Öregesen, ahogy jólesik: Nazareth - Club 202, 2013.04.24.

Évtizedek óta muzsikáló zenekarokkal kapcsolatban bevett gyakorlat, hogy bármiféle kritikai megnyilvánulásunkat az „egy bizonyos kor fölött alanyi jogon kijáró” tiszteletre hivatkozva megtartjuk magunknak, ami rosszabb esetben egészen odáig fajulhat, hogy ezt a tiszteletet esztétikai fokmérővé tesszük, kizárva ezzel mindent, ami objektivitásra emlékeztetne. „Ami régi, az jó, méghozzá azért, mert régi”…

…és bár érezzük, hogy azért ez nem teljesen klappol, mégis elfogadjuk, mert ellenkező esetben szembe kell néznünk azzal, hogy tiszteletlen bunkónak bélyegezzenek minket.

Arról a meglehetős szűklátókörűségről tanúskodó szemléletről van itt szó, mely szerint a kort akkor is tisztelni kell, ha az tiszteletre nem méltó produkcióval párosul, illetve ennek az egy fokkal enyhébb változatáról: egy bizonyos kor feletti tagokból álló produkció esetén kötelesek vagyunk figyelmen kívül hagyni az esetleges negatívumokat vagy hiányosságokat, és élvezni azt is, ami adott esetben teljességgel élvezhetetlen. Jobban belegondolva pedig rádöbbenünk, hogy az efféle tisztelet valójában a tiszteletlenség netovábbja, hiszen mindez azon alapul, hogy elvárásainkat a minimumon tartva elnézőek és megértőek vagyunk, mondván, hogy „ők már megtették, amit kellett”.

Egészen addig én sem voltam tisztában azzal, hogy mennyire helytelen is ez a gondolkozás valójában, amíg meg nem tapasztaltam, hogy milyen az, amikor az ember minimális elvárásai ellenére végül egy életre szóló élménnyel lesz gazdagabb. Számomra egy a skótoknál valamivel – de nem sokkal – fiatalabb ausztrál zenekar mutatta meg budapesti látogatása során, hogy bizony hatvan felé is lehet huszonéveseket megszégyenítő (mit megszégyenítő: megalázó) lendülettel és erővel muzsikálni; amikor a produkció maga érdemli ki a tiszteletet, nem pedig önmagában a kor, és a múltban elért eredmények. Márpedig ezek a nagypapák bizony akkorát zúztak, hogy az valami elképesztő. Nem nehéz kitalálni, természetesen az AC/DC-ről van szó. (Minden további kommentár helyett tessék csak belenézni a mind a zenekar produkciója, mind a technikai megvalósítás tekintetében zseniális ’Live At River Plate’ DVD-be.) Igazságtalanság volna persze Angusék már-már ijesztően intenzív teljesítményét mérceként használni, ellenben talán rávilágít arra, hogy mi a haszna az efféle szigorúbb kritikai attitűdnek. És talán megindokolja azt is, hogy miért nem vagyok elragadtatva attól, amit a Nazareth ezen az estén produkált.

Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy alapvetően vállalhatatlan lett volna a veterán skót csapat előadása: tudták, hogy mi a dolguk, nem mentek bele olyan dolgokba, melyek meghaladták a képességeiket, és úgy általában szépen el volt minden játszva, a lassabb és gyorsabb tempók váltogatása pedig bizonyos szintű dinamikáról is gondoskodott. A dalok minőségével sem volt gond, nem is lehetett, hiszen maga a tény, hogy a zenekar egyáltalán még létezik (és hogy a közönség még kíváncsi rájuk), javarészt annak köszönhető, hogy azok ki tudták állni az idő próbáját. Az olyan dalokról van szó, mint a Telegram, a Holiday, a Razamanaz, a Hair Of The Dog, a Love Hurts, vagy a This Flight Tonight. Nem is kell ezt tovább magyarázni.

Ami viszont nagyon hiányzott ebből az egészből, az az élet… márpedig a rockzene élet nélkül igen kiábrándító tud lenni. De a rutinos koncertlátogató ilyenkor sem esik kétségbe, hiszen még mindig ott van a mentőöv, hogy majd egyik vagy egyéni teljesítmény majd kompenzál, és elviszi a hátán a bulit (lásd a zseniális Joe Gooch és az általam egyébként hőn szeretett, de élőben – valljuk be – kevésbé zseniális Ten Years After példáját). E tekintetben sokan Dan McCafferty énekest tartják a csapat húzóemberének, és valóban: ebben a humoros és jó kedélyű fickóban van még erő dögivel, de azért azt lássuk be, hogy hangjának olykor már-már kínos agyoneffektezésére nem saját perverzióinak kielégítése okán kényszerült rá a hangmérnök. A többiek sem igazán nyújtottak emlékezetes teljesítményt, talán Lee Agnew dobost leszámítva, aki húzós és olykor kifejezetten élvezetes dobolásával képes volt némi életet csempészni az előadásba, kvázi megmentve ezzel ezt az alapvetően vállalható, de rendkívül öreges és sajnos teljességgel jellegtelen bulit. 

És ez utóbbit érzem a legnagyobb problémának. Hogy nem volt benne semmi olyan, amit érdemes volna kiemelni, vagy amire egyáltalán érdemes volna emlékezni. Ami pedig a legfurcsább, hogy ez az üresség a hangzásban is érvényt tudott szerezni magának: nem volt ugyan baj sem a hangerővel, sem pedig az arányokkal, és mégis folyamatosan az volt az érzésem, mintha valami hiányozna, de nem tudtam megmondani, hogy mi is az. Az a fajta üres hangkép volt ez, amibe a világ legjobb hangmérnöke sem tud belenyúlni.

Nem csoda, hogy a közönség – néhány die hard fant leszámítva – sem igazán indult be, és még a nagyobb slágerek sem arattak igazán nagy sikert, túl azon, hogy a maguk tapsát azért természetesen megkapták. És akárcsak a zenekar teljesítményét, úgy ezt sem lehet kizárólag az átlagéletkorral magyarázni. Valószínűleg közelebb áll a valósághoz, hogy sokan inkább már csak becsületből vagy megszokásból jöttek el, mint valódi érdeklődéstől vezérelve.  

Bevallom őszintén, én rettenetesen untam ezt a bulit, ezzel együtt tökéletesen megértem azokat is, akik akár a dalok szeretete, akár a nosztalgia miatt ezen az estén is értéket és szórakozást találtak a legendás skót csapatban. Megfontolásra azért mindenesetre feldobnám ezt a labdát: vajon tényleg egy szinten kell-e kezelnünk a Nazarethéhez hasonló produkciókat azokéval, akiknek szintén „joguk volna” öreges/unalmas bulikat csinálni, és mégsem teszik?! Néhány hónap múlva, a Fezen után visszatérünk rá!

Szerző: Bazsa

Képek: Török Hajni

Köszönet a Concerto-nak!