"Az új nemzedék ragyogása...": Riverside - A38, 2013.05.27.

Mi újat mondhat el az egyszeri firkász a lengyel Riverside-ról, azokon a csaknem közhelyekké avasodott tényszerűségeken kívül, minthogy „a zenéjükben az intellektualitás és az innováció találkozik egymással” vagy „a hangzásvilágukkal visszatértek a ’progresszivitás’ szó eredetei jelentéséhez”? Meg persze hogy mi magyarok miért nem tudunk felmutatni hozzájuk fogható együttest? Ez utóbbi nyilván nem ezekre a lapokra tartozik (azaz dehogyisnem: egy rockzenei portál a legalkalmasabb fórum ennek kivesézésre), pontosabban nem feltétlenül a Riverside harmadik budapesti fellépésének elbeszéléséhez kívánkozik. Merthogy polák barátaink ismét látogatást tettek minálunk, és újfent megmutatták a nagyérdeműnek, mi is a prog metal veleje!

Véleményem szerint a Riverside azon igen kevés rock/metal banda egyike, akik életútjuk során csakis nagyszerű és klasszis munkákat tettek le arra a bizonyos asztalra, egyszóval nemhogy félresiklottak volna bármikor is, magam még a középszerűség kritikájával sem tudok előhozakodni, ha egy pillantást vetek a teljes diszkográfiájukra. És ez még az esetben is megsüvegelendő, hogy mindössze az ötödik nagylemezüket jelentették meg ez év januárjában. A ’Shrine Of New Generation Slaves’-ről nemrégiben csupa szépet s jót írtam; az első két album érzelemgazdagabb, édesbúsabb világához kanyarodtak vissza vele (jobban mondva már előtte, a szintén kiváló ’Memories In My Head’ EP-vel), s a mostani fellépésük repertoárja is erre az új korongra épült. Mennyit számít az, hogy az ember miként ítél meg egy adott lemezt: a szintén e hónapban nálunk koncertező, régi-régi kedvenc Spock’s Beard is a friss anyagát volt hivatott bemutatni, ám mivel az a sokadik randevúnkat követően sem adta be a derekát, így a bulijuk – amelynek gerincét a nevezett album alkotta – sem varázsolt el igazándiból. Nem úgy a Riverside, akik Morse-ékhoz képest jóval visszafogottabb színpadi jelenlétük és kevésbé attraktív hangszerkezelésük ellenére mégis jobban magukra vonták a figyelmemet.

Ezúttal nem hoztak magukkal előzenekart, amit nyilván díjaztak azok, akik csupán kutyaütők időpocsékolásának vélik a bemelegítő banda szereplését, én viszont azt mondom, Steven Wilsont és kompániáját szívesen megnéztem volna, haha! És ha már előcitáltam a brit zsenit, komolyan úgy gondolom, hogy egy éppen aktív Porcupine Tree-vel közös Riverside-hangverseny valószínűleg hosszú időre kipipálná az Évtized Prog Buliját, hangozzék ez bármilyen fellengzősen is; hisz a két banda közti rokonság egyértelmű, más kérdés, hogy a népszerűséget tekintve melyikük hol áll. Na, de lassan kitűzhetem az „off-topic” táblát, így aztán térjünk csak vissza a kályhához…

Negyed kilenckor ugyanis belekezdtek… Ahogy az új lemezen, úgy nyitottak itt is a New Generation Slave / The Depth Of Self-Delusion kettőssel: míg előbbiben máris beköszönt a ’70-es évek hammondos hard rockjának hatása (Deep Purple, mondanom sem kell), addig a folytatásban a jellegzetes Riverside-melankóliáé volt a főszerep. Dicsértem már Mariusz Duda hangját ki tudja hányszor, de most sem kerülhetem meg: ebben a fátyolosan fájdalmas tónusban úgy izzanak az érzelmek, mint a legszebb versekben… Különleges hang az övé, alig-alig akad párja a könnyűzenében. Emellett kifogástalanul énekelt, s ezúttal frontemberként is természetesebb, fesztelenebb volt, mint korábban, nem a magába borult, merengő művészember állt előttünk, hanem egy mosolygós, viccelődő, egyszerű srác – komplex gondolatokkal. Elég, ha a ’Shrine…’ album társadalomkritikus szövegvilágára vetünk egy pillantást…

