztották el az utcákat mindenhol. Az emberek azt hitték, hogy Amerika olyan, mint az American Graffitiben vagy a Happy Days-ben. Mintha még az 50-es években járnánk, pedig már ’77 volt! Nekem valahogy ez az egész nem jött be. Ha valamire ráakasztanak egy nevet, annak a dolognak azonnal vége is van, mint a punknak vagy a grunge-nak. Hirtelen előjön a semmiből egy banda valami tök egyedi, új dologgal, aztán hirtelen mindenki elkezdeni őket utánozni, olyanok akarnak lenni, mint ők, és bumm, már vége is az egésznek. Ott van például a Nirvana, egy remek banda. Megjelentek, eladtak pár millió lemezt, aztán hirtelen mindenki Nirvana akart lenni, megjelent 200 000 másik Nirvana, akik megpróbálták lenyúlni a stílusukat, a hangzásukat, a megjelenésüket, de soha nem lettek még csak közel sem olyan sikeresek. A legfontosabb és legerősebb dolog a személyiséged, a függetlenséged. Pont ezért van az, hogy a lemezkiadók azzal, hogy megmondják egy bandának, milyen zenét játszanak, meg is gyengítik a csapatot, illetve a csapat függetlenségét, szellemiségét. Ennek soha nincs jó vége. Az vagy, ami vagy, ne akard magad skatulyákba húzni, csak legyél őszinte. Amikor mi kezdtük ezt az egészet, a zenekarok sokkal egyedibbek voltak. Mindenki másmilyen volt, mindenkinek volt egyénisége, és leszarták, hogy arra ki mit mond. Aztán a 80-as években ez teljesen megváltozott. Mikor indult a punk, tökéletes volt, egy igazi nagy seggberúgás a maga őszinteségével. A sok pofátlanul gazdag zenészmilliomos tengette a napjait az izolált világában, a nagy kastélyában, és olyan dalokat írtak, amelyekkel az átlagember nem tudott mit kezdeni, nem tudott velük azonosulni.  Nyilván: nem sokan laknak az angol vidéken nagy kastélyokban, az fix! A punk akkoriban marha király volt, a helyes attitűd: ők vitték tovább azt a szellemiséget, amiről a rock ’n’ roll már a kezdetek óta szólt. Aztán persze ez is megváltozott, a forradalomból vicc lett. Amint valaki kikiáltotta magát forradalmárnak, arról már lehetett tudni, hogy ő nem az, csak majmol vagy utánoz valaki mást. Épp ezért vált a 80-as években a hollywoodi glam színtér annyira gázzá, a hajmetal zenekarok röhejesen néztek ki, többségében azért, mert fogalmuk sem volt, hogy miért tupírozzák fel a hajukat és festik ki magukat. Egyszerűen csak azért csinálták, mert látták másokon, és úgy érezték, hogy nekik is be kell állniuk a sorba. Aztán a végén már jobban tudták a hajukat beállítani, mint a gitárjukat. Nekem a rock ’n’ roll mindig is a zenéről, a dalokról, a személyiségedről és az attitűdödről szólt. Nem éreztem abszolút a magaménak ezt az egész 80-as évek végi Los Angeles-i glam metal világot. Képzeld el, ezek után milyen hülyén éreztem magam, amikor odajöttek hozzám, hogy „Hé, Mr. Michael Monroe, ti indítottátok el ezt az egészet a Hanoi Rocks-szal, te vagy a glam rock királya, hogy érzed magad... satöbbi-satöbbi”. Nem is értettem, hogy mit akarnak kérdezni! Csak egy rocker vagyok, aki rock ’n’ rollt játszik. Hívhatod, aminek akarod, glamnek, punknak, rock ’n’ rollnak, kit érdekel? Nekem ez az egész csak rockzene, és nem akarom, hogy valaki beskatulyázzon, vagy bármiféle korlátokat szabjon annak, hogy ki vagyok és mit csináljak. De nyilván van millió olyan zenekar, akiknek kevésbé erős a személyisége, és elkezd majmolni valakit, felugrik egy ilyen zenekarvonatra, mondván, hogy nekünk is azt kell csinálni, amit másoknak, százmillió rajongó nem tévedhet! Pedig igenis gyakran tévednek! A mainstream bandák nagy részét nem igazán kedvelem, a kedvenceim eléggé ismeretlen nevek. Mert ott vannak az igazán jó bandák.

HRM: A mai bandák közül amúgy vannak kedvenceid, szoktál új zenekarokat hallgatni, felfedezni, vagy inkább mindig visszatérsz a régebbi korok dolgaihoz?

MM: Amiket az elmúlt évtizedekben szerettem, azokat a bandákat mai fejjel is bírom. Az újak közt is akadnak jók, csak szemfülesnek kell lenni, keresgélni kell, és akkor megtalálhatod őket. De mondok egy ellenpéldát a nagyon nagyok közül. Ott van a Foo Fighters. Királyok. Nagyon tudják, hogy miről is szól a rock ’n’ roll, megvan a megfelelő kiállásuk, mentalitásuk, és nagyon örülök, hogy annyira sikeresek. Rengeteg zenekarra és fiatalra vannak hatással, a megfelelő vendégeket hívják fel a színpadra, a megfelelő embereknek tartoznak hálával, és fejeznek ki köszönetet, és rengeteg olyan legendával ismertetik meg az embereket, akikről amúgy elfeledkeznének. Játszanak valami feldolgozást, az emberek pedig utánajárnak, hogy ez mi is volt, ki játszotta eredetiben, és rájönnek, hogy vannak más számaik is, belehallgatnak stb. Ez teszi a rock ’n’ roll-t naggyá, ez tartja a rock’n roll-t életben. Baromira örülök Slash sikereinek is, ha az az ember nem lenne, szerintem ma már nem is lenne rock ’n’ roll. Mindenki csak country-t meg hip-hop-ot hallgatna. Az a fontos, hogy legyenek mindig megfelelő mentalitású rockerek, akik tudják, hogy miről szól a rock ’n’ roll, és megtanítják azt másoknak is. Duff McKagan is ilyen, vagy Lemmy, aki mindig tudta, hogy miről is szólt ez a történet, és mindig eszerint nyomja. De ott a Rolling Stones is, akiknek megvan a saját hangzása és a végletekig ragaszkodnak hozzá. De volt még ugye a Ramones, az AC/DC, akik soha nem akartak eltávolodni a gyökereiktől, vagy attól, ami igazán az ő szellemiségük. Vannak bandák, akik hirtelen befutnak, meggazdagodnak, és egyszerre elkezdenek nagyzenekart lecibálni a következő lemezükre. Mi van? Ti rock ’n’ roll-t játszatok, nektek nincs szükségetek hegedűkre! Most, hogy befutottatok, és híresek lettetek, mindent megváltoztattok, és úgy akartok szólni, mint egy szimfonikus zenekar? Na mindegy, az ő dolguk. Számomra abszolút zseniális dolog az, ha van egy király bandád, amelyikben működik a kémia a tagok közt, és megvan a saját hangzásotok. Ez varázslat, komolyan mondom. Páran összeálltok, és a helyes mentalitással valami olyat alkottok, ami nagyobb nálatok. Ez a csoda a rock ’n’ roll.

De visszatérve az eredeti kérdésre. A 70-es években, amikor felnőttünk, ez az egész dolog még nem volt divat. A rock ’n’ roll-t nem igazán ismerte a társadalom, nem igazán látta ennek az erejét. Persze voltak gyerekek, akik játszottak hangszereken, a szülők pedig betették őket a garázsba, hadd zajongjanak, de előbb-utóbb mindenki kinőtte a dolgot, felnőtt, talált rendes állást, aztán szevasz, ennyi volt. De nem nekem! (nevet) Nem nőttem ki a dologból, elkerültem otthonról, és mikor a Hanoi Rocks-ot megcsináltuk, az első és legfontosabb célunk a srácokkal az volt, hogy lehetőleg olyan messzire kerüljünk el Finnországból, amennyire csak tudunk! Egy olyan helyre, ahol önmagunk lehetünk. Mondtam már, hogy akkor nagyon ment ez a Teddy Boy-James Dean dolog: voltak ők meg a skinheadek, kész, más nem lehettél. Ott álltak harmincas csapatokban a Helsinki főpályaudvaron, és ha más voltál, azonnal neked mentek. Hosszú hajad volt, máshogy öltözködtél? Rögtön rád ugrottak. A szart is kiverték belőled, ha elkaptak. Engem mondjuk szerencsére egyszer sem kaptak el, de nekem meg Andy McKoy-nak azért nem egyszer kellett rohanni előlük, hogy össze ne verjenek. Képzeld el, amikor ebben az uniformizált világban meglátták Andy-t meg engem a fülbevalóinkkal, a rock ’n’ roll frizuránkkal, ráadásul tele volt a hajunk mindenféle színnel, percekig csak lestek, hogy ez meg mi a fene? Emlékszem, Andynek volt a világ legmenőbb dzsekije, egy piros bőrdzseki leopárdmintákkal, gyönyörű volt.

Bennünk egyesült minden. A hatásaink Little Richardtól a Rolling Stones-on át a Ramones-ig terjedtek, mindent magunkba szívtunk. Nem volt készen kapott, vagy készre belőtt stílusunk. Ezt amúgy mindig is imádtam a Hanoiban, soha nem bírtak beskatulyázni bennünket. Pedig keményen próbálkozott mindenki, még azt is ránk akarták sütni, hogy heavy metal banda vagyunk, pedig baromira nem voltunk. (nevet) Nem is akartak eleinte a kiadók leszerződtetni minket. Mit írjunk rá a lemezre, milyen zene ez – kérdezték. Tessék észrevenni, mi csak egy rock ’n’ roll banda vagyunk! (nevet) Aztán nem tudom, ki találta ki ezt a glam dolgot. Sokkal inkább voltunk punk zenekar, vagy a 60-as évek rock ’n’ roll bandája, mintsem glam. Olyan bandákon nőttünk fel, mint a Slade, nekem ők voltak Helsinkiben az első banda, amit koncerten láttam. Ez az egész nyers volt és kemény, nem volt benne semmi csillogás, semmi elbűvölő („glam-glamorous”). Szaros kis klubokban játszottunk, olyan helyeken, ahol nem volt a budiban se papír, se szappan, a buli után nem volt egy tiszta törölközőnk, amibe az izzadtságot bele tudtuk volna törölni. Mocsok volt mindenfele – ez minden, csak nem glam. (nevet) Szerencsére az emberek nagy része nem törődik ám ennyire részletesen a zenével, meghallgatnak egy lemezt, vagy egy bandát, aztán eldöntik, hogy nekik az tetszik-e vagy sem, és kész. Kit érdekel a stílus? De én ilyen vagyok, nagyon be tudok lelkesedni ezekért a dolgokért. Ahhoz, hogy rocker vagy, valahol hozzátartozik, hogy ismered ezt a sok marhaságot a stílusokról és a részletekről. (nevet)

HRM: Őszintén szólva veled kapcsolatban ez engem először baromira meg is lepett, hogy ha valaki követ téged Facebookon vagy Twitteren, láthatja, hogy mennyire lelkes vagy a kedvenc bandáiddal kapcsolatban, mennyire odavagy egy-egy új CD-ért, kiegészítőért, vagy akármiért, amit kedvencedtől szerzel. Általában a rockzenébe épphogy csak belekóstoló fiatalok szoktak így lelkesedni, nem a már évtizedek óta ebben profin tevékenykedő rocksztárok, de szerintem ez egy tök király dolog, hogy még mindig mennyire lelkes vagy.

MM: Köszönöm. Kicsit úgy érzem, hogy az én életemnek talán az az „értelme” – és egyben talán a legnagyobb örömöm is –, ha a rock ’n’ roll szellemiségét, hagyatékát tovább adhatom, ha a rock ’n’ roll-lal megismerkedtethetem az embereket. Megmutathatok az embereknek olyan bandákat, amikről amúgy soha nem hallanának, ez egy király dolog! Ott van például a Cheap Trick, akiket Finnországban senki nem ismer rajtam kívül. Van ez a The Voice of Finland című TV-show, amiben mentor vagyok. Már két évadot megcsináltunk, jövőre jön a harmadik. Nagyon király műsor amúgy, más, mint a többi hasonló produkció.

HRM: Igen, ennek a műsornak van magyar verziója is.

