Sörre bor, borra sár: Hegyalja Fesztivál, Tokaj-Rakamaz, 2013. június 25-30.

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.30.

Magyarországon manapság virágkorukat élik a zenei fesztiválok. Sorra tűnnek el, majd jelennek meg a kisebb, helyi rendezvények, míg a nagyobbak átalakulnak (lásd a Sziget metal színpadát), mások pedig az élvonalba törnek. Bizonyos okból idén három fesztivált is azonos időpontra szerveztek, a Hegyalja, a Rockmaraton és az EFOTT jutott erre a sorsra, így június utolsó hetében erősen megoszlott közönség utazott az ország három pontjára.

 

 

1. nap

A nulladik napot kihagyva, az első nap reggelén utaztam a helyszínre. A vonaton egész szép fesztiválozó társaság gyűlt össze, ám Tokajba érve konstatáltam, hogy összességében bizony nagyon kevesen jöttek el az idei Hegyaljára, és így, a kongó város miatt nyoma sem volt a szokásos hangulatnak.

A lepakolást és a kötelező borkóstolást követően a fesztivál első koncertjének – naiv lelkesedéssel – az Every Time I Die-t tűztem ki, hogy aztán a második számot követően elszörnyedve meneküljek a Pepsi Nagyszínpad közeléből. A zenekar a hardcore-metalcore határmezsgyéjén mozog, zúzós riffekkel és dallamos, punk-rockos gitártémákkal operál, és ez nem is lett volna rossz… Az éneket viszont nem tudom szavakkal illetni: Keith Buckley-nak sem ritmus-, sem dallamérzéke nem volt, csak értelmetlenül, a gitárriffek figyelmen kívül hagyásával hörgött-ordibált. Ez az előadásmód egy kaotikus masszát eredményezett, amire a kásás hangzás csak rátett egy lapáttal, sokakat elüldözve a hallótávolságból.

A menekülés a Borsodi színpad elé sodort, ahol a Subscribe játszott. Már olyan másfél éve keresem az alkalmat, hogy végre megnézhessem őket élőben, amit ez idáig nem sikerült megvalósítani. Ők is népszerű fesztivál- és bulizenekarnak számítanak a magyar színtéren, ám zenéjük sokkal fantáziadúsabb, mint a hasonló kaliberű bandák többségének. Az első, ami megdöbbentett, az a nagyszínpad hangtechnikája volt. Fesztiválon még sosem tapasztaltam ennyire tiszta és lehengerlő hangzást, ami az egész fesztivál alatt tökéletes maradt; semmi recsegés, semmi hiba, minden rendeltetésszerűen és tisztán szólt, az utolsó szintipittyegést is tisztán ki lehetett hallani, és szerencsére (vagy nem, ez majd később kiderül) nem zárták sátor alá, így kikerülték a dobozhangzást.

A Subscribe fiatalos erővel hozta nem mindennapi zenéjét: bátran váltogatják a dallamokat a zúzással, a hörgést a tiszta énekkel, a lassút a gyorssal, a szintieffektek pedig beteljesítik azt a kaotikus-őrült hangzást, ami széleskörű népszerűségüket megalapozta. Az angol nyelvű dalok közül egy sem lógott ki igazán a sorból, a közönség- és koncertkedvenc Álomtégla törte meg a monotonitást populáris, alter rádióslágerekre jellemző intrójával. Hosszú távon nem kötöttek le túlságosan, így átszeltem a fesztivál területét, hogy megnézzem a leginkább az őrült jelzővel illethető miskolci Bohemian Betyarst, akik folkos-punkos muzsikájukkal mozgatták meg a közönséget. Nem igazán tartoznak a rock/metal kategóriába, de aki nem idegenkedik a folk metáltól, netán kedveli a Paddy and the Rats zenéjét, annak mindenképpen meg kell hallgatnia őket. A klasszikus ének-gitárok-dob felállás mellett egy hegedűs, egy bőgős és egy trombitás is játszik a zenekarban, az alternatív vonalat pedig punkos ízekkel teli, pattogós népzenébe oltják. Műsoruk főként a legutóbbi albumukra (’Stone Soup’) épült, amivel még nem volt szerencsém közelebbről megismerkedni, de így is kellemes hallgatnivalóul szolgáltak két hörgésáradat között.

Ezután visszakanyarodtam a metalhoz, ugyanis az Asking Alexandria következett. A stílusmeghatározáson (metalcore) kívül nem túl sokat tudtam róluk, ám amikor felcsendült a gótikus-elektronikus intró, a zene azonnal magával ragadott. Különösen jó ötlet volt eléjük szervezni a Subscribe-ot, nehéz volt nem észrevenni a két zenekar stílusbeli hasonlóságait. Őket is a sokakat elrettentő metalcore stílusba sorolják, ám zenéjük ennél sokkal több hatást tükrözött. A hörgős-ordítozós részek javarészt ugyanolyanok voltak, ám a gitártémák dallamossága és a tiszta énekes részek életet leheltek a dalokba. Indusztriálba, sőt, már-már diszkóslágerekbe illő effekteket nem csak az intróba csempésztek bele, hanem szinte mindenhová, itt-ott pedig a zongora is megszólalt, ami gótikus varázst adott a nyers zúzás mellé.

Végül az est fénypontja következett, a Slayer. Itt kell megemlítenem, hogy az este tizenegy órás főzenekar-sáv nem volt éppen a legelőnyösebb, sereghajtónak tűntek inkább, mint headlinernek, és én például már eléggé fáradt voltam, mire ők kerültek a színpadra. Nem vagyok rajongója sem a stílusnak, sem a zenekarnak, de el kell ismernem, hogy egyszer azért mindenkinek látnia kell őket. Az elektronikával felturbózott modern metal után különösen nyersnek, puritánnak hatott a zenéjük, és mintha a gitárok sem lettek volna olyan tisztán keverve, mint korábban. Ám a recsegősebb húrtépés tökéletesen passzolt a gyilkos old school thrash-hez, a keményebb metal műfajok egy másik oldalát villantva meg.

Igazi best of programmal ismételtek a Hegyalján: a bivalyerős nyitást (World Painted Blood) követő másfél órás műsoridő javarészét a klasszikus, reszelős nóták adták, melyek aztán körülbelül félidőnél a Seasons in the Abyss lassú-középtempójában pihentek meg, hogy aztán folytatódjon a kíméletlen „öldöklés”. A legnagyobbat kétségkívül a záró Angel of Death ütötte, ez az a dal, amiben tényleg minden megvan, amit a stílusban egyáltalán kedvelek: eszeveszett tempójú intró, cím-bekiabálós refrén, lassabb kiállások, őrült gitárszóló. Ezelőtt került sor a Jeff Hannemanre való megemlékezésre, az esetleges könnyek elmorzsolásának pedig a kezdő riffek vetettek véget. Nagyszerű zárása volt az estének, és habár nem váltam a rajongójukká, azért mégiscsak a nap legnagyobb show-ját hozták, sajnos, elég foghíjas közönség előtt.

Setlist:

World Painted Blood / Spirit In Black / Disciple / War Ensemble / Hate Worldwide / Mandatory Suicide / Chemical Warfare / Die By The Sword / Postmortem / Hallowed Point / Seasons In The Abyss / Dead Skin Mask / Raining Blood / South Of Heaven / Angel Of Death

