Black Cowgirl: Black Cowgirl

írta Tomka | 2013.07.02.

Megjelenés: 2012/2013

Kiadó: Restricted Release

Weblap: https://www.facebook.com/blackcowgirl1989?ref=ts&fref=ts

Stílus: Stoner rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Hiába intik le rendre a zenekarok hatásairól és felmenőiről okoskodó újságírókat, a bandák önjellemzése ritkán szokott úgy igazán passzolni a saját zenéjükhöz. Attól, hogy valaki gyerekkorában rongyosra nyúzta a Sabbath-kazettákat, még nem biztos, hogy a zenéje is olyan lesz, mintha Godzilla táncolna egy földbe gyalult kisváros romjain, miközben a háta mögé egy nukleáris robbanás rajzol vörössárga tájképet. A Black Cowgirlnél viszont nagyon szépen fekszik a leírás: ez a fekete tehenészlány tényleg a Thin Lizzy kétgitáros harmónia-attakjára riszálja, miközben a Captain Beyond debütlemezének tripelős elszállásaira cigizik, a ’90-es évek grunge-bandáiba folytja a bánatát, és egy poros Eyehategod-kazira dühöng, ha morcos a kedve. A lancasteri kvartett viszont úgy simogatja össze egy kiegyensúlyozott elegybe az őt ért hatásokat, hogy egyik se türemkedik ki abból. Amit hallunk a tavaly piacra dobott, majd idén júniusban egy bonusz nótával újra kiadott debütlemezen, az 101 %-ig olyan, mint egy fekete tehenészlány: mosdatlan, sötét, és garantáltan harap is.

A banda egy olyan korba kanyarítja vissza a rockzenét, amikor még nem agyalták túl ezt a riffelős szakmát, ám pont ettől lesz vonzó az egész. A Black Cowgirlnek szerencsére eszébe se jut világot menteni, műfajújítani, meg egyéb ilyen úri csintalanságokkal múlatni az idejét: halálpontosan a nyitószám, a Talk of Wolves hatodik másodpercénél nekiállnak riffelni – de úgy, hogy attól minden georgia-i sludge-metalos elégedetten mosolyog a sörhas-verdeső szakálla alatt a Mastodontól mondjuk a Kylesiáig –, és amit csak azért hagynak abba néhanapján, hogy olyan ikergitáros piszok-dallamokat fröcsköljenek a korongra, amik hallatán a Bible of the Deviles vagy a Gypsyhawkos haverjaik hívja meg őket jutalmul egy korsó serre. Akárhogy osztom és szorzom, a ’Black Cowgirl’-nek mindössze egy titka van, és az a nagybötűs Riff, méghozzá a hegyomlasztó fajtából. Ben McGuire és Nathan Rosenzweig úgy tesz, mintha nem játszottak volna már el mindent még a születésük előtt, ezért nem is idézgetnek meg utalgatnak, de még így is olyan masszív riffeket gyurmáznak ki a lemezre, hogy azok hallatán Clint Eastwood is megemelhetné az összes kovboj-kalapját.

Természetesen a lemez nem az esztelen durvulásról szól, a Fehete Tehenészlány kedveli a pszichedelikus tovalebegéseket is, mint amire példának okáért a The Weight of Oblivionban, a Solarizerben vagy a Three Seasonsben vetemedik, amiknek komor atmoszféráját akár az Alice In Chains is elirigyelné. Közben McGuire, akinek olyan hangja van, ami csak és kizárólag pubos koncertekre jogosítja fel, minden dalt olyan melódiákkal füstöl be, amikkel ugyan nem nyerne tehetségkutató versenyt, ám mégsem lehet kipucolni azokat a fülekből. A hányaveti attitűddel eldurált, apátiát és valami mélyen áskálódó, megcsomósodott kiábrándultságot árasztó énektémák miatt igazán nem lehet kötözködni a Black Cowgirllel – még ha, mint mondtam is, a Berklee-ben okultaknak akadhat némi kivetnivalója a nem túl tiszta énekben.

És akkor lehetne még folytatni a sort azzal, milyen jól is áll a bluesos íz a gitárszólóknak, meg azok a finom kis plusz díszítések a daloknak, amikkel Mark Hanna fricskázza a dobtémáit. Roppant szimpatikus a csapatban, ahogy ezekkel az apró játékokkal sokadik hallgatásra is szavatolják amúgy totálisan egyenesvonalú, 2-3-4 perces sztóneres dalaikat. Legyen szó mondjuk a The Ride-ot felvezető, egyénien felszólaló gitármenetről, vagy az alapvetően a Becoming Nothingot bonyolító ritmizálási trükkökről, itt a legutolsó dalban is annyi ötlet lapul, hogy az Unio Mystica lecsengése után már lehet is tenyerelni a Lejátszás gombra. A hangzás is több mint rendben van, tiszta és mégis kicsit pimasz, földhözragadt, organikus – olyan szépen szuszog, ahogy a stoner rock klasszikusai szoktak. A tetejébe pedig itt figyel a John Baizley (Baroness) ligájában játszó frontfestmény, ami legalább olyan nyomós indok a ’Black Cowgirl’ lepörgetése mellett, mint bármelyik kigyúrt, tagbaszakadt blues-metalos óriás, amit Benék felrámoltak a lemezre.

Pontszám: 8