"Már 4-5 évesen is kvázi hörögtem, jóval azelőtt, hogy feltalálták volna a hörgést": Interjú Dan Swanövel

Aki hallotta az Opeth ’Orchid’-ját vagy a Katatonia ’Brave Murder Day’-jét, az ismeri Dan Swanöt: ez a kedves svéd srác ugyanis az egyik legfelkapottabb hangmérnök underground körökben, aki számtalan banda lemezét keverte már. Aki pedig hallotta az Edge of Sanity ’Crimson’-ját, Swanö ’Moontower’-jét, vagy a Nightingale bármelyik lemezét, az azt is tudja, hogy Dan bizony zseniális dalszerző: legyen szó death metalról vagy progresszív rockról – netán a kettő kombinációjáról –, a svéd muzsikus csalhatatlan érzékkel komponál. Több évnyi kihagyás után tért vissza Swanö a zenéléshez: a Witherscape elnevezésű formációját Ragnar Widerberggel hozta tető alá, a végeredmény pedig egy melodikus, power metalos, de progresszív és death metalos felhangokkal sem fukarkodó korong lett. A ’The Inheritance’ mellett viszont egyéb témákról is kifaggattuk a bőbeszédű Dant, így megtudhatjuk, hogyan kezdett el hörögni, hogyan győzte le munkamániáját, vagy éppen azt, hogy mit gondol a halálról.

Hard Rock Magazin: Ragnarral egy örebrói lemezboltban találkoztatok. Hogy-hogy egy boltban melóztál, mikor ki se látsz a hangmérnöki munkákból?

Dan Swanö: Ami azt illeti, ez nem egy lemez-, hanem egy hangszerbolt, ahol gitárokat, dobokat stb. tudsz vásárolni. Miután évi 300 napban dolgoztam éjjel-nappal hangmérnökként, 1997 körül eléggé belefáradtam a szakmába. Mindössze 20 évesen kezdtem el a melót, de amikor már egy 3-4 éves gyerekről is gondoskodnom kellett, úgy éreztem, szükségem van egy biztos munkahelyre. Úgy esett, hogy ez a hangszerbolt ajánlott nekem egy munkát, ami során stúdiós eszközöket kellett árulnom. A hangszerboltban stabil fizetésem lett, nem úgy, mint a stúdiómban, ahol mindig van néhány gyengébb hónap, amit viszont rengeteg melós hét követ. Úgyhogy bezártam a stúdiót ’97-ben, és teljes munkaidőben dolgoztam a hangszerboltban egészen 2005-ig, amikor is megpróbáltam kilépni, de rábeszéltek, hogy maradjak. Pár nappal később pedig felvették Ragnart, akivel hamar megismerkedtünk. Tudod, hogy megy ez: összehaverkodsz emberekkel a munkahelyeden, jól el is dumálsz velük, de attól az még csak munkahelyi barátság marad, és nem lógsz velük a munkaidőd után. De Ragnarral olyan sok mindenben hasonlítottunk, hogy szerettem volna többet kihozni ebből a barátságból. Kiderült, hogy nagyon hasonlóak az elképzeléseink, és pont ekkoriban szerettem volna beindítani egy új projektet, és Ragnarnak sem volt semmi fontos elfoglaltsága, úgyhogy tényleg minden tökéletesen összejátszott ahhoz, hogy megcsinálhassunk a Witherscape lemezt. Nem is volt túl sok munkám akkoriban, akadt pár keverési meló hétvégente, meg Húsvétkor és Karácsonykor dolgoztam ilyesmiken, később azonban már fele-fele arányban osztottam meg az időmet a zeneboltos és a hangmérnöki melók között. Aztán túl népszerű lettem, és éjjel-nappal a stúdióban kellett dolgoznom, illetve 8-9 órát a boltban is, és amellett kellett volna még élnem is. Ezért 2-3 éve úgy döntöttem, felmondok a boltban, és teljes munkaidőben a stúdiómban fogok melózni.

HRM: Hogyan született meg a Witherscape anyag zenei koncepciója?

DS: Úgy éreztem, hogy heavy metalos és darkos hard rock zenét kéne játszanom, olyat, amilyet korábban még nem. Fiatal koromban, ’84-85 tájékán, a Ghost nevű bandámmal próbálkoztunk hasonló zenével, de nem jutottunk semmire, amíg nem kezdtünk el hasonlítani a Europe-ra és a hasonszőrű bandákra. Ragnar pedig igazi heavy metalos, hard rockos fazon, egy Swedish Steel nevű Judas Priest tribute bandában is gitározott, úgyhogy arra gondoltam, vele csinálhatnék olyan zenét, ami keményebb, mint a Nightingale, de van benne hörgés is. Valamit, ami magán viseli a death metalos múltam halvány jelét, ugyanakkor friss és új is. Olyan riffeket akartam, amiket nem írtam meg már tizenötször...

HRM: Nagyon sokat próbáltatok Ragnarral, mielőtt bevonultatok a stúdióba. Miért volt fontos, hogy sokat próbáljatok kettesben?

DS: Először is, újra meg kellett tanulnom dobolni, mert nem játszottam már vagy 10 éve. Miután felvettük a Bloodbath lemezeket, úgy éreztem, már nem tudok úgy dobolni, hogy élvezzem a saját játékomat. Elkezdtem bérzenészeket és dobgépet alkalmazni mindenhol, és csak most éreztem úgy, hogy itt az ideje újra dobolni. Zeneileg visszatért a tinédzserkorom, ezért dobolnom kellett egy heavy metal bandában ahhoz, hogy jól érezzem magam. Hogy miért, azt nem tudom. (nevet) Ragnarral kb. 10-15 próbánk volt, ami talán nem is olyan sok egy lemez elkészítéséhez, de számomra ez is nagy dolog volt, mivel már jó ideje nem írtam és próbáltam el új anyagot. Ragnar egyfolytában próbált, ő szeret folyamatosan játszani, de én inkább stúdiós srác vagyok. A próbaterem ettől még inspiráló volt számomra is, mivel csak ketten voltunk, és elég könnyen eljutottunk A-ból B-be, és nem kellett betanítani az egész lemezt két-három másik embernek is, akiket jobban érdekelnek a mobiltelefonjaik, mint a zene. A Nightingale-lel való próbák inkább arra irányulnak, hogy megtanuljuk a számokat a lemezről – kb. mint egy tribute bandában. De itt mindent a nulláról raktunk össze a próbákon, és ezt nagyon élveztem.

HRM: Volt némi problémád a hörgéssel a felvételek során.

DS: Nem volt probléma a hörgésemmel, leszámítva azt, hogy mindössze pár percig tudtam hörögni anélkül, hogy ne éreztem volna azt, hogy a hangom elvesztette az erejét. Ez akkor kezdődött, amikor a ’The Spectral Sorrows’-t vettük fel [az Edge of Sanity 1993-as lemeze – Tomka], és előtte 6-7 hónapig egyáltalán nem hörögtem, és ezidő alatt elvesztettem azt a technikát, amit korábban kifejlesztettem. Meg kell tanítanod a testednek, hogy most ezt fogod csinálni, és a testednek el kell viselnie ezt. Aki például testépítő gyakorlatokat csinál, az megmondja a testének, hogy most fel fogja emelni azt a rohadt 200 kilós súlyt. Ha ezt mindennap megcsinálod, akkor megtanulod, hogyan kell így dolgozni – de ha kihagysz 6 hónapot, akkor nem számíthatsz arra, hogy ott folytatod, ahol abbahagytad. Nekem nem volt másik bandám akkoriban, ahol höröghettem volna párszor a próbákon vagy a koncerteken, hogy formában tartsam magam. Úgyhogy már 20 évvel ezelőtt elvesztettem a hangomat. (nevet) Persze még mindig megvan, de ahogy öregszem, fizikailag egyre jobban kijövök a formából, és ezért egyre nehezebb kihozni magamból azt a hangot, amit szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy jó páran még úgy is szeretnék a hörgésemet, hogy közben a hangom már megtört, de én ezt nem szeretném. A Witherscape albumot tulajdonképpen magamnak csináltam: nem a kiadónak vagy a rajongóknak, hanem magamnak. Ezért ha nekem tetszik a lemez, azzal is ki tudok békülni, ha rossz kritikát kapunk: „igen, ez a srác nem bírja a zenénket, de én akkor is megtettem mindent, hogy a lehető legjobb albumot készítsem el”. Ezért nem is kell azt éreznem, hogy több figyelmet kellett volna fordítanom erre vagy arra. És a későbbiekben is így fogok lemezeket készíteni.

HRM: Emlékszel arra, amikor felfedezted, hogy tudsz hörögni?

DS: Nagyjából igen... de én mindig is kísérleteztem a hangommal. A legelső felvételemen talán 4-5 éves lehettem, a bátyám [Dag, akivel Swanö a Nightingale zenekart csinálja – Tomka] pedig gitározott. Ami azt illeti, szörnyen szól ez a nagyívű, Elvis Presley-stílusú játék, ami nem is volt betorzítva, csak Dag olyan hangosan játszotta fel egy magnószalagra, hogy a felvétel torzított legyen. Én meg énekeltem a másik mikrofonba a dalt, amit úgy neveztem, hogy Time To Die. Elég menő név az első dalodnak, nem? (nevet) Már 4-5 évesen is kvázi hörögtem, jóval azelőtt, hogy feltalálták volna a hörgést. Csak adtam ki ezeket a szörnyhangokat, mert akkoriban nagyon szerettem az ijesztő hangokat. Mindig is nagy rajongója voltam az olyan bandáknak, amiknek volt valami misztika és valami veszély a zenéjükben. Csináltam ezeket a fura, suttogásszerű szellemhangokat, úgyhogy már nagyon fiatal koromban rájöttem, hogy nagyon kedvelem, ha a hangom olyan, mintha egy másik dimenzióból szólna. Kb. 1988 körül kezdtem el kísérletezni az ilyen hangokkal, mikor megismerkedtem egy Tony nevű sráccal, aki olyan együttesekben játszott később, mint az Opthalamia és az Abruptum. Vele rákattantunk az olyan bandákra, mint a Wehrmacht, a Slayer és társaik. Megalapítottuk a Brejn Dedd nevű zenekart, és a S.O.D.-hoz meg az Anthraxhoz hasonló zenét játszottunk. Együtt fedeztük fel az Obituary-t is, és olyan nagy hatással volt ránk John Tardy és az ő hörgése, hogy Tony és én egyaránt úgy akartunk hangzani, mint John Tardy, ahelyett, hogy kiabáltunk volna, mint Tom Araya. Azon a nyáron csak járkáltunk a városban, és úgy csináltunk, hogy [belehörög a telefonba], és próbáltuk kitalálni hogyan is kell ezt csinálni. Végül rájöttünk, de meg kellett tanulni, hogyan kell hörögni anélkül, hogy köhögnél vagy elhánynád magad. Raktunk hörgést a Brejn Deddbe is, aztán csináltam pár felvételt néhány haveromnak is, miután hazament az énekesük, és azt mondtam nekik, hogy „az a Nuclear Assault szerű dal, amit próbáltatok, na abban hörögnöm kéne, az egy klassz projekt lenne”. Akkoriban kb. hetente volt egy új projektünk, úgyhogy azzal a három sráccal meg is alapítottunk egy új bandát, amit úgy hívtak, hogy Edge of Sanity, és elkezdtem hörögni. Mai füllel hallgatva persze borzalmasan hangzik, a valaha felvett legrosszabb hörgés, de akkoriban azt gondoltam róla, hogy egész király. Onnantól kezdve viszont egyre jobban koncentráltam és figyeltem a hörgésemre, és próbálkoztam, hogy olyan legyen, mint Chuck Schuldineré meg David Vincenté a Morbid Angelből. 1992-re már egész jól hörögtem, tudtam  turnézni is anélkül, hogy teljesen elbaszódna a hangom, aztán 1992 agusztus-szeptember környékén leálltam a rendszeres hörgéssel, és ezért elvesztettem a képességem, hogy úgy tudjak hörögni, ahogy a normál hangomon éneklek.

HRM: Térjünk vissza az új albumodhoz. Te keverted a ’The Inheritance’-t is: mik voltak az előzetes elképzeléseid a lemez hangzását illetően?

DS: Sok időbe telt, mire eldöntöttem, milyen is legyen a lemez soundja. Az elején azt beszéltük Ragnarral, hogy úgy kéne szólnia az albumnak, mint a ’Sin After Sin’-nek vagy a ’Sad Wings of Destiny’-nek, hogy olyan legyen a gitárhangzás, mintha egy vödörben vették volna fel, a dobok pedig hangozzanak úgy, mintha kartonpapírokat püfölnél. Ragnar szereti ezt a fajta hangzást. De aztán rájöttem, hogy többet szeretnék kihozni a Witherscape-ből egy retro hard rock koppintásnál, már rengeteg banda nyomul ezzel az old school hangzással vagy mivel. Miután sokáig nem találtam egy olyan soundot se, ami igazán tetszett volna, úgy döntöttem, hogy a Witherscape lemez hangzása olyan lesz, mintha a Symphony X legutóbbi albumát keverném el a Voivod ’Nothingface’-ének soundjával, de úgy, hogy a Rush ’Moving Pictures’-ének a feelingjét is hozzáadom. Száraz, arcbamászó és időtlen hangzást szerettem volna, ami hagyja a zenét érvényesülni. Azt akartam, hogy mindent lehessen hallani, amit Ragnar játszik, és ugyanez igaz legyen a dobra is – hogy a pergő minden egyes szellemhangja hallatszódjon. Végül hónapokig tartó munka után sikerült létrehoznom egy olyan hangzást, amire nagyon büszke vagyok.

HRM: Ha nem te keverted volna az anyagot, kit kértél volna fel a munkára?

DS: Valószínűleg Jens Bogrenne esne a választásom, szerintem ő nagyszerű munkát végezne. De sajnos Jens többe kerül, mint amekkora a mi teljes büdzsénk. (nevet) Szóval ez nem működött volna, ezért a második tippem Chris Lord-Alge lenne, de ő meg hússzor annyiba kerül, mint a teljes költségvetésünk. (nevet) Szóval amíg egy magyar milliomos nem finanszírozza, hogy Chris Lord-Alge keverje a lemezemet, addig a következőt is magamnak kell majd megcsinálnom.

HRM: Mi a különbség aközött, ha a saját anyagodat vagy ha másét kevered?

DS: Hogy nekem kell megmondanom, hogy ez most már tökéletes. Számtalan olyan album van, amit én kevertem, és úgy éreztem, még tudnék itt-ott igazítani rajta – például feszesebbre venni a dobokat vagy lejjebb hangolni a gitárokat – ahhoz, hogy én is minden pillanatát élvezzem. De amikor a zenész azt mondja, hogy „Wow, kész a keverés, tökéletes lett, hurrá!”, akkor kész vagyunk. Nem mondom neki azt, hogy „Nem, nem vagyunk kész, csak akkor, amikor én mondom”. Ez a kliens dolga. A Witherscape esetében viszont az én feladatom volt, hogy megmondjam magamnak, mikor is vagyunk kész. És én annyira perfekcionista vagyok, hogy olyat te még biztos nem láttál... Nekem kell egy érzés, egy hangulat, hogy amikor hallgatom a lemezt, teljesen belefeledkezzek és táncoljak a szobában headbangelve, léggitározva, légbillentyűzve, légdobolva és énekelve – számomra ekkor van kész egy lemez. Ha csak ülök, és hallgatom az anyagot és koncentrálok, de nem jön ez a jó érzés, akkor az nincs kész, és egy elég elcseszett folyamaton kell keresztül mennem, mert olyan sokat várok el magamtól és olyan sok időt öltem az egészbe. De ha más keveri az anyagomat, és nem jön ez a feeling, akkor elég nehéz megmondani neki, hogy mi hiányzik, mert ez az egész egy megérzés. Azért van jó pár lemez, aminél elönt ez az érzés, például a ’Ghost Reveries’ az Opeth-től: ha meghallgatom azt a lemezt, akkor a tökéletesség érzetét kapom. Ha úgy tetszik, ez volt a példaképem, ugyanezt akartam érezni, amikor a saját – vagyis a kettőnké, hiszen a Witherscape két ember gyermeke – lemezemet hallgatom.

HRM: Te magad is mondtad, hogy munkamániás vagy. Mi a legnagyobb áldozat, amit meg kellett hoznod azért, hogy ennyit dolgozhass?

DS: A múltamból azt a tanulságot vontam le, hogy kell egy normális időbeosztás ahhoz, hogy normális életem legyen családdal, barátokkal. Nagyon sok mindent fel kellett áldoznom a karrierem során, mivel megszállottan szerettem volna tökéletes hangmérnökké válni. De mióta másfél évvel ezelőtt Németországba költöztem, naponta csak 6-7-8 órát és szombaton csak fél napot dolgozok, a vasárnapjaim pedig szabadok. Reggel felkelek, megcsinálom a dolgom, mintha csak buszvezető lennék vagy ilyesmi, munka után pedig hazajövök a barátnőmhöz, és normális, egészséges családi életet élünk. Végre megtaláltam az egyensúlyt, amihez el kellett hagynom Svédországot – ez kicsit fura, de most végre van munkám is, családom is, jut idő nyaralásra, és nem úgy ülök a franciaországi nyaralónkban, hogy azt kívánom, bárcsak a stúdióban lennék. Most már a nyaralások alatt nem akarok hazamenni, mert most már ismerem a szakmámat kívülről-belülről, és levetkőzhettem a munkamániámat, így dolgozhatok olyan király bandákkal, mint a Hail of Bullets vagy az Entrails, ugyanakkor elmehetek nyaralni is. „Csak az a lényeg, hogy ha csinálsz valamit, azt csináld meg rendesen” – mondogatta az apám, és így is teszek mindig: nem fejezek be semmit úgy, hogy a megrendelő ne legyen 110 %-ig elégedett.

HRM: Visszakanyarodva a Witherscape lemezhez: a legtöbben az Edge of Sanity és a Nightingale kereszteződéseként írják le a ’The Inheritance’-t, de már a ’Moontower’ című szólólemezedre is ezt mondták. Szerinted hogyan viszonyul a ’The Inheritance’ a ’Moontower’-höz?

DS: Ami azt illeti, 3 évvel ezelőtt az első gondolatom az volt, hogy egy olyan szólólemezt készítek, ami akár a ’Moontower’ folytatása is lehetne. De mivel Ragnarral készítettük az új lemezt, ez szerintem elég jól elválasztja a mostanit a szólólemezemtől. Nem szeretem a múltbeli bandáim jelentette terhet cipelni. A Bloodbath-szal, az Edge of Sanity-vel vagy a Pan.Thy.Moniummal mind tiszta lappal indultunk, és nem kellett semmit folytatnunk, nem kellett agyalnunk ilyesmiken. Ha 10-15 évvel később készítettem volna egy folytatást, akkor az emberek azt gondolták volna, mint a ’Crimson’ és a ’Crimson II’ esetében: „[hőbörög] bárcsak több lenne ebből vagy abból...” Ha a saját nevem alatt állnék ki a színpadra, akkor az emberek elvárnák, hogy eljátszam a ’Moontower’ felét, csak mert Dan Swanö ad koncertet. De a Witherscape-pel csak Witherscape számokat fogunk játszani és pár feldolgozást teljesen más bandáktól [a ’The Inheritance’ limitált kiadásán hallható a Judas Priest Last Rose of Summerjének, valamint a Gentle Giant A Cry For Everyone-jának átirata – Tomka], szóval ez egy teljesen különálló banda, aminek nincs köze a korábbi zenekaraimhoz. Mivel Ragnar egy nagyszerű srác és egy egyéniség, azt akartam, hogy mindenben részt vegyen – csak az interjúkat csinálom egyedül, mivel ő nem szeret interjút adni. (nevet)

HRM: Nyugodtan mondhatjuk, hogy az Edge of Sanity-vel megreformáltátok a death metalt, és szerintem ugyanezt vitted véghez a ’Moontower’-rel is. Szerinted meg lehet még újítani a műfajt 2013-ban?

DS: Ez nehéz ügy. Én úgy gondolom, hogy a legjobb death metal zenéket már megírták. Manapság az egész arról szól, hogy ízlésesen ismételjük a múltat. Nem hiszem, hogy lehetne még keményebben, súlyosabban vagy extrémebben játszani – az a lényeg, hogy ügyesen vegyítsd azt, amit már létrehoztak. Van egy csomó banda, amik a semmiből jöttek, és valami egyénit hoztak létre a már meglévő alapanyagból azzal, ahogy megírták a dalaikat. Mint pl. az első Deicide lemez, amihez fogható nem volt akkoriban, pedig csak death metalt játszottak, de teljesen egyedi volt az, ahogy a dalszerzéshez közelítettek. Szerintem még lesznek ilyen bandák, amik valami teljesen egyénit hoznak létre, de nem gondolom, hogy lesz még forradalom a stílus vagy a hangzás tekintetében. Szerintem ez az old school dolog meg fog maradni, én egyébként is jobban bírom ezt.

HRM: Ha már a halál („death”) és a metal szóba került: sokszor énekelsz a halálról, legutoljára például a Dead For A Day-ben. Mennyit szoktál gondolkozni a halálon?

DS: Sokat. Mindig is úgy éreztem, hogy valamiért majd emlékezni fognak rám. Amikor tinédzser voltam, nagyon-nagyon féltem attól, hogy nem fogok nyomot hagyni a világban: arra gondoltam, hogy ha most meghalnék, vajon emlékeznének-e rám? Azt szerettem volna, ha olyasmiért emlékeznek majd rám, amiben igazán hiszek. És akkoriban a death metalban hittem, kb. 90-től 92-ig ebben éltem nap mint nap. De ma már tudom, hogy fenn fog maradni a nevem, és ez jó érzés, ami valamivel kevésbé borzasztóvá teszi a halál gondolatát. Természetesen szeretnék örökké élni, és a maximumot kihozni mindenből. De nekem is van halálfélelmem, és nemrégiben vesztettem el az édesapámat is, és félek, hogy elvesztem az édesanyámat is. Szülőként pedig attól is egyfolytában félsz, hogy elveszíted a gyermekedet: ez része a mindennapjaidnak.

HRM: A karriered során felhalmozott tapasztalatodról kérdeznék párat. Mit tanultál az Opeth ’Orchid’ című lemezén végzett munkádból?

DS: Hogy hogyan végezzek hihetetlenül gyorsan egy keveréssel. Nem voltam ugyanis felkészülve az anyag komplexitására, és az utolsó napon vagy 15 órát kellett dolgoznom, hogy végezzek. Megtanultam azt is, hogy a zenének nem kell a verze-bridge-kórus szerkezetre korlátozódnia, hanem írhatok hosszú, lazán kapcsolódó passzázsokat is, és a részeknek nem kell ismétlődniük ahhoz, hogy egy jó lemezt készítsek.

HRM: ...és abból, hogy egy olyan supergroupban játszottál, mint a Bloodbath?

DS: Hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Abban a bandában eleinte mindenre nemet mondtam: „ne csináljunk nagylemezt, mert az unalmas”, utána meg azt, hogy ne csináljunk még egy lemezt. De végül megcsináltuk mindkettőt, és ez jót is tett a karrieremnek. Büszke is vagyok néhány alkotásunkra, az Eaten című dal például amolyan sláger lett a death metal undergroundban. Nagyon király anyagok ezek.

HRM: ...abból, hogy Arjen Lucassennel dolgoztál?

DS: Azt, hogy hogyan lehetek jobb énekes. (nevet) Az első közös munkánk nem ment valami jól, nem tudtam megcsinálni valamit rendesen, nem volt meg az önbizalmam se, de végül rendben lett a dolog. A második alkalommal viszont már egy nappal a határidő előtt végeztem a részeimmel, és szerintem lenyűgöztem Arjent egy kicsit. Ez pedig már önmagában nagyon jó érzés. Kevés helyen voltam hamis, és jól felkészültem. Amikor először hallottam Arjen lemezeit, nem gondoltam volna, hogy valaha is rám esik a választása. Hogy Bruce Dickinson vagy Lenny Wolf (Kingdom Come) után én is énekelhessek Arjen egyik lemezén... Wow! Szóval nem szabad feladni, és akkor talán egy nap valóra válik az álmod...

HRM: ...abból, hogy elénekelted a Blood of My Enemies-t? [Az Edge of Sanity a ’The Spectral Sorrows’-on dolgozta fel a Manowar dalát. – Tomka]

DS: Nem is tudom... (nevet) Talán ez volt az egyik első alkalom, amikor brutális hangon énekeltem [Dan itt nyilván a tiszta énekhangjára céloz, ugyanis korábban a Unicornban használta azt, de ott lágy progresszív rockot énekelt – Tomka], szóval talán azt tanultam belőle, hogyan énekeljek erőteljesebben. Ha Eric Adams stílusában akarsz énekelni, akkor sokat kell beleadnod, nem elég a barátságos hangod, agresszívabbnak kell lenned.

HRM: ...és abból, hogy teljesen egymagad készítettél el egy szólólemezt?

DS: Hogy szórakoztatóbb valakivel együtt csinálni ugyanazt. (nevet) Ám ez nem fog visszatartani attól, hogy a későbbiekben egyedül készítsek lemezeket. De most nagyon élvezem, hogy kettesben alkotunk, svédül „közös” vagy „megosztott örömnek” hívjuk ezt. Nagyon örülök, hogy Ragnar is részese mindennek, és az albumnak is nagyon jó a fogadtatása.

HRM: A bátyáddal, Daggel már dolgoztok a következő Nightingale lemezen. Mit várhatunk ettől az albumtól?

DS: Olyan lesz, mintha a zenekarként írt lemezeink kombinációja lenne. Mintha az ’Alive Again’ találkozna az ’Invisible’-lel, és ehhez hozzáadnék egy kicsit a ’White Darkness’-ből, de nem túl sokat, mivel én írtam 9 dalt a 10-ből [a ’White Darkness’-t szinte teljes egészében Dag jegyzi dalszerzőként – Tomka]. Nagyon melodikus és erőteljes lemez lesz, úgyhogy szerintem egyik Nightingale rajongó sem fog csalódni benne.

HRM: Remélem a Witherscape-pel élőben is láthatunk titeket hamarosan.

DS: Talán. Nem tudom biztosra mondani jelenleg. De mint tudjuk: soha ne mondd, hogy soha! (nevet)

Készítette: Tomka