2. nap

A második napi programot számomra a Leander Rising nyitotta. A zenekar már akkor elvesztette a varázsát nálam, amikor stúdiólemezre pakolták a korábban kiadott dalaikat, új hangzással és pár új nótával, melyek korántsem voltak olyan jók, mint a kezdeti szerzemények. Immáron hagyománnyá vált, hogy körülbelül három számot tudok meghallgatni tőlük, mielőtt megunnám az egészet. Köteles Leander énekesi teljesítménye eléggé megkérdőjelezhető élőben, gyakran csúsznak be nem odaillő hangok, és a durvább részeket sem mindig képes hozni. A már bejáratott setlistet (Szomorú vasárnap, Csak te, Viharom, tavaszom stb.) ezúttal a nemrégiben bemutatott új nótával, az Öngyötrővel egészítették ki. Kicsit eltér a korábbi vonaltól, mondhatni még „betegebb”, mint a ’SzívIdomár’ dalai, még elborultabb szöveggel, még torokgyilkosabb énekkel, még harapósabb riffekkel, mostanság láthatóan divattá vált industrial részekkel, és mindezt a tradicionális Leander dallamvilágú refrénnel fejelték meg.

A Road kisujjból előhúzott, profi és szórakoztató műsort hozott, nagyjából a közönségkedvencekre koncentrálva, és annak ellenére, hogy csak a háttérből hallgattam őket, nálam a „mainstream partirock” zenekarok közül ők léptek az első helyre, lezúzva a hanyatló Tankcsapdát, az unalomba fulladó Leandert és Depressziót. Fesztiválprogram lévén nem nagyon erőltették az új album komorabb dalait, inkább az olyan bulizósabb slágereiket vették elő, mint a Nem kell más, a Megint nyár, a Jó hely stb.

Egy gyors interjú után szerencsére éppen a Jäger bár felé kóvályogtunk, amikor rájöttünk, hogy Dombóvári István fog fellépni, így beálltunk a fedett kis helyiségbe, ezzel pedig az este legjobb döntését hoztuk meg. Alig öt perccel később ugyanis leszakadt az ég, végtelennek tűnő esőfüggönnyel választva el minket a külvilágtól. Nagy sajnálatomra eközben ment a punk-rockos The Bouncing Souls koncertje a távoli Malátabárban, ám nem akaródzott esőben átvágni a közben focipálya méretűvé duzzadt pocsolyán, így innen nézhettem végig a Depresszió egy újabb rutinkoncertjét, ami egyre unalmasabb és elcsépeltebb lesz, akárhányszor látom őket. Érezhetően fejlődtek az évek során (főleg az ének tekintetében), de mégis ugyanazokat a dallamokat és riffeket adják el újra és újra, kiszámítható, ügyetlen rímeikkel, semmitmondó vagy épp közhelyes gondolataikkal versengve a „Legbugyutább dalszöveg”-címért. Sokakat azonban az eső sem akadályozott meg abban, hogy eleget tegyenek Halász Feri szokásos utasításának („Mindenki ugrik!”) – csak közben a tánctér mocsárrá változott (a szervezők ugyanis igen optimisták voltak az időjárást tekintve, hiszen az előre jelzett eső ellenére még a nagyszínpad elé sem pakolták le a jól ismert műanyag lapocskákat, hanem egyszerűen homokkal szórták fel a területet).

Egy rövid pihenő után kimerészkedtünk a rettentő hidegbe a nagyszínpad elé, a Down koncertjét várva (akik miatt egyébként előre kellett tolni az egész műsort – valószínűleg nekik sem tetszett a 11 órás headlinerkedés), ám még javában játszott a Skindred. Róluk korábban csak azt a furcsa stílusmeghatározást hallottam, hogy „reggae metal”. Persze ez egy eléggé tömör leírása a zenekarnak, igazából egy csomó hatást belepréselnek nu metal alapra épülő zenéjükbe – és nem csinálják rosszul! Benji Webbe énekes egy olyan karizmatikus egyéniség, aki még egy a nu metáltól alapvetően irtózó egyént is képes volt magával ragadni az előadásmódjával. Hihetetlen energia áradt belőle, a közönség itta a szavait, és gépként csinált mindent, amire megkért minket (a levetett pólókkal való „helikopterezés” baromi jól mutatott), mindeközben énekelt, táncolt, bulizott a saját zenéjére, ám mindezt úgy, hogy nem zárkózott el a többi tagtól és a rajongóitól sem. Nem valószínű, hogy hallgatni fogom őket otthon, de megnyertek maguknak, és ha lehetőségem lesz rá, újra és újra meg fogom nézni őket élőben, az biztos.

A nap záróakkordját a Down szolgáltatta. Sajnos ez a stoner-southern zene nem áll hozzám közel, de nem is tettek sokat azért, hogy megkedveljem őket. Phil többször is hangot adott nemtetszésének, ugyanis hiába játszott a Down már az eső elállta után, nagyon kevesen voltunk a koncerten. Emellett az is feltűnt, hogy ők megtartják azt a bizonyos pár méter távolságot a rajongókkal: látszólag jól érezték magukat a színpadon, de csak saját maguknak zenéltek, mindenkit száz százalékig lefoglalt a saját hangszere, s habár Phil kitett magáért a színpadi sétálgatásban, sokszor csak csukott szemmel énekelgetett. Kirk Windstein gitáros különösen mókás volt, ahogy a szakállába temetkezve dúdolgatott és a gitáron matatott, néha-néha rákacsintva a közönségre.

Korábban csak néhány Youtube-videót láttam-hallottam tőlük, emellett pedig – mint fentebb említettem – nem vagyok a stílus híve, és a középtempós, komor és súlyos riffekkel tűzdelt örömzenélés nem nyert meg magának – de ez legyen az én bajom. Úgy vélem, hogy a rajongók sem lehettek teljesen elégedettek kedvenceik teljesítményével, ugyanis igencsak megcsonkított – alig egy órás – programot kaptak.

Setlist:

Eyes Of The South / Witchtripper / Lifer / Lysergik Funeral Procession / Hail The Leaf / Pillars Of Eternity / New Orleans Is A Dying Whore / Losing All // Stone The Crow / Walk (Pantera, részlet) / Bury Me In Smoke

3. nap

Végre arra ébredtünk, hogy a sátorra tűz a nap, és odabent ötven fok van. Az este keletkezett sár is sikeresen felszáradt, így ismét emberi körülmények között találtuk magunkat.

Az időjárás kegyességének hála a Junkiest a fűben heverészve nézhettük végig, akik elég szépen megtöltötték a Pepsi Színpad előtti (egyébként igen apró) helyet. Jót tett nekik a kis kihagyás, az újdonság erejével tudnak hatni a magyar fesztiválok klasszikus Tankcsapda-Road-Depresszió programjában is. A számukra megadatott egy órában főképp a régi slágereikkel nosztalgiáztak, az új albumról csak a két klipes dalt (Nincs pardon, A szerelmedtől lettem ilyen) vették elő. Persze nem maradhattak ki az olyan dalok, mint a Szép új világ, a Miattad iszom, te állat és A drog az rossz, de az utóbbiban Szekeres András hangja gyakran cikázott fülsértő magasságok és elnyújtott hamis hangok között.

A tánctér mérete mellett a hangosítás is elég gyenge volt ezen a színpadon: mintha minden ez irányú erőfeszítést a nagyszínpadba öltek volna, ezt pedig csak úgy összedobták volna, mondván, hogy itt úgyis csak a kisebb nevek kapnak helyet. Átlagos, közepes minőségű, dob-basszus előterű dübörgés lett a végeredmény, bár távolabbról szerencsére tisztábban szólt, mint a színpad és a keverő közti részen.

