Belső tenger: Cult of Luna, The Ocean, Lo! - A38, 2013.05.01.

írta Hard Rock Magazin | 2013.05.07.

Az egyaránt poszt-metalban utazó német-svájci The Ocean és a svéd Culf of Luna vadiúj (és talán legjobb) lemezeikkel turnéznak Európában, melynek hazai állomásaként tökéletes helyszínnek ígérkezett az A38 Hajó.

 

 

Az észak-európai metal-színtér rajongói (és nekik van igazuk!) el vannak kényeztetve idén tavasszal. A The Ocean-Cult of Luna buli előtt öt nappal a Meshuggah lépett fel az a38-on, de előtte három elsőrangú koncertet láthattunk-hallhattunk a Dürer Kertben: járt itt a norvég Sahg (Kinggel a Gorgorothból, akarom mondani a God Seedből), a náluk sokkal jobb izlandi Sólstafir és a német Long Distance Calling, ugyancsak a nagyteremben lépett fel a remekbeszabott új albumot turnéztató norvég Enslaved (előttük az angol Winterfylleth mutatkozott be meggyőzően), a sort pedig három hasonlóan tehetséges norvég banda, az In Vain (a pozitív kritikákat kapott ’Aenigma’ albummal), a Vreid és az In Vain-tagok által kisegített, nagyon ritkán turnézó, zseniális Solefald zárták (utóbbitól ajánlom a ’The Linear Scaffold’ és a ’Neonism’ című lemezeiket, megunhatatlanok). A tavasz minőségi koncertjei között zárójelben meg kell említenem a (The Ocean-Cult of Luna előtt egy nappal fellépett) VHK-t, ami nyilván kakukktojás, mert nem metal és nem is északi, de a poszt-metal szcénára hatással lehetett (szóval kvázi előzenekar volt az A38-as bulihoz), a zsáner egyik ihletőjének vagy akár úttörőjének is nevezhető Neurosis például lehivatkozta inspirációjukat (amit ez a sokkoló videó is bizonyít, keresd a hibát!)

A Hajó elsősorban azért volt tökéletes helyszín, mert a beszédes elnevezésű The Ocean mellett a Culf of Luna zenéjének is van egyfajta mélytengeri, óceáni, vagy legalábbis vízközeli hangulata-atmoszférája, ami a poszt-metal teremtő Isis ’Oceanic’ című albumára vezethető vissza. Az A38-on a koncertteremben is érezhető, hogy vízen vagyunk, ha a közönség igazán megmozdul, bár ilyesmit ironikus módon nem például egy Devin Townsend-Fear Factory buli alatt tapasztaltam, hanem egy Vágtázó Csodaszarvas-koncerten.

A berlini The Ocean ’Pelagial’ című lemeze konceptalbumként tematikailag eddigi munkáik következetes folytatása, de minden korábbinál fogósabb dalokat tartalmaz, talán egyetlen hibája, hogy erősen hasonlít a Tool ’10,000 Days’ című lemezére (bár minőségileg is ott van), sőt ifjúkorom nu-metálja is eszembe jutott az énektémákról. Az énekes, Loic Rossetti betegsége miatt instrumentális albumban gondolkodtak, végül felvették a dalokat énekkel és anélkül is, majd dupla CD-n adták ki. Így még látványosabbak az album erősségei: énekkel együtt több értelme, karaktere van a számoknak, anélkül viszont a hangszeresek remek teljesítménye, technikássága kerül előtérbe, na meg hogy mennyire illenek hozzá az utólag ráírt énektémák. A szintén konceptalbum ’Vertikal’ a Cult of Luna legmonumentálisabb kiadása, tematikailag Fritz Lang Metropolis című filmklasszikusa ihlette, borzasztó erős a kezdése (az intró The One és az I The Weapon), majd kiforrott tételekkel, olykor meglepő fordulatokkal (pl. elektronikus, effektezős részek) folytatódik. Az utolsó előtti szám (In Awe Of) már ismét egy pusztító tornádó, amiből a finom és lassú Passing Through vezet ki. Az est első fellépője a sydney-i Lo! volt, akiknek második és új albumát, a ’Monstrorum Historiá’-t a The Ocean gitárosa, Robin Staps kiadója, a Pelagic Records adta ki április 22-én, a zenéjüket talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy “for fans of The Ocean and Cult of Luna”.

Az estet tehát a négytagú Lo! nyitotta nagy hangerővel. Korábban nem hallottam tőlük semmit, de nem is volt bonyolult a zene, átlagos (talán a szokottnál nyersebb) poszt-metalként tudnám jellemezni. Itt nincs semmi trükközés, zenéjük technika helyett leginkább zúzásra, horzsolásra épül, az ének csak nagyon néha tiszta. Az utolsó szám alkalmával – várható keresztmarketingként – beszállt Rossetti is, ez, valamint az előzenekarhoz illően középszerű műfaji ízelítő tökéletes felvezetője volt a poszt-metalban nagyságrendekkel jobb The Ocean és Cult of Luna műsorának.

