Black Star Riders: All Hell Breaks Loose

írta Adamwarlock | 2013.06.12.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://blackstarriders.com

Stílus: Hard rock

Származás: Írország

Dalcímek

Értékelés

A veterán rocklegendák úgy tűnik másodvirágzásukat élik. Tavaly jött  a Van Halen, a Kiss, idén a ZZ Top, a Deep Purple, a Black Sabbath a soros, és a kanyarban van már az új Motörhead is…  Tisztára, mintha visszarepültünk volna a ’70-es évekbe, pláne úgy, hogy még egy díszpinty bejelentkezett, méghozzá a smaragd sziget elnyűhetetlen kalózai, azaz a Thin Lizzy személyében… vagyis, hát…

A szituációt nem egyszerű összefoglalni. A sztori alapját az átlag rockrajongó úgy gondolom ismerheti. 1986-ban tragikus  hirtelenséggel elhunyt a zenekar szíve és lelke, Phil Lynott. Egy ekkora törés, és egy ilyen rendkívüli frontember elvesztése után joggal vált a Thin Lizzy egy nagyszabású tribute bandává, ami úgy döntött, hogy sem a basszusgitáros-énekes emlékét, sem a rajongók lelki békéjét nem fogja bolygatni azzal, hogy Thin Lizzy név alatt bármit is kiadjon. Bevallom, szerintem jól tették. Nagyon kevés együttes tudta úgy átvészelni egy meghatározó tag halálát, hogy még az arca is megmaradjon. Különösen, ha akkora ikonról van szó, mint amilyen Phil volt.

A különböző formációváltások után a csapat élére Rick Warwick állt, aki új lendületet adott a projektnek. A csapat nagy elánnal turnézott, amely során szemmel láthatóan rendkívül jó hangulat uralkodott a tagok között. Ennek az lett a gyümölcse, hogy az együttműködés végül csak eljutott oda, hogy ne pusztán tisztelegjenek a legenda (és a saját maguk) életműve előtt, hanem együtt is alkossanak valami újat. Brian Downey, aki alapító tagja volt az eredeti formációnak, sajnos úgy döntött, hogy nem fog részt venni a kollaborációban, így a bőrök mögé helyére a Dokkenből, Alice Coopertől, a Megadethből és még Isten tudja hány bandából ismert Jimmy DeGrasso ült. Így a teljessé vált csapat Scott Gorham vezényletével nekiállt, hogy immáron Black Star Riders néven stúdióba vonuljon.

Nekem, mint Thin Lizzy rajongónak hatalmas élményt nyújtott, hogy egy friss lemezen hallhatom viszont a védjeggyé vált ikergitárfutamokat, az ismerős hangzást és a hamisítatlan Lizzy hangulatot. Az ’All Hell Breaks Loose’ könnyen el tudja kapni az embert, hiszen dallamos, fülbemászó tételek kaptak rajta helyet, amelyek folytatják az 1983-ban megszakadt sorozatot. Nem mondom, hiányzik Phil varázsa, de ezt csak akkor rónám föl a csapatnak, ha az eredeti nevén adta volna ki ezt a korongot. Ezeket a dalokat főleg Damon Johnson, Rick Warwick és persze Scott Gorham írta, akik bár alapul vették a Thin Lizzy stílusjegyeit, de mégis saját elemekkel töltötték meg a legenda által nyújtott kereteket. Sokszor borzongató, hogy ezek a valódi ír dallamok mennyire élettel telik és örökkévalók, ami csak tovább öregbíti Phil Lynott zsenijét.

Az összkép tehát azt mutatja, hogy nagy változások nincsenek a stílusban, de sikerült mégis elkerülni a majmolást. Ez nagyban köszönhető Kevin Shirley producernek, aki hallhatóan nem akarta, hogy az ’All Hell Breaks Loose’ a ’70-es évek hangzásvilágát utánozza. Modern, tiszta, erőteljes keverői munka áll a végtermék mögött. A dalok pedig akárhogyan is nézzük, bárhol megállják a helyüket. A két nyitódal egyből visszarepít minket a hősi múltba, de az önálló ötletek is elfértek a korongon, és én leginkább itt látom remekelni a Black Star Riders-t. A Kingdom of the Lost Black 47-be oltott Dropkick Murphys, míg a Before the War és a Blues Ain’t So Bad talán a lemez legjobb tételei úgy, hogy közel sem a szokásos Lizzy stílust hozzák. Egyedül a Kissing the Ground-nál és a Hey Judas-nál éreztem egy kis törést a lemezen, de ez megbocsájtható. Nem hiába ért el az album a legtöbb országban előkelő helyezést az eladási listákon, és hívták meg a csapatot olyan fesztiválokra, mint a Sweden Rock és a Download. Talán egyedül néhány katartikus refrént hiányoltam a korongról, aminek ugye Lynott nagy királya volt, de majd legközelebb… Remélem lesz legközelebb.

Pontszám: 7.5