Kadavar: Abra Kadavar

írta Tomka | 2013.04.08.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.facebook.com/KadavarOfficial

Stílus: Pszichedelikus hard/stoner rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Lupus Lindemann - ének, gitár Mammut - basszusgitár Tiger - dob
Dalcímek
1. Come Back Life 2. Doomsday Machine 3. Eye Of The Storm 4. Black Snake 5. Dust 6. Fire 7. Liquid Dream 8. Rythm For Endless Minds 9. Abra Kadabra
Értékelés

Azt hihetnénk, a retrorock csak a netes zenehallgatók körében dívik, hiszen míg egy-egy rockzenei magazinban már nehéz nem belebotlani egy ’70-es évekbeli pszichedéliával riffen öntött kiadványba, addig még a legsikeresebb svédek is – pl. a Graveyard vagy a Witchcraft – csak pár száz embernek zajonganak Nyugat-Európában. Ám az elsősorban Németországban hódító trendre a legnagyobb metal kiadó, a Nuclear Blast is felkapta fejét, hiszen az utóbbi években sorra csábítja magához az LSD-ízű zenét pengető, nagyszakállú rockereket. Elismert debütlemezük után a hard rock Beardfishét, Németország Witchcraftját, a Kadavart is magukhoz csábították – talán azért, mert (ahogy az ’Abra Kadavar’ promo szövegében fogalmaznak) az első sorlemezük rekordszámú bakelit-eladással büszkélkedik. Ami persze kellőképp homályos megfogalmazás, hiszen bakelitből már a tucatnyi eladott darab is rekordnak számít ilyen kaliberű bandáknál. Hogy a Kadavar a bakelitboltokban, s nem az iTunes-on vagy a Spotify-on aratott „hangos” sikert, az azért nem véletlen: a régi hanghordozóhoz, az analóg technikákhoz vagy a stúdiólemezek élőben való rögzítéséhez visszatérő trend németországi vezetője is pszichedelikusra torzított, blues-alapú és doomos beütésű, kenderillatú rockzenében utazik.

A németek mindenesetre még mélyebbre ástak a földalatti hangzás kialakításában; a stonert idéző érdes megszólalás mellett az átlagosnál elszállósabb jammelések, és a sokkal inkább gitár-, mintsem énekközpontú megközelítés is hozzátartozik a Kadavar-védjegyhez. Lindemannék a Black Sabbath és a Pentagram pulzuslassító riff-szörnyetegeit bevallottan a Lemmy-érás Hawkwind tovalebegő space rockjával vegyítik, de bizonyára kellő mennyiségű Creamet is hallgattak, miután jól beszívtak valamelyik Sleep-korongra. S tegyük hozzá: Lupus Lindemann korántsem olyan markáns énekes, mint Magnus Pelander vagy Joakim Nilsson. A Kadavarban az énektémák inkább jelzésértékűek, s habár Lupus tudja, hogyan kell csavarni azokat a dallamokat, hangja mégis olyan marad, mintha egy betépett és moderáltan ittas Ozzy Osbourne próbálna kornyikálni – duettet maximum az igazi anti-hanggal bíró J.D. Cronise-zal (The Sword) énekelhetne.

Emiatt persze egy rajongó sem adja a fejét bánativásra, hiszen a hangsúly itt úgyis a kraftos gitártémákra és a ritmusszekció kellően megvariált játékára helyeződik. A németek pedig most mintha még kompenzálnának is az ütős refrének hiányáért, hiszen a debütlemezhez képest jóval több kifejezetten fülbemászó gitárharmóniát csempésztek a továbbra szénné mart szerzeményeikbe. A Fire egészen epikus megszólalású, himnikus vezérmotívuma, vagy az Eye of the Storm szomorkás témája rögtön a fülbe ül, de a legsikerültebb talán rögtön a nyitó Come Back Life napfényes hangulatot árasztó gitármelódiája, amely tökéletesen üti meg reggel 8-kor is a nap alaphangját.

Alapvető változások nincsenek, a ’Kadavar’ által kitaposott úton zúz a nevében is folytonosságot sugárzó ’Abra Kadavar’; csak a hangzás kevésbé érdes, s a cinek szólnak némileg élesebben, tisztábban. Talán a rengeteg koncertnek köszönhetően, de mintha koncentráltabb, direktebb is lenne a megszólalás és maguk a dalstruktúrák is: emlékezetesebbek, hatásosabbak a második lemez dalai. Azért az előző album kegyetlenül elborult hangvételét sem hagyják el teljesen, a Rythm For Endless Minds például mintha csak a Purple Sage „folytatása” lenne – és még egy (nem) szándékos Hair-dallamutalás is helyet kapott benne.

Ha megbarátkozunk Lindemann orgánumával, akkor igazából az egyetlen zavaró dolog csak az önálló hang hiánya lehet a Kadavarral kapcsolatban: ebből a szempontból nem érzek fejlődést a mindössze két hét alatt összetákolt második lemezen. A németek zenéje valószínűleg soha nem is fog drasztikus változáson átesni, de ha minél profibban űzik ezt a ’70-es évek elejére visszarepítő, roppant atmoszférikus rockzenét, már az sem rossz kiindulópontnak. A Kadavarnak pedig hallhatóan nem csak a vérében, de a kisujjában vannak ezek a blues-gyökerű ősrock-riffek, amik hallatán lehetetlen nem bólogatni mondjuk egy Doomsday Machine húzására. Dögivel akadnak pofás dalok, súlyos groove-ok és füstös dallamok. Most komolyan, mi kell még?

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások