The Virginmarys: King of Conflict

írta Tomka | 2013.03.04.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Cooking Vinyl

Weblap: http://www.thevirginmarys.com/

Stílus: Rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

A The Virginmaryshez még a Skunk Anansie 2011-es turnéjának bécsi állomásán volt szerencsém, s mit mondjak, az angol trió már akkor kilóra megvett. Azóta csak ímmel-ámmal követtem a pályafutásukat, de ennek egyszerű oka volt: az első nagylemezük csak most februárban jelent meg. Ugyan a ’King of Conflict’-ra a kislemezekről már ismert nótákat rántották fel és egészítették ki, ám a britek pofonegyszerű, de mégis egy gyomrossal felérő zenéje mit sem finomodott. Emlékszik még valaki a Taking Dawn bemutatkozására? Na, valami hasonló vehemenciával van itt is dolgunk.

A szűzmáriák receptje velős és hathatós: a rockzene genezisekor túlburjánzott power triók lényegretörő rock and rollját a kortárs rockzene könnyed dallamain szűrik át és a grunge beleszarok attitűdjével adják elő. A The Virginmarys magasról ejt a modern és a retro vonulatokra, ugyanis tűzről pattant dalaikban egyszerre lapul ott a komplett rockzene-történet és az MTV-slágerek genetikai kódja. Mintha csak a Cream vagy a Led Zeppelin tagok gyerekei jammelnének a Queens of the Stone Age-dzsel, hogy AC/DC-s nyersességgel, fiatalos lendülettel és alkalomadtán slágeres refrénekkel játsszák az örökifjú és örökzöld rockzenét.

Főhősünk Ally Dickaty, aki nem csak énekel, hanem ezzel párhuzamosan ízlésesen és változatosan gitározik is. Ma már nehezebb olyat mondani, amire a stúdiótechnika nem képes, de legalább két ember helyett riffel és szólózik a srác. Természetesen úgy, hogy ez élőben is megy, hiszen minimálisra csupaszított, fülrepesztő dobokkal, betonbiztos basszusgitárral, és rocksztáros lazasággal odakent riffekkel telített rockzene az, amit a Virginmarys művel – vagyis itt nem lehet sumákolni és a samplerekre és egyéb kisegítő kütyükre támaszkodni. Dickaty hangja is kellően old school, olyan rekedt-repedt, mintha folyton egy fél pakk cigi és két sör után lenne, és olyan nyeglén, hányavetin vezeti a dallamait, hogy azt még Los Angelesben is megirigyelnék.

Telitalálat, ahogy játékában vegyíti a blues-rock örökségét az élesebb hard rock riffekkel, s ezzel a stílusbeli jártasságával mindegyik dalnak önálló arculatot rajzol. A fináléban pedig a klasszikus, epikusra ívelt gitárszólók terén is tisztességesen helytáll, a 7 perces End Don’t Mend a ’70-es évek olyan nagyvonalú, eposzi dalait idézi, mint a Stairway To Heaven vagy a Child In Time. Hogy hozzájuk mért alapmű nem született, azt bánja a fene, amíg egy percig se pihen az a pulzáló dinamika, amivel a ’King of Conflict’ végigvágtat hallgatóján.

A történet persze nem csak Dickaty-ról szól, a ritmusszekció is flottul teljesít, és Danny Dolan dobos, valamint Matt Rose basszusgitáros többször is főszerephez jut. A srácok valamiért nagyon szeretik menetelő, pattogó ritmusú dobtémával indítani a dalaikat, s ekkor nem is annyira Dickaty csípőből tüzelt témái viszik a prímet, hanem a pattanásig feszített, óramű-pontos ritmika. Ilyen például a Portrait of Red, ami a Virginmarys ironikusan pimasz dalszövegeiből is ízelítőt ad – ráadásul ahogy a többi dalt, úgy ezt is simán el lehetne képzelni egy füstös, belvárosi lokál szűk termében, illetve a Sziget Nagyszínpadán egyaránt, ahogy több ezren, a háttérvokálokat is túlharsogva üvöltik a „Baby, treat my body like a canvas” sort. Ugyanezzel a lendülettel mehet a nagyközönség elé a Just A Ride vagy a Lost Weekend is, hiszen mindkettő jó értelemben vett, vérbeli rocksláger; de akkor sem maradnak szégyenben a srácok, ha bólogatós hangulatdarabról (Running For My Life), bluesos rekesztésekről (My Little Girl), vagy fülbemászó vezérdallamokkal tűzdelt rock ’n rollról (You’ve Got Your Money, I’ve Got My Soul) esik szó. S ugyan a világot nem váltják meg, és stílust újítani sem jut idejük – de csak azért, mert közben olyan őrült jól elszórakoznak a szívtől-lélektől és mocskos riffektől túlcsorduló dalaikban.

Pontszám: 8