"A Maiden még mindig a világ legjobb metal bandája": Iron Maiden - See Rock Fesztivál 1. nap, Graz-Schwarzlsee, 2013.06.21.

írta Adamwarlock | 2013.07.06.

Nos, adva van egy remek hangulatú fesztivál, két valóban tökös előzenekar (NewstedStone Sour), a szervezetünkben már kezdi megtenni jótékony hatását az elfogyasztott alkohol, az egész nap kitartó ötszáz fokos hőmérséklet is kezd csökkenni, ahogy lemegy a nap, a tömeg pedig egyre csak nő és nő. Habár vannak neves fellépők a See-Rock Festivalon, látható, hogy mindenki az Iron Maiden fellépését várja. Hihetetlen belegondolni, hogy az angol csapat 30 éve a csúcson van. De konkrétan a metalszakma legtetején, és olyan szilárdan tornyosulnak azon a magaslaton a Number-Piece-Powerslave időszak óta, mint egy megingathatatlan monolit.

 

 

A See Rock egy relatíve kis fesztivál, legalábbis a szintén osztrák Nova Rockhoz képest, mégis sikerült egy rendkívüli programot összehozniuk, aminek természetesen a Vasszűz volt az ékköve. A koncert előtt már hangos zsibongással, egymást taposva tülekedtek a nézők, hogy minél jobb helyet sikerüljön találniuk a tiszteletet parancsoló tömegben. Eltelt egy kis idő, mire a színpad tetején kigyulladtak a reflektorok, jelezve, hogy eljött az ideje, hogy meghallgassuk az UFO-tól a Doctor Doctor című slágert. Vicces, hogy a Maiden már úgy bejáratta ezt a dalt, hogy a kezdő taktusokra hangos őrjöngésbe kezdett a tömeg, de úgy, hogy már nem is vagyok benne biztos, hogy csak a koncert kezdetének örültek ennyire. A régi sláger után egy rövid intro következett a kivetítőkön olvadó jéghegyekkel, Eddie-vel meg mifenével, de csak hogy felvezesse a Moonchild akusztikus intróját és gitárszinti bevezetőjét. És ami ez után következett…

…az pont olyan volt, mint a 2010-es szigetes bulin. A hangzás zéró, a gitárok sehol, egyedül a dobot hallottuk normálisan, de azt is csak csörömpölve. Talán még a basszust sikerült áterőltetni a hangtechnikai malőr által kreált barikádon. Mintha víz vagy búra alól szólna az egész cájg, pedig azért egy Moonchild-nál az ember azt várja, hogy leszakítsa a fejét a helyéről. El is savanyodott a képünk rendesen, és átkoztuk a hangtechnikusokat, hogy tényleg hihetetlen, hogy akárhányszor is nézzük meg a bandát, egyszerűen mindig van valami hiba a hangosításban. Van azonban egy különbség a magyarországi és a külföldi bulik között. Itt a harmadik számra mindent helyre pofoztak, szemben a Szigeten tapasztaltakkal, ahol végig pocsékul szólalt meg a banda. Itt érdekes módon sikerült gyönyörűen megoldani a problémákat, úgy, hogy a Can I Play With Madness már valamivel jobban hangzott, de a The Prisonerre már mindenki őrjöngött és tökéletes volt a hangzás. Apropó, Prisoner: a közönség zabálta élőben. A refrén közben a publikum üvöltése el is nyomta rendesen a színpadot, ami azért külön érdekes, mert a 'Number of the Beast' lemez slágereit igazából meg sem közelíti hírnevét tekintve. Rendkívüli módon feldobta a hangulatot, hogy nem kizárólag a hülyére játszott slágerek hangzottak el a bulin, hanem becsempésztek néhány igazi csemegét is a programba.

