Avenged Sevenfold: Hail To The King

írta Bazsa | 2013.08.27.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Warner Bros. Records

Weblap: http://www.avengedsevenfold.com

Stílus: Modern/heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Míg hazájában a legnépszerűbb rockzenekarok közé tartozik, Európában még mindig rengetegen vannak, akik nem hajlandók tudomást venni a kaliforniai Avenged Sevenfold létezéséről; vagy éppen anélkül formálnak negatív véleményt, hogy akár egyetlen dalukat is meghallgatták volna. A tengerentúlról érkező újdonságokkal szemben kialakult bizalmatlanság nem alaptalan, de vannak kivételek, amikor igenis érdemes nyitottnak lenni. A körítés, az elsősorban a fiataloknak imponáló image, valamint a tény, hogy a csapat a metalcore színtérről indult és vált harmadik, ’City Of Evil’ című lemezével piszkosul népszerűvé, sokak számára épp elég ok az azonnali elutasításra. Nem is kell feltétlenül szeretni őket, azonban meglehetős felszínességre vall nem észrevenni, hogy a műfaji beskatulyázás esetükben már rég értelmét vesztette, illetve hogy a laza, trendi külső mögött rendkívüli zeneiség és érzékenység bújik meg; nem is beszélve a dalszerzésben/dallamérzékben, valamint az egyéni teljesítményekben egyaránt megmutatkozó tehetségről. A csapatban ugyanis ott találjuk a mai modern metal színtér egyik legjobb énekesét (M. Shadows) és gitárosát (Synyster Gates), és ugyanebbe a kategóriába sorolható James „The Rev” Sullivan dobos is, akinek 2009-ben bekövetkezett váratlan halála nyilvánvalóan nem csupán személyes tragédia (elsősorban persze az, méghozzá sokszorosan, hiszen még a 29-et sem töltötte be), de elvesztése a kreatív magra és a hangszeres szekcióra is hatalmas csapást mért. A még vele megírt, de Mike Portnoy által (Jimmy demóra rögzített témái alapján) feldobolt 2010-es ’Nightmare’ megszületése, megjelenése és óriási sikere diadalmenet és pokoljárás volt egyszerre, de egyben méltó emléket is állított egy fantasztikus, és túl fiatalon távozott tehetségnek. A ’Hail To The King’ tehát az Avenged Sevenfold első teljes mértékben Jimmy nélkül készült anyaga, ily módon tétje is lényegesen több, mint egy egyszerű sorlemezé: megmutatja, hogy mire is képes a csapat egyik fő dalszerzője nélkül, miközben a továbblépésről, és annak hogyanjáról is tudósít.

Mielőtt azonban erre rátérnénk: köztudott, hogy az amerikai sikercsapat őrületes hülyeségeket képes nyilatkozni egy-egy új stúdiókorong irányvonaláról, meg úgy általában, ha önmaguk definiálása a cél. De így legalább senkit sem érheti meglepetés, hogy az inspirációként megjelölt Led Zeppelinnek és a Black Sabbathnak természetesen köze sincs ahhoz, ami ezen a lemezen hallható. Egész más kontextusban, de szóba került a Metallica „eleinte meg nem értett, és csak a későbbiekben világsikerré vált” fekete albuma is, utalva ezzel az új lemez várható fogadtatására. Nyilván értjük a nyilatkozat miértjét, de a dolog persze ismét sántít; ugyanakkor a párhuzam ha más szempontból is, de legalább nem teljesen alaptalan. Sőt! A ’Hail To The King’ ugyanis koncepciójában, fogalmazásmódjában, de még hangzásában is szoros rokonságot mutat Hetfieldék 1991-es munkájával. Mi több, még az elő/fejlődéstörténet felől nézve is nagy a hasonlóság, hiszen lényegében itt is ugyanolyan szemléletváltásnak lehetünk tanúi, mint az ’…And Justice For All’ utáni Metallica esetében, és amelynek köszönhetően a tempóból, a komplexitásból és az agyas megoldásokból egyaránt visszavéve közérthetőségre és groove-okra épülő dalok születtek. Az ősfanok egy jelentős része különösebben nem lelkesedett a populárisabb megközelítésért (sokan közülük valószínűleg akkor végleg le is zárták a Metallica-storyt…vessenek magukra!), de elsöprő többségben voltak azok, akik már akkor sejtették, hogy itt bizony a stílus emblematikus alkotását sikerült letenni az asztalra.

Ám amit ebben az esetben előre-, addig ugyanezt Shadowséknál egyértelmű visszalépésként vagyunk kénytelenek értékelni. Önmagával az egyszerűsödéssel, a komplexitás háttérbe szorításával, vagy az A7X-re korábban jellemző műfajok közti átjáróház felszámolásával az égvilágon semmi probléma sincs, ha ezzel összességében többet nyernek, mint amennyit elveszítenek. A Metallicánál ez a koncepció minden idők egyik legsikeresebb, a mai napig etalonnak számító korongját eredményezte. Az Avenged Sevenfoldnál viszont sajnos fordítva sült el a fegyver.

Pedig az indítás biztató: a Shepherd of Fire élőben fog igazán nagyot ütni (így még az egyértelmű Enter Sandman-párhuzamot is elnézzük), az eleinte középszerűnek tűnő címadó a hallgatások számával arányosan szépül fülbemászó slágerré, és a korábbi sokszínűséget idéző Heretic is a jobb mozzanatok közé tartozik – vannak tehát kifejezetten élvezetes dalok a lemezen, ez nem vitás. Emellett pedig rendre felüti a fejét egy-egy ígéretes ötlet, melyekkel azonban nem igazán tudnak mit kezdeni azon túl, hogy megjáratják őket, mindenféle cél vagy funkció nélkül, hogy aztán végül teljes érdektelenségbe fulladjanak. És sajnos néhány egészen kellemetlen pontja is van a lemeznek, értve ezalatt az elcsöppenően giccses és semmitmondó metal-kesergő Crimson Dayt, vagy a Sad But True gátlástalan lenyúlását a This Means Warban. A majdnem végig uralkodó középtempós kettőnégy dohogása egy idő után egészen fárasztóvá válik, amit csak tetéz Arin Ilejay dobos minden fantáziát nélkülöző játéka – még ha tudtuk is előre, hogy a lemez nem lesz Sullivan/Portnoy-módra szétütve. De hát láttuk, nem ez az egyetlen pont, ahol a kevesebb néha több elve kudarcot vallott. Ami azonban mégiscsak a legfájóbb, az az ötlettelenség, valamint a kreativitás és a korábbi, kiváltképp az utolsó három mesterműből (’City Of Evil’, ’Avenged Sevenfold’, ’Nightmare’) áradó zeneiség hiánya.

Azért meg kell jegyezni, hogy M. Shadows hangja most is – mint mindig – elképesztő, és ez azért javít valamelyest az összképen. Témái ezúttal ugyan laposabbak (különösen az igazán fogós refrének hiányoznak), ezt az erővel és érzékenységgel teli éneklést azonban önmagában is élmény hallgatni. A másik kiemelkedő teljesítményt Synyster Gates hozza, szólói a technikai bravúrokon túlmenően szépen felépítettek, emellett pedig feelingesek, ötletesek, és végtelenül, de végtelenül stílusosak; nem csoda, hogy sokan a fiatal generáció egyik legjobb gitárosának tartják. És egyáltalán nem alaptalanul.

Pontszám: 6