Korábban nem ismertem a Pennsylvaniából érkezett punk-rock brigádot, az Anti-Flaget, nálam mégis ők nyerték el a fesztivál legjobb koncertje címet. Végig világosban játszottak, ám ez nem vette el a kedvüket attól, hogy szépen megtáncoltassák a közönséget; a fesztivál legnagyobb circle pit-je egyértelműen az ő nevükhöz fűződik (más koncerten egyébként nem is láttam ekkora mozgást). Dallamos, itt-ott populárisba hajló, könnyed dalaik vannak, a klasszikus háromakkordos punk-rock fajtából, szövegeik azonban komolyabb témákat feszegetnek. A pár szóból álló kiabálós, csordavokálos refrének és az óóó-zások még a laikusokat is bevonták a műsorba, a közönséggel való kommunikáció csillagos ötöst érdemel, főleg, hogy mindegyik tag kivette a részét belőle, ahogy az éneklésből is. Ilyen egy igazi bulizenekar – ekkor hallottam őket először, ám egyes dalaik napokig a fülemben csengtek. Fantasztikusak!

Setlist:

The Press Corpse / Broken Bones / Underground Network / If You Wanna Steal / I'd Tell You But... / War Sucks, Let's Party! / Fuck Police Brutality / Economy Is Suffering... / This Machine Kills Fascists / 911 for Peace / This Is the End (For You My Friend) / The Project for a New American Century / Turncoat / This Is the New Sound / 1 Trillion Dollar$ / Death of a Nation / Die for the Government / Should I Stay or Should I Go (The Clash cover) / Cities Burn / Power to the Peaceful

4. nap

Elérkezett a fesztivál legjobban várt napja, az én ízlésemhez közelebb álló fellépőkkel. Igen korai időpontban, délután ötkor került sor a miskolci Paddy And The Rats koncertjére a nagyszínpadon, és körülbelül két év óta először hallhattam őket már-már nagyon jó hangzással. Nem kaptak túl sok időt, és ismét utolérte őket a balszerencse, ugyanis körülbelül a műsor felénél eleredt az eső, és ki is tartott az utolsó akkordokig. A hangulat ettől függetlenül jó volt, bizonyára nekik van a legőrültebb közönségük is, mert egy Paddy-koncerten kötelező rekedtre ordítani a torkod és megizzadni az esztelen ugrálásban. A sok fedél alá menekült ember mellett rengetegen maradtak a színpad előtt, hogy a kialakuló sártengerben bőrig ázva pogózzanak. Ez aztán a hűséges (vagy részeg?) közönség, le a kalappal!

Én szégyentelenül kihasználtam a VIP Terasz nyújtotta előnyöket, innen néztem végig a koncertet és az egyre növekvő tavat, amivé a fesztivál területe átalakult. Ezt látva sokan feltalálták magukat, és közös strandolást rendeztek a több méter átmérőjű pocsolyákban, általános derültséget okozva ezzel. Még akkor is esett, amikor kimerészkedtem a mocsárba, hogy elbotorkáljak a Nevergreen koncertjére. Szinte törvényszerű, hogy délután 3-kor, tűző napsütésben játszanak, ami teljesen megöli a feelinget. De a mostani sötét égbolt-csepergő eső javarészt kárpótolt.

A hangosítással persze – kisszínpad lévén – itt is gondok voltak, az énekesnő hangja például nem mindig jutott el a közönségig. Remek ötlet volt egyébként női énekkel egészíteni ki a felállásukat, Simon Valentina hangja gyönyörű, a gótikus háttérvokál és a fő énektémák előadásában is megállja a helyét, és a régebbi daloknak is nagyon jót tesz a jelenléte, tökéletesen kiegészíti a Bob Macura által hozott mély szólamokat. (Ivetka)

Igazi fesztiválhangulatban volt része a jelenlévőknek, ugyanis a Dalriada előtt játszó Insane koncertje alatt leszakadt az ég. Így sajnos el kellett jönnöm, és a Nevergreenről is lemaradtam, mert menteni kellett a kaját, meg folyt a „védekezés”. Utána viszont vicces volt, ahogy az ifjú kollegák futballista gólörömöt imitálva ugrottak hasast a gigantikus tócsákba. A színpad előtt pedig amolyan wackenes disznóól várta a nagyérdeműt.

