Nagykoncert... kicsiben: Depresszió, Cadaveres, Burnout - PeCsa Music Hall, 2013.04.20.

írta Hard Rock Magazin | 2013.05.03.

Lassan tizenegy éve már a Depresszió számára országos ismertséget hozó ’Amíg tart’ című lemez megjelenésének, mégis sokan vannak, akik a zenekar töretlen, mi több, egyre növekvő népszerűsége ellenére sem hajlandók a hazai rock-színtér komoly tényezőjeként számolni a budapesti ötössel. Több oka is van ennek, és az furcsa helyzet állt elő, hogy – a félig-meddig jogos Tankcsapda-párhuzam mellett – a leggyakrabban emlegetett egyben a legretardáltabb is: tudniillik hogy a Depi zenéje – akárcsak a kezdetekben – még ma is a fiataloknak szól. Márpedig ezt a tényt sokan valamiféle esztétikai fokmérőként könyvelik el, és mondanom sem kell, hogy ezeknek az embereknek bizony komoly baj van a fejükben. Szerencsére mindez jól láthatóan hidegen hagyja Halász Feriéket, és ha mást nem is, annyit feltétlenül igazolt ez az áprilisi este, hogy őket a saját rajongóik érdeklik, ahogy természetesen igaz ennek a fordítottja is.

 

 

A nyomokban Londonba települt magyar zenészeket is tartalmazó Sold For Evilről a néhány héttel ezelőtti Tankcsapda-bulihoz hasonlóan ezúttal is sikerült lemaradni, így számomra a buli a másodikként fellépő Burnout műsorával vette kezdetét. A székesfehérvári csapat 2012-ben megjelent debütlemeze valamiért rendkívüli – talán túlságosan is nagy – lelkesedést váltott ki belőlem, és bár a dalok az idő próbáját már nem voltak képesek kiállni, első kiadványként (és a félreértések elkerülése végett megismétlem: első kiadványként) továbbra is le a kalappal a srácok tavalyi teljesítménye előtt. Ráadásul – és ez igen nagy erény – a felvételen jól működő dolgokat élőben is képesek hozni: a lendület ott van, a csapat életkorát meghazudtoló összeszokottság és a hangszeres játék a nyilvánvaló hibákkal együtt is kiemeli őket a kezdő amatőr zenekarok népes táborából, a dalok alapvetően jól ki vannak találva, és úgy általában véve egy tudatosan dolgozó, de azért a rock ’n roll-életérzést is jól ismerő csapat képét mutatja a fiatal kvartett.

Az ezen az estén nekik rendelt fél órában főképp a nemrég elkészült második lemez anyagára koncentráltak. Az újabb dalok így kvázi első hallásra azonban kissé középszerűnek tűntek; mintha éppen azok a jól megjegyezhető dallamok hiányoztak volna, melyek – a fiatalos stenk mellett – a hátukon vitték a bemutatkozó anyagot. Pont ennek köszönhetően a végére egy kissé unalmassá is vált a buli, hiába próbálták a hiányosságokat lelkes, de azért még némileg esetlen színpadi produkcióval kompenzálni. Ezzel együtt az összkép mégiscsak a pozitív tartomány felé hajlik, hiszen – és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – egy rendkívül friss zenekarról beszélünk.

Szemben az őket követő Cadaveressel, akik már jó ideje aktív szereplői az underground zenei életnek, az elődzenekar, valamint az egyes tagok múltbéli pályájának fényében pedig kétség sem férhetett ahhoz, hogy egy minőségi, és minden tekintetben kiforrott produkcióval lesz dolgunk. És valóban: ezek a srácok kiválóan művelik ezt a pörgős, groove-okkal és húzással teli, a hardcore és a modern metal között ingázó muzsikát. És bár maga a műfaj hosszabb távon meglehetősen egysíkúvá tud válni, az erőnek és a lendületnek hála a csapat képes volt folyamatosan fenntartani a figyelmet, főleg ilyen kicsi, ám rendkívül masszív dózisban. A zenekar ugyanis amolyan különleges vendégként vett részt a bulin, a gyakorlatban mindez a hagyományosan megszokottnál valamivel kevesebb (nagyjából fél óra) játékidővel járt. Valószínűleg sokan most találkoztak először a Cadaveres nevével, az első sorok lelkes és aktív részvétele pedig azt mutatta, hogy sikerült gyarapítaniuk rajongóik számát.