A hajóbendő ha nem is telt meg, de azért szép számú közönség tette tiszteletét. Ha belegondolok, hogy a műfajt alaposan „kinövő” Dream Theater mennyi embert mozdít ki otthonról, bizony el is keseredhetnék a párszáz fős publikum láttán, ám kis hazánkban más progresszív bandák sem igazán vonzanak a Riverside-nál nagyobb tömegeket. A Rush meg úgysem jön el idáig… Mariusz pedig egy hangulatos basszusszóló után nem sokkal egy papírról magyarul felolvasva köszöntötte a jelenlévőket pironkodó kedvességgel, tényleg egy jó értelembe véve hétköznapi srác, fényévekre az axlrose-i, geofftate-i kevélykirályságtól. Társai sem olyasfélék, akik tükör előtt begyakorolt rocksztár-pózokba merevednek, egyszerű gyerekek mind. Ám annál nagyobb zenei alázattal… (És hogy oldjak egy kicsit e nagy komolykodás hurkán: Mariusz szerencsére nem Adidas-sablonpólót húzott ezen az estén, mint Zak pár nappal korábban a Circle II Circle-bulin…)

A hangzás kifogástalan volt, no persze, az A38 garancia a ragyogó megszólalásra, ez már több ízben bizonyítást nyert. A ’Shrine…’-ról majd’ mindegyik szám terítékre került: a banda egyik legfurcsább dala, a zaklatott ritmusokkal operáló, modernebb Feel Like Falling hangzott el harmadikként; ha Dudáék brit földre születnek, akár ezzel az egy szerzeménnyel Muse-i magasságokat ostromolhatnának, már ami a népszerűséget illeti. Más kérdés, hogy az efféle konyhafilozófiának vajmi kevés értelme van ilyen kontextusban. Az újabb számok közül hallhattuk még a csakis a Rush zsenialitásához fogható, éteri We Got Used To Us-t, a régi nagy prog elődök előtt tisztelgő, ergo markánsan pinkfloydos Escalator Shrine-t és a lemez tulajdonképpen egyetlen slágerét, a súlyos riffekben gazdag, hard rockosabb húrokat pengető Celebrity Touch-ot.

S ugyan a Driven To Destruction-nel eleddig valahogy kevésbé sikerült barátságot kötnöm, az azt követő, elvágyódó-borús hangvételű Living In The Past-nek azonban kiváltképp örültem, nem gondoltam, hogy a ’Memories In My Head’ EP-ből is kapunk egy szeletet. Az Egoist Hedonist / 02 Panic Room duója a koncert legemlékezetesebb pillanatai közé tartozott: előbbi nem csupán az ’Anno Domini High Definition’, de a Riverside egyik legizgalmasabb szerzeménye, a minden mozzanatában tökéletes Pánikszobánál pedig hamar közös nevezőre jutottunk Brinyóékkal a tekintetben, hogy bizony így kell 5 és fél percben prog remekművet alkotni! A fájdalmasan szép Conceiving You ballada is helyet kapott személyes kedvencemről, a ’Second Life Syndrome’-ról: talán nem túlzok azzal, hogy Mariusz itt hallható énektémái a rock történelem leggyönyörűbb dallamai közé tartoznak.

A Left Out-tal búcsúztak, amelybe kicsit bevonták a közönséget is. S ugyan két órát játszottak nekünk, nekem bizony rövidnek tűnt az este: no, igen, a kitűnő előadás ismérve ez, mint tudjuk… Jó volt újra látni őket, ezeket a végtelenül szerény, ámde hatalmas tehetséggel megáldott lengyel fickókat. „Shine Of New Generation…”

Setlist:

New Generation Slave / The Depth Of Self-Delusion / Feel Like Falling / Driven To Destruction / Living In The Past / We Got Used To Us / Egoist Hedonist / 02 Panic Room / Escalator Shrine /// Celebrity Touch / Conceiving You / Left Out

Szerző: Mike

A fotókat készítette: Pearl69

Köszönet a Livesoundnak a koncertért!