MM: Akkor tudod, miről van szó. Azért szeretem ezt a műsort ellentétben az X-Faktorral és a Megasztárral, mert azokban beválogatnak rossz énekeseket is csak azért, hogy legyen kit cseszegetni, lehessen kin röhögni az első adásokban, és a zsűritagok elmondhassák, hogy milyen béna vagy, azonnal hagyd abba az éneklést. Ilyet nem szabad mondani soha senkinek! Főleg nem fiatal, lelkes srácoknak. Ettől én teljesen megőrülök. Elveszik a kedvét az ilyen arcoknak az élete hátralevő részére, soha nem fog újra énekelni, soha nem fog próbálkozni, vagy megtenni mindent azért, hogy fejlődjön. Leégetsz a TV-ben egy amúgy is félénk fiatalt, hát milyen dolog ez? Énekelni a legjobb dolog a világon, csak azért, mert valami idióta popsztár azt mondja, hogy te nem tudsz énekelni, nem szabad abbahagyni. A Voice-ban az a jó, hogy ha úgy tetszik, mi trénerek, edzők vagyunk, nem bírák. Én nem bírálok, nem ítélek meg senkit. Mindenki tud énekelni! Jó, persze, nem mindenkinek van olyan hangja, mint Bob Dylannak, de az emberek nem csak Bob Dylant hallgatnak. Valakinek lehet pont az fog tetszeni, ahogy te énekelsz, vagy rátalálsz arra a zenei közegre, ahová pont a te hangod kell. Azt akarom, hogy az emberek megőrizzék a nyitottságukat, és kérdéseket tegyenek fel. Miért akarok így vagy úgy énekelni, miért akarom ezt vagy azt csinálni? Csak azért, mert korábban mindenki más is ezt csinálta? De nem, nem ez a helyes mentalitás, ez veszélyes. Így az élet nem szórakoztató, a dolgok nem fejlődnek, nem újulnak meg, csak topogsz egy helyben.

HRM: Michael, ne haragudj, de ha már szóba hoztad a Voice-ot, hadd kérdezzek meg valamit, és véletlenül sem szeretném, hogy sértésnek vedd, de amikor a Voice-ban szerepelsz, mennyire kapsz szabad kezet, és mennyire mondják meg a műsor készítői, hogy mit mondj, vagy mit csinálj?

MM: (nevet) Nem tudom, hogy ez az egész hogyan működik Magyarországon, de én itt pontosan azt csinálom, amihez csak kedvem van. Pont azért szálltam be ebbe, mert sokan nem mernek önmaguk lenni, vagy túlságosan is azt figyelik, hogy mivel lehetnek népszerűek, miből lehet a legtöbb pénzt kihozni. Nekem a pénz ebben az egészben soha nem játszott semmilyen szerepet. Azt élvezem a leginkább, hogy önmagam lehetek, és senki nem mondhatja meg, hogy most csináljam ezt vagy énekeltessem azt. Mindig az igazat mondom, főleg akkor, ha valamit el akarnak mismásolni vagy hallgatni. A műsor utolsó heteiben például simán megmondtam, ha valaki nem azért győzött, mert jobb vagy ügyesebb énekes a többieknél, hanem azért, mert ahonnan jött, ott sok barátja volt, vagy valamiért összefogott érte a település, ahonnan jött stb. A szavazást ilyesmikkel lehet manipulálgatni, de nekem a győztes nem okvetlenül az, aki hivatalosan nyer a műsor végén. Ebben a műsorban mindenki nyer valamit. Lehet, hogy csak egy jó tanácsot, egy konstruktív kritikát, vagy egy kis lelkesítést, de ezek is fontos dolgok.

De visszatérve a Cheap Trick-hez. Az egyik kedvenc részem a műsorban az, amikor dalt kell választani az általam mentorált énekesekkel. Ilyenkor mindig összeülünk, hogy mit szeretnének énekelni, ismerik-e ezt vagy azt a bandát, kipróbálná-e valamelyik dalát stb. Tele van fiatal gyerekekkel a műsor, akik életükben nem hallottak az MTV-ről, vagy a zenetévékről. Ezek ma már nem is játszanak zenét, még ha hajdanán meg is tették, mindig csak valóságshow-k mennek rajtuk... amelyek abszolút nem valóságosak. A zene viszont egy valódi dolog, és nekem a Voice a nagy esélyem, hogy megtanítsam és megmutassam az embereknek, hogy vannak jó bandák és jó zenék is. Olyan vagyok, mint a Blues Brothers, ez az én küldetésem: megmenteni a rock’n rollt! (nevet) Soha nem is gondolkodtam amúgy azon, hogy elmenjek valaha egy TV-showba, de a műsor egyik zenei producere, egy végtelenül tehetséges billentyűs ismerősöm hívott fel és keresett meg ezzel kapcsolatban. Ő az, aki végigmegy az összes jelentkező demó felvételein, és kiválogatja a legjobbakat, akik tényleg adásba is kerülnek. De nem is a menedzseremet vagy a kiadót hívta fel, hanem közvetlenül engem, a saját telefonom, hogy elmesélje, miről is szól ez az egész, és megkérdezze, lenne-e kedvem elvállalni a műsort. Ha a menedzsmentet kereste volna meg, el sem ér, ők már tudják, hogy helyből elutasítok minden ilyen műsort és szereplést. Elmondta, hogy ezt teljesen máshogy szeretnék megvalósítani, mint a többi, hasonló műsort, satöbbi-satöbbi... Aztán elkezdett meggyőzni, és eltűnődtem: „álljunk meg egy pillanatra, ez a dolog nem is marhaság, ha mindenki úgy csinálja a dolgot, ahogy azt tervezik, még valami jó is kisülhet belőle. Csak üljek a seggemen, és ne csináljak semmit? Ez a TV, minden adást több mint egymillió ember néz, az pedig egyfajta erőt és hatalmat ad a kezedbe. Te döntöd el, mit is mutatsz meg ennyi embernek!” Fel akarom rázni az embereket, halljanak olyan dalokat, amiket nem ismernek, találjanak rá jó zenékre, és szórakozzanak közben, érezzék jól magukat! Erről szól ez az egész ugye, a szórakoztatásról. Előások egy csomó régi cuccot, és megmutatom az embereknek. Például az első évadban az egyik alkalommal, amíg két énekesnek párbajt kellett vívnia egymással, az én énekesemnek megmutattam egy Cheap Trick dalt, és azt énekelte. Mi történt? Következő héten az eredeti Cheap Trick dal listavezető volt Finnországban a Spotify lejátszási listán!

HRM: Wow, az nem semmi!

MM: Ugye? Ez a lényeg, ezért csinálom ezt a műsort. Nem tudom, hogy máshol ez hogyan működik, Magyarországon nincs ilyen?

HRM: Nem igazán. Pár hónappal ezelőtt elég nagy balhé volt abból, hogy egy magyar gitáros nyíltan nekiment az egyik ilyen műsornak a hiteltelensége és az előre megírt koreográfiája miatt, állítólag itthon a mentorok 50%-ban dönthetnek csak nagyjából szabadon, a maradék 50%-ban követniük kell a műsor producereinek, zenei rendezőinek az utasításait...

MM: Ekkora marhaságot! Mekkora hülyék ezek az emberek? Az már önmagában egy borzasztó dolog, hogy ott ülnek, mint egy báb, és engedik, hogy a műsor rendezői megmondják nekik, hogy mit csináljanak, de ezen felül még utána ez az információ ki is szivárog, és nem akarják vállalni a felelősséget a saját hülyeségükért? Micsoda idióták, és ne haragudj, hogy így nekik megyek, de mielőtt elvállalják a szereplést a show-ban, azelőtt kell arra gondolni, hogy rendben van-e, ha csak ráncigálják őket, mint egy bábut vagy sem. Nálatok bíráknak vagy trénereknek hívják a négy hírességet?

HRM: Mestereknek.

MM: Nálunk trénernek, és ez így rendben is van: én senkit nem akarok megítélni, vagy bírálni, ez szerintem egy nagy különbség. Amint valaki elkezdi, hogy „Ó, Michael Monroe, te vagy a bíra abban a műsorban...” Elég! Én nem bíra vagyok, én mentorálok, és trenírozok embereket. De fura, hogy máshol ez nem így megy. Semmiben nem lennék szolga, vagy egy idomított bábu. Nekem ez az életem, ebből élek, ez a szenvedélyem. Erről szól a rock’n roll! A Voice of Finland ezek szerint akkor eléggé különbözik más országok műsoraitól: hallottam, hogy Svédországban nagy bukás volt a műsor, senkit nem érdekelt, le is állították, mert nem nézték az emberek. Ezek után büszke vagyok arra, hogy a Voice of Finland más, és hogy én a része lehetek.

„Nem vagyok az a tipikus rocksztár”: Interjú Michael Monroe-val (2. rész)

Készítette: MMarton88