Bár nagyjából a kezdetek óta szimpatikus mindaz, amit a Depresszió a zene, és főképp a professzionális szórakoztatásra irányuló törekvések terén képvisel, mégis erős túlzás volna azt állítani, hogy a zenekar munkássága iránt érzett mérhetetlen csodálat vitt volna el erre a bulira. A kíváncsiság lényegesen hatásosabb megmozgató erőnek bizonyult: a csapat ugyanis soha nem látott/hallott technikai körülményeket, monstre hosszúságú showt, és úgy általában véve egy igazán különleges estét ígért.

Több oka is van annak, hogy a kilátásba helyezett nagy durranás végül is elmaradt. De kezdjük inkább a nyilvánvaló pozitívumokkal: a látványra valóban nem lehetett panasz, a fények és a zene összehangolt játéka tele volt igen kreatív és kifejezetten ízléses megoldásokkal. Ezt a részét tehát piszok jól odatették, és – maradva a technikánál – a hangzást is igen ütősre sikerült belőni (bár kiugróan jónak azért nem nevezném, mi több, mintha kicsit talán túl is hajtották volna a cuccot). De tény, hogy kakaó az volt benne, és hát metal koncertről beszélünk, vagy mi, márpedig itt némi túlvezérlés még bőven belefér.

Ám mindezekkel együtt egy teljesen standard Depresszió-bulit kaptunk, a megszokott magas minőségben, de nem érezhettük úgy, hogy valami különlegesnek vagyunk a részesei. Ami pedig a beígért extra játékidőt illeti, a műsor a szintén állandó showelemként szereplő leguggolós-felugrálós, circle pites stb. játékokkal együtt sem sokkal haladta meg a másfél órát, ami azért nem mondható kifejezetten soknak, főleg, hogy a zenekarnak ma már bőven van miből válogatnia. Emellett pedig azt is meg kell említeni, hogy bár technikailag hibátlan teljesítményt nyújtottak, bizony láthattuk már őket ütőképesebb formában is. Nem basztak oda, nekem pedig talán ez hiányzott a legjobban. Nem maradt le tehát semmiről, aki valamiért kihagyta ezt a bulit, hiszen lényegében ugyanaz történt, mint bármikor máskor, kicsit több fénnyel, kicsit hangosabban, és egy kicsivel (egy nagyon kicsivel) hosszabb időtartamban.

Márpedig távolmaradókból sajnos volt bőven. Kiemelt jelentőségű koncertről lévén szó én azt vártam, hogy a csillárról kell majd levakarni a lelkesebbnél lelkesebb Depresszió-rajongókat, ehhez képest azonban csupán félháznyi ember jött össze. És még mielőtt a zenekart egyszerű Tankcsapda-klónnak, vagy éppenséggel messze túlértékeltnek tartók kaján vigyorral dörzsölnék össze a tenyerüket a csapat szerencsecsillagának leáldozása láttán, a hiba szerintem nem a produkcióban, hanem az időzítésben keresendő. A dolog hátterében valószínűleg az áll, hogy nem telt el elég idő a legutóbbi PeCsa-koncertjük óta, és mivel a csapat amúgy is viszonylag gyakran játszik a fővárosban, talán érdemesebb lett volna kivárni még egy kicsit, ezzel is fokozva a közönség éhségét és kíváncsiságát. Hiszen a legutóbb kiadott, és egyébként remekül összerántott ’Vízválasztó’ sikere egyáltalán nem a zenekar népszerűségének csökkenésére utal, mi több, a Depi-hangzás felfrissítése és színesítése inkább további rajongókat hozhatott.  

Nem azzal volt tehát a gond, ahogyan ez a koncert sikerült, hanem azzal, ami – kis szerencsével, és egy kicsivel több odafigyeléssel – lehetett volna. A jól megszokott színvonalat lazán hozták Halász Feriék, a zenekar minden korszakából válogató setlist is kiválóan működött, a záró slágerparádé különösen nagyot ütött (még a hangtechnikai gikszer ellenére is), a közönség is odatette magát, azonban az a plusz, aminek köszönhetően végül is kiemelkedhetett volna az átlag Depresszió-bulik sorából, sajnos ezúttal még kimaradt. Vagy csak várat magára…   

Setlist:

Hagyjatok bízni! / Az öröm beszél / Ma éjjel / Megyek előre / Utazó / Az én játékszabályom / Rajtad áll / Sokkold a rendszert! / Égi jel / Kezdjük el! / A mi forradalmunk / Éjszaka, egyedül / Álom az álomban / A Véred / Ellensúly // Nem akarok elszakadni / Itt az én időm / Lásd! / Te vagy a szerem

Szerző: Bazsa

Képek: Vica

Legutóbbi hozzászólások