A Dalriada azonban meghozta a jó időt, ha már ’Napisten Hava’ lett az új lemez címe, ráadásul – a címnek megfelelően – június is volt, végre előbújt a nap. Gyors beállás után felhangzott a Saltarello, a Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról című új szerzemény intrója; kezdésnek tökéletes választás. Az első triót – csak úgy, mint a húsvéti Barba Negrá-s bulin – történelmi dalok képezték, úgyhogy az Ensiferumra igazi magyar harcimetállal volt módunk melegíteni. Majd a Szent László után Andris egy gyors ivószünetet iktatott be, és megtapsoltatta a bőgős kollegát. Bizony járt is a taps, Pisti ugyanis egy június eleji helyzetjelentés szerint akkor még gipsztopánkában lábadozott. A koncerten bárhangulatot idéző módon, széken csücsülve játszott.

Aztán következett a gyönyörű Leszek a csillag, majd egy igazi lendületes folk-death himnusz, a Napom, fényes napom. Az egyébként érdekesség, hogy csak és kizárólag az utolsó három lemezről hangzottak el dalok. Ezek közül a régebbi számokhoz nagyszerűen passzolt, hogy Ádám beszállt vokálozni, vagy a fúvos hangszerein tolta. A Dudásban vitte is a prímet. Andris pedig megint csinálta a show-t. Egy ízben szóba elegyedett egy bungee jumpingos idiótával, majd a közönséggel siettette meg Tadeuszt, akinek bütykölni kellett valamit a szerkóján. Tad a tőle megszokott módon püfölte a dobokat, a lábjátéka révén pedig kemény szívmasszázsban volt részünk. Azonban egy problémám már korábban is volt vele: nem hallatszik gyönyörű öblös hörgése sem a Szondi két apródjában, sem a Napom, fényes napomban. Lauráé annál inkább, aki az első hangtól az utolsóig nagyszerűen nyomta, legyen szó akár a szép népi motívumokról, akár az arkonás hörgésekről. Barna is jól szállt be a Leszek a csillagban a hörgős részbe, és a régi lemezek végvári nótáit idéző csembaló-hangot is hallhattunk. Végül, de nem utolsó sorban Matyi tekerős szólóit is megemlítem, és persze a szeizmográf mozgásához hasonló, alkarból tolt reszelését, amire nyakcsigolyákat nem kímélő headbangelés kezdődött.

A koncert végén szakadt a gatyamadzag a Borivók énekében, ráadásként pedig a Hajdútáncot jártuk el. Sajnos fesztiválkoncert lévén a szűkös idő korlátozta a dalválasztás lehetőségeit. A ’Napisten Hava’ erejét azonban az is mutatja, hogy simán megtehetik, sőt meg is teszik, hogy kihagynak olyan dalokat, mint a Téli ének, a Hajnalünnep, a Tavasz Dala, az Égnek ostora, az Égi madár, vagy a Zách Klára, és még sorolhatnám nagyon hosszan, de lassan már a Walesi bárdokat is elfelejtjük. Nem is rinyált senki. De akinek hiányoznak a klasszikusok, azok majd kárpótlást nyerhetnek a 2014. januári születésnapi koncerten, ami kihagyhatatlan lesz. A Dalriada jól bejáratta az új szerzeményeket is, amelyek még egyedibb zeneiséget tükröznek, ellentétben számos folk metal bandával, akiknél nem aratott osztatlan sikert az útkeresés. Végezetül röviden, címszavakban jellemezném a produkciót: eredetiség, összeszokottság, profizmus. (Csemény)

Setlist:

Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról / Kinizsi mulatsága / Szent László I. / Leszek a csillag / Napom, fényes napom / Hírhozó / Ígéret / A Dudás / Borivók éneke / Szondi két apródja /// Hajdútánc

A legnagyobb buligyilkos húzás volt a Dalriada és az Ensiferum közé beékelni az Eddát. Szerintem nem mi voltunk az egyetlenek, akik további folk metálra áhítozva céltalan bolyongással töltöttük a közel két órás „holtidőt”, és a kemping felé tett kitérő közben konstatáltuk, hogy a sátrunk alatt bokáig érő víz áll...

Végül megjött az a zenekar, ami miatt igazából elutaztam Tokajba, az Ensiferum. Tovább nyújtva a várakozás kínzó perceit, röpke fél órát késtek, és amikor a húrok közé csaptak, csupán a setlistek előzetes ismerete alapján állapítottam meg, hogy a kezdő nóta nem más, mint az In My Sword I Trust. A fotós árokban szinte csak a dob és a basszus dübörgését lehetett kihallani, hátrébb szerencsére kicsit jobb volt a helyzet, de a szintetizátor csaknem teljesen néma maradt számunkra, eltekintve egy-két karakteresebb momentumtól és egy szólótól.

Különleges örömmel töltött el, hogy a kedvenc dalomat, a Guardians of Fate-et ennyi év után sem törölték ki a koncertprogramból, bár – eszeveszett speedelésével – az epikusabb új dalok mellett némiképp kilóg a sorból. A From Afar és a Burning Leaves különösképp igényelte volna a jobb hangzást, a filmzenés szintibetétek nélkül sajnos egyik sem volt az igazi. Az is feltűnt, hogy míg korábban a kórusokat élőben énekelték, ezúttal a nagy részük samplerről szólt. Az epikus blokk után a mulatós daloké volt a főszerep, Ahti és a mágikus itóka társaságában, a legnagyobb mozgás természetesen itt alakult ki a közönség köreiben; ezt követően csatába vonultunk két mérgesebb dallal, hogy megpihenjünk az Alkony-tavernában.

Az egész olyan hamar elillant, mintha meg sem történt volna. Alig kezdtünk el utolsó erőnkkel fáradtan bólogatni, már el is érkezett a kihagyhatatlan Lai Lai Hei, majd a jól ismert tüttürürű-tüttürürűzés, azaz a záró Iron. Reménykedtem benne, hogy legalább egy ráadás dalra visszajönnek, de ez nem történt meg: szinte alig hallgattak el az utolsó akkordok, már hordták is le a cuccokat a színpadról…

A setlist szinte teljesen ugyanaz volt, mint az októberi klubkoncerten, némi kihagyással ugye. Nem is voltak töltelékdalok, sem felesleges közönségénekeltetés, a zenekar minden egyes percet ki akart használni a rendelkezésre álló időből, és ezt a lehető legnagyobb hatásfokon teljesítették is. Sami volt az est abszolút sztárja, levakarhatatlan vigyorral száguldozott keresztül-kasul a színpadon, buzdította a közönséget, ugrált, headbangelt – egyszerűen muszáj volt utolsó erőnkkel leküzdeni a bakancshoz igencsak ragaszkodó sártömeget, hogy vele ugráljunk.

A hangosítástól eltekintve fantasztikus koncertet adtak a fiúk, ám a hangfalak elcsendesülése után mégis valamiféle zavaró ürességet hagytak maguk után. Lehetséges, hogy az én elvárásaim voltak túl nagyok, talán több dalt vártam, jobb hangzást, valami különlegesebbet, több energiát… Sajnos végül az Anti-Flag fellépését nem sikerült túlszárnyalniuk, ám az előkelő második legjobb koncert címet mindenképpen bezsebelték.

Setlist:

In My Sword I Trust / Guardians Of Fate / From Afar / Burning Leaves / One More Magic Potion / Ahti / Retribution Shall Be Mine / Stone Cold Metal / Twilight Tavern / Lai Lai Hei / Iron

A koncert befejeztével élőholtak módjára csoszogtunk vissza átázott sátrainkhoz a kempingbe, hogy aztán másnap több kiló sárral és új élménnyel gazdagodva koszoljuk be a fővárosba tartó InterCity üléseit…

Szerző: Ivetka

Képek: Ivetka

Ensiferum képek: Ruthner Oszkár

Legutóbbi hozzászólások