A csapat pedig egészen kiváló formában volt, de ez nem meglepő, hiszen aki valaha megfordult már Iron Maiden koncerten, az tudja, hogy hat perpetuum mobile áll színpadra, akik már megindultak az 50-es éveik második felébe, de még mindig fiatalokat meghazudtoló energiával állnak színpadra. És a lényeg épp azon van, hogy nem csak állnak: mozognak, rohannak, hergelik a közönséget. Steve Harris kemény basszustémái közben végig kommunikált a publikummal, míg Janick Gers most is pörgette, dobálta, emelgette a gitárját. Sokan bántják őt, hogy mit is keres a bandában, ami már lejárt lemez, de egy annyira közvetlen, jó kedélyű figura (és nem mellesleg kiváló dalokat is ír), és a színpadi energiáival csak még inkább hozzátett a csapat előadásmódjához. Sokszor ő spannolja fel Steve-et és Dave-et, hogy mókázzanak, pózoljanak vele... De egy valakit nem lehet felspannolni: Adrian-t. Ő sohasem volt egy exhibicionista figura, de a mostani turnén aztán odatette magát, mert abból az időszakból játszottak dalokat, amikor ő a kreativitása csúcsán járt. Nagyon sokat szólózott a koncerten, aminek én külön örültem, mert az ő kiállásai szerintem a legjobban felépített, megtervezett hangsorok, amik igazán hozzátesznek a Maiden-feelinghez. Dave Murray pedig csak szimplán tökéletesen hozta a formáját, hozzáteszem, hogy külön öröm, hogy a Fender Stratocasterbe belebuzult gitárosok néha leváltják a megszokott száraz fát (ugye Adriannél is láttunk már Gibson SG-t), és most Dave barátunk egy gyönyörű fekete Gibson Flying V-t is előkapott, ami aztán tényleg nagyon szokatlan a Vasszűz életében. Aztán van még egy igazi Duracell-nyuszi: Bruce Dickinson, aki kimeríti a tökéletes frontember fogalmát. Ő A FRONTEMBER. Nincs rá szó, hogy milyen magasságokba röpíti a szakmát, amit művel. A gesztusok, a tempó, a technika. Tökéletes és kész. Kopást egyedül Nicko McBrain barátunkon érzek, ami nem is csoda, hiszen ő a csapat legidősebb tagja. Néhány dalt kicsit lassabban is játszottak, valószínűleg a dob miatt, de ez semmit nem vont le az előadás értékéből.

A turné ugye a 'Maiden England' újrakiadása jegyében zajlott, így a setlist is ehhez igazodott. Persze az olyan dalokba nem nyúltak bele (amelyek az eredeti koncerten elhangzottak), amelyeket elvileg egy laikus közönség nem kultivált volna. Így nem hangzott el az Infinite Dreams, a Still Life, a Heaven Can Wait és a Killers, amelyek hallatán minden rendes Maiden rajongó magához nyúlt volna, de cserébe volt Afraid To Shoot Strangers és The Phantom of the Opera (ami fogalmam sincs, hogy hogyan jön a 'Maiden England’-hez, de katartikus élmény volt hallani, sőt a közönség is óriási ovációval fogadta). Az i-re a pontot persze a Seventh Son of a Seventh Son tette föl, amit valószínűleg sohasem hallhatunk többé élőben, főleg azért, mert a zenekar tagjainak elmondása szerint zeneileg máig az Iron Maiden legnehezebb száma. Az együttes egészén látszott, hogy végig koncentrálnak közben, de főleg Bruce előadásának köszönhetően, az eksztázis nem maradt el. A kötelezők (Fear of the Dark, Iron Maiden) után a ráadás is tökéletesre sikerült, főleg hogy igazán dinamikusra vette a banda a figurát az Aces High-jal, a The Evil That Men Do-val és a Running Free-vel.

Mit is mondhatnék? Öt alkalommal láttam az Iron Maident, és ezidáig ez volt a legjobb előadásuk. Minden a helyén volt. Tökéletes fellépés, jó hangulat és az utóbbi idők legjobb setlistje. Az meg külön öröm, hogy a hangzás is rendben volt a kezdeti nehézségek megoldását követően. Nincs mit mondanom, csak Kotta barátom koncert utáni, hajnali Facebook posztjának szavait: „A Maiden még mindig a világ legjobb metal bandája és pont”.

Setlist:

Moonchild / Can I Play With Madness / The Prisoner / 2 Minutes to Midnight / Afraid to Shoot Strangers / The Trooper / The Number of the Beast / Phantom of the Opera / Run to the Hills / Wasted Years / Seventh Son of a Seventh Son / The Clairvoyant / Fear of the Dark / Iron Maiden /// (Churchill's Speech) / Aces High / The Evil That Men Do / Running Free

Szerző: Adamwarlock

Kép: Iron Maiden Facebook (A kép nem a See Rock Fesztiválon készült.)

Legutóbbi hozzászólások