A The Ocean két régi best of dallal kezdett (Anthropocentric, The Grand Inquisitor I: Karamazov Baseness), majd az új albumról játszotta a jobb számokat, csak a zárással térve újra vissza a múltba. Ez azért is jól jött ki, mert az új album még konceptalbumok viszonylatában is összefüggő, epikus tételként hat, így aztán egyben érdemes hallgatni. Egy mélyebb és erősebb számra fülbemászó magas gitár dominálta, lassabb dal következett, de a számok között alig szusszanhattunk, a zene jellegéhez képest talán kissé elsietett koncert volt (ha pislogtál, le is maradtál valamiről). A Lo! énekesével ellentétben se a háttérbe húzódó Rossetti, se a többiek nem szóltak a közönséghez, amit én tökéletesen helyénvalónak éreztem, hisz ez túl intellektuális és spirituális zene ahhoz, hogy meg lehessen szakítani közhelyekkel és a közönségnek való bókolással. Ahogy az Isis-frontember Aaron Turner mondta, a poszt-metal a gondolkodó ember metálja.

Már a Lo! alatt is becsúszott egy-két fülsértő torzulás, ennek köszönhetően megismerkedhettünk egy technikus sráccal is. A The Ocean műsora alatt főleg a mikrofonnal voltak problémák, viszontláttuk hát technikus ismerősünket. A legtöbb gond az utolsó számnál volt, szerencsére. A Lo! énekese ugyanis itt adta vissza a kölcsönt, ami a sok ölelkezéssel és szeretéssel (mely a Cult of Luna show vége felé a közönség hátsó soraiban folytatódott a két énekes közt) együtt kissé megbontotta az addigi istentisztelet-hangulatot, ezen már nemigen ronthattak tovább a technikai problémák. Ezután levonult a kollektíva, de egy régisulis szám erejéig visszajöttek (Firmament), csak ekkor kommunikáltak verbálisan is a közönség felé.

Setlist:

Anthropocentric / The Grand Inquisitor I: Karamazov Baseness / Epipelagic / Mesopelagic: Into The Uncanny / Abyssopelagic I: Boundless Vasts / Abyssopelagic II: Signals of Anxiety / Hadopelagic I: Omen of the Deep / Hadopelagic II: Let Them Believe / Demersal: Cognitive Dissonance / Benthic: The Origin of Our Wishes /// Firmament

A Cult of Luna műsora már technikailag is hibátlan volt, a számok között rendes pihenőket tartottak, így aztán nyugodtan mozoghattunk a termet betöltő, de azért átjárható tömegben. A zenészek csak a show legvégén szóltak a közönséghez, viszont a vendégsereg oroszlánrészéhez hasonlóan én is furcsálltam, hogy ők headlinerként a The Ocean-nel ellentétben nem jöttek vissza (bár ezt korábbi setlistek alapján lehetett sejteni). Vetítés ezúttal sem volt, ami engem zavart a legkevésbé, ha valaki összművészetre vágyik, ajánlom a filmeket. A Cult of Luna nyugodtan átkeresztelhetné magát mondjuk Shadows-ra, mert nagyjából ennyit lehetett belőlük látni a tömény füstben, de ez természetesen illett a zenéjük hangulatához.

Az új album bivalyerős nyitányával kezdtek (The One és I The Weapon), de nem hagyták leülni a hangulatot a lemezen következő, 19 perces Vicarious Redemptionnel, hanem jött a Ghost Trail, majd a Finland, a két legslágeresebb pre-Vertikal daluk. A Ghost Trail végén – amikor már azt hinnéd, ennyi volt, vége a számnak – van egy katartikus asztalborítás, amit nagyon vártam, ám valahogy nem tették oda magukat teljesen a zenészek, ez a rész nem ütött akkorát, mint amire számítottam, és a közönség sem pörgött fel. A Finland viszont már jobban sikerült, ennél a számnál jön ki igazán Johannes Persson énekstílusának erőssége: a dalszöveget néhány szavas blokkokban ordítja bele a mikrofonba, teli torokból, szinte érthetetlenül, de annál nagyobb átéléssel. A továbbiakban érkezett a Vicarious Redemption, az Owlwood és a Dark City, Dead Man, zárásként az In Awe Of és a Passing Through jöttek, de e két számot okosan megcserélték, a Fredrik Kihlberg gitáros által tisztán énekelt égi himnusz helyett cunamival küldve haza minket. A zenekarok nem életük legjobb koncertjét adták, de nem hibáztak, így aki nem remélt testen kívüli élményeket, nagyot nem csalódhatott (legfeljebb a technikában).

Setlist:

I: The Weapon / Ghost Trail / Finland / Vicarious Redemption / Owlwood / Dark City, Dead Man / Passing Through / Disharmonia / In Awe Of

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Botond Márton (Kell egy fotós). További képek ITT.

Köszönet az A38-nak!

Legutóbbi hozzászólások