Soilwork: The Living Infinite

írta Tomka | 2013.03.19.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: 

Stílus: Melodikus death metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Björn "Speed" Strid - ének Sylvain Coudret - gitár David Andersson - gitár Sven Karlsson - billentyű Ola Flink - basszusgitár Dirk Verbeuren - dob
Dalcímek
CD1 1. Spectrum of Eternity 2. Memories Confined 3. This Momentary Bliss 4. Tongue 5. The Living Infinite I 6. Let the First Wave Rise 7. Vesta 8. Realm of the Wasted 9. The Windswept Mercy 10. Whispers and Lights CD2 1. Entering Aeons 2. Long Live the Misanthrope 3. Drowning With Silence 4. Antidotes in Passing 5. Leech 6. The Living Infinite II 7. Loyal Shadow 8. Rise Above the Sentiment 9. Parasite Blues 10. Owls Predict, Oracles Stand Guard
Értékelés

Döntő pillanat lehetett, amikor Speedék rájöttek: ők nem kemények. Habár melodikus death metal a játék fedőneve, de ami egy Soilwork-lemezen zajlik az minden, csak nem halálos. Mióta a korai lemezek feszes-thrashes riffjeiről felismerhető At The Gates imádat átadta a helyét az altermetalos, mainstream dallamszerkesztésnek, a Soilwork rádióbarátsága megkérdőjelezhetetlen. Hiába szaggatnak, ha popos refrénnel vonják vissza a marcona kiállást, s az elektronika is inkább magasztos alapozásként bújik a háttérben, mintsem nyugtalanítő, elidegenítő effektként. Ha hozzávesszük még, hogy úgy a ’Figure Number Five’ környékén a különböző ’core irányzatok is látogatást tettek a beszaggatott breakdownjaikkal a Soilwork zenéjében, akkor talán senki se csodálkozik azon, hogy elvhűbb metalosok élből küldik ki Stridéket abból az ominózus teremből.

Még szerencse, hogy a svédek fafejű konzekvenciával vissza-visszatérnek. Előbb a gyökerekhez ástak le a 2010-es ’The Panic Broadcast’-tal, amin a mesteri szólóiért tisztelt Peter Wichers is újfent csatasorba állt. Ám hiába a részleges bedurvulás, a végeredmény ugyanaz a szájtépős, de minőségét tekintve csak szájhuzogatós album lett, mint minden, amibe a banda belekezdett 2003 után. Persze, innen szép nyerni, az esélytelenek nyugalmával: valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki már rég letett arról, hogy a ’Natural Born Chaos’ után újra egy tökös-ütős (vagy tökön ütős) Soilwork-lemezt hallhat. A ’The Living Infinite’ pedig pont hogy a ’Natural Born Chaos’ párdarabja, de míg a 2002-es lemez az addigi fejlődési ív betetőzése volt, addig az új korong inkább amolyan Soilwork-esszencia, amin töviskoszorúba fonták stílusuk erényeit.

Érettebb lemez a ’The Living Infinite’, amin ugyanakkor érződik a változatosságra való törekvés: olyan momentumok – stílusidegen hangulatok, effektek, dallamcsavarok – férkőztek a sorok közé, amiket egy bizonyítani vágyó, fiatal hevületben égő banda nem kockáztatna meg. Imponáló az is, hogy a svédek rájöttek: a Soilwork nem az a keménykötésű banda, s ha mozdulni kell valamerre a szétforgácsolt kaptafa mellől, akkor érdemes inkább a melodikus, mintsem az agyontaposott-agyonzúzott útra lépniük. A ’The Living Infinite’ nem kívánja véka alá rejteni, hogy a Soilwork talán legdallamosabb lemeze, amire a magától értetődően fülbemászó refrének ugyanúgy rásegítenek, mint a kimondottan emlékezetes menetekből komplex témákat építő gitármunka.

De kell is, hogy a lemez túlcsorduljon a memóriába tapasztott momentumoktól, hiszen mégiscsak duplalemezről beszélünk. Könnyíti az emésztést, hogy a Soilwork ugyanolyan sikerrel veszi a kétszeres játékidő feladványát, mint mondjuk a Coheed and Cambria vagy – reméljük nemsokára – a Stone Sour. A lemezipar haláltusája közepette a duplázás akár valami esztelen megalomániát is jelezhetne, aminek csak a görög tragédiákba illő bukás szolgáltathatna igazságot; ám a ’The Living Infinite’ nem csak karriert összegez, de stílust is bővít. A változatosság jegyében több határterületet is feltérképeznek a svédek: a sokszor neo-western filmzenékre hajazó, de csak mutatóba felbukkanó gitártémák (Vesta, Antidotes In Passing stb.), a Whispers and Lights bluesos beütése, az Entering Aeons szélfútta, enyhén indusztrális, power doomos atmoszférája, a Loyal Shadow prog-metalos, instrumentális intermezzója, vagy az Owls Predict, Oracles Stand Guard apokalipszis-hangulata korábban nem látott színekkel  árnyalja a Soilwork-portrét.

De példáértékű például a slágerlistákra született This Momentary Bliss melankolikus dallamszólója is, aminek hasonlóan szomorkás varációja rengeteg dalban visszaköszön. A technikát érzelmekre becserélő gitárszólókat persze következetesen a kötelezően technikás riffek után eresztik csak meg, de tény: az újonc gitárosok bizony jelentősen eldallamosították a Soilwork profilját. Ahogy Speed is eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, számtalan közkedvelt dallamot szorítva a refrénekre; habár a dalszerző agya hallhatóan egy rugóra jár, a lekenyerező melódiáknak mégsem lehet ellenállni – köszönhetően annak is, hogy Speed nemrég sikeres kirándulást tett a klasszikus rock dallamterületére (The Night Flight Orchestra). Akad olyan dal is, amibe alig szorult hörgés, de aligha vág valaki eret emiatt – legalábbis amíg nem élőben kell végighallgatnia Speed próbálkozását.

Természetesen nem szabad túlhangsúlyozni az újítások horderejét: alapvetően a jól bevált recept szerint működnek a dalok, csak most majdnem mindegyikban van kedv, ötlet és kreativitás. 20 szerzemény esetén törvényértékű, hogy némi önismétlésbe bonyolódjanak a srácok (főként az első lemez második felében), de rendre továbblendítik egy minimálisan szokatlan, de pont ezért rendkívül hatásos ötlettel a korongot – ismerős terepen tartva, de mégis új izgalmakat csepegtetve a rajongóknak. A ’The Living Infinite’ bejegyzései Soilwork-mércével a nagyon jó és a zseniális között ingadoznak: a Spectrum of Eternity csellóval felvezetett leitmotívumától és a Tongue szintetizátorral hasított dallamain keresztül a Let The First Wave Rise daráló hullámzásáig, vagy fordítva, a Long Live The Misanthrope bika-riffje és magával ragadó ritmizációja után az örökzöld Soilwork-slágerek mentén szerkesztett Leech-en át a pihentető, elvágyódó dallamokat közbeszúró Rise Above The Sentimentig, a ’The Living Infinite’ egy pillanatra sem ül le a másfél óra alatt. Abszolút flott, profi munka a saját műfajában, amely beteljesíti a Soilwork ars poeticáját: a heveny agressziót hézagmentesen simítja el a pátosz-melódiákkal, egy lehetetlen, de addiktív elegyben érintve össze a kortárs metal trendek két végletét.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások