Coheed and Cambria: The Afterman: Ascension / Descension

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.23.

Megjelenés: 2012/2013

Kiadó: Everything Evil - Hundred Handed

Weblap: http://www.coheedandcambria.com

Stílus: Progresszí­v/modern rock

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

Előszó:

Emlékszem, amikor  életemben először hallottam a fogalmat: progresszív rock, majd ezzel párhuzamosan (kvázi „minta” gyanánt mellékelve) a kezembe kaptam a Dream Theater ’Falling to Infinity’ című albumát, ami azóta is nagy kedvencem. Mint utólag kiderült, ők maguk utálták megcsinálni ezt a lemezt és történetesen ez az anyag, ami a legkevésbé „prog.rockos”, nekem mégis egyfajta útjelzőként szolgált, hogy megértsem, mitől is lesz progresszív a progresszív – és hogy a lineáris rock miért is volna értelmetlen. Azóta nagyon sok hangot lepengettek nagyon sok gitáron és nagyon sok variációban – néha már a matematikai szabályszerűségek évszázados tételei dőlnek meg egy-egy téma hallatán –, szóval kétségtelen, hogy a lehetőségek tárháza a „fogyasztható” dallamalkotás terén egyre szűkül: más eszközökhöz is nyúlnia kell a muzsikusoknak és erre bizony kiválóan alkalmas ez a műfaj.

A Coheed and Cambria név már többeknek ismerősen csenghet, hiszen nem elsőlemezes bandáról beszélünk, ráadásul ők nem is az utánpótlás részleg szintjén produkálnak. Ami a zenekar összetételét illeti, az idő őket is kikezdte rendesen, konkrétan az énekes Claudio Sanchez az egyetlen, aki az eredeti felállásból megmaradt és ő az, aki a dalszövegek, azaz a lemezek mögött végigívelő fantázia-történetek teremtője is egyben. Merthogy a Coheed and Cambria jó katona módjára követi a hagyományokat: pszichedelikus  fantazmagóriákra épülő zenék, összefüggő dalok alkotnak konceptalbumokat, amik ráadásul még egymás folytatásai is. Igazi zenei Matrioska. …és ugye mivel az utolsó baba a legnagyobb, minek kell következnie? Pontosan. Egy dupla konceptalbumnak. Ez a duó pedig nem más, mint a ’The Afterman: Ascension’ és a ’The Afterman: Descension’.

Értékelés:

A borítón ugyanazon futurisztikus grafika tükrözéseit látjuk némi szín-szaturációval megbolondítva, hogy azért csak különbözzenek, de az igazat megvallva az Ősi idegenek-elméletet vallókon kívül szerintem senki sem látja többnek egy kellemes kompozíciónál. A dalszövegek tekintetében szintén felesleges mélyebben elemezni a mondandót, hiszen a korábbi lemezeken már megkezdett történet folytatódik a Sirius Amory nevű karakterrel a középpontban. Az, hogy az elhangzott sorok megélt élményekből táplálkoznak-e, vagy csak jó minőségű MDMA kapható az államokban, teljesen mellékes. Ez egy jó kis modern mese. Egy modern mese, amire elaludni már nem biztos, hogy lehet.

Miért mondom ezt?

Nem a dinamika, nem a gitárok dübörgése és nem a ritmusok feszessége miatt. Sőt! Ha azonnal a lemez legnagyobb erényét kéne kiemelnem, akkor a dobos (Josh Eppard) vállát veregetném meg elsőként, mert számomra ő nyújtotta a legteljesebb élményt. (Josh 2006-ban hagyta el a bandát – remek ötlet volt visszahívni, mert nagyot nyom a latban.) Ötletes, túlzásokba nem eső feszes alapokat hoz, amik nem hatnak tolakodóan, néhol még a popslágeresen puffogósra kevert hangzással is megmaradnak egyedinek. Nem beszélve arról, hogy barátunk a billentyűt is jó ízléssel kezeli, legyen szó pszichedelikus samplingekről, vagy egyszerű grand pianón előadott futamokról. Ez a lemez bizony félig az ő vállán nyugszik ilyen magabiztossággal.

A gitárok újat nem hoznak. Jól kitalált riffek, a hangképbe szépen belesimuló hangzással megszólaltatva. Szakmai körökben nem lesz téma, hogy milyen cuccot használtak milyen moddolással, milyen furfangos módon összekötve, ahogy nyilván az album kottájára sem lesznek komoly előrendelések. Aki ebben utazik, „leszedi” fülre. A titok az összetettségben rejlik, amit nagyon kifinomult hangzáson keresztül prezentál a banda. Ez a lemez tényleg egy modern utazás, ami nagyon sok állomást érint. Az egyik pillanatban 6/8-os ritmus feszíti meg az állkapocstartó izmainkat, a következőben minden szégyent mellőzve ringatózunk Kings of Leon jellegű dallamokra, amikből hörögve ráz fel egy lehangolt alternatív gitártéma, hogy végül vokállal dúsított rádióbarát popslágerként hatva tegyen pontot az i-re. Az ördögvillát lóbáló „vér-halál-szenvedés” kombóban gyönyörködők persze nem szeretik az ilyen hullámvasutat, de ez a lemez nem is nekik készült. Olyan finomságú alkotásról beszélünk, amibe valóban minden belefér. A dalok bonyolult és összetett zenei alapokból táplálkoznak, amiknek a gasztronómiája leginkább az arányérzéken múlik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre emészthetőek, ahogy hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy egyetlen sláger is van a lemezeken. Itt tényleg minden összefügg mindennel, és talán csak idő kérdése, amikor ezek a konceptalbumok majd egyetlen track-ként jönnek ki, meggátolva a szakbarbár „véletlenszerű lejátszás” üzemmódot.

Számomra különösen kedves momentumok az elszállós zenei feloldások, mert tényleg hozzák a hatást, amire ki lettek találva. Egy kis fellélegzés, egyfajta konstatálás a néhol agytornász ritmusképletek után. Érzésem szerint a második lemez sokkal jobban „terhel”, mivel a zenei palettán található stílusok sokkal nagyobb számban vonulnak fel, mint az elsőn. Aki érteni szeretné, miről beszélek, hallgassa meg a Number City című dalt, ami kőkemény fehér-reggae, leplezetlen Police-os csomagolásban. A srácok nem féltek olyan hangszerekhez nyúlni, mint a fúvósok, de hogy az önmagát tökéletesítő zenei alázatot is érezzük, még taps és csettintés is hallatszik a háttérben. Amit a dalok megkívántak, azt ők belepakolták, és ha a kérdés az, hogy egy progresszív rock hova „progresszívedhet” még, akkor azt mondom: pontosan ebbe az irányba. Talán pont ez a vegyesség az, ami miatt sokadik hallgatásra képes voltam átsiklani az énekhang idegesítően beazonosíthatatlan jellegén. Néhol gargalizáló fuldoklásnak tűnik, néhol német hotel-emo vernyákolás, itt-ott pedig identitászavaros énekesnő érzetét keltve. (Bár ez a két utóbbi szervesen összefügg.) Meghallgatnám ezt a lemezt valami klasszikus karcosabb hanggal is, de abban a pillanatban, hogy ezt a sort leírtam, rájöttem, hogy itt valójában tényleg egy megtervezhetetlen evolúcióról van szó. Felesleges volna kikezdeni, mert műfaji sajátosság az állandó megújulás.

Tiszteletet érdemel a bátorság, amivel ezek a srácok hozzá mernek nyúlni kényes dolgokhoz és tiszteletet érdemel az alázat, amivel a „régi nagyok” előtt adóznak azzal, hogy stílusjegyeiket hamisítatlanul átemelik és összedolgozzák a jelen kor pillanatnyi zeneiségével. Próbálom nem szertelenül romantikusan szemlélni az ilyesmit, de amíg mindenki ujjal mutogat és plagizálással fenyegetőzik, addig nekem igenis megkapó, amikor a nanotechnológia hajnalán egy énektéma előjön a semmiből és egy Plate Reverb-en keresztül úgy szólal meg, ahogy azt Robert Plant tette 40 évvel ezelőtt, vagy történetesen egy akusztikus gitár szólal meg hárfás puhasággal egy kőkemény zúzás közepén. Nem is ragozom tovább. Ez a lemez nem feltétlenül autóban való hallgatásra való – én is elkövettem azt a hibát, hogy ott próbáltam felavatni. Ez a művészetnek az a foka, amit már érdemes odafigyelve hallgatni, sőt, leginkább odafigyelve lehet élvezni. Nem meglepő, hisz’ ez a műfaj egy kicsit mindig szakmai volt, a közönség soraiban gyakrabban találni zenészt, mint a már fent említett szimpla ördögvillás műkedvelőt. Ettől függetlenül működhet a dolog, ahogy nyilván működni is fog a koncerteken is.

Pontszám: 8