A Veszprémi Rapszódia: Omega - Veszprém Aréna, 2012.12.29.

Jó évet zárt Magyarország egyik nemzeti intézménye, hiszen félévszázados fennállásukat ünnepelő koncertsorozatra nem kevés ember volt kíváncsi határon innen és túl. Bár eredeti terv szerint az októberi budapesti bulival zárult volna a jubileumi turné, az év végére még két ráadást beiktattak. Így Veszprémben (Nyugat) és Debrecenben (Kelet) is tombolhattak a rajongók Meckynek, Lacinak, Elefántnak, Misinek és Cikinek.

Megtelt Veszprém arénája, de ez ott nem tűnt meglepetésnek, hiszen hetekkel előtte jöttek a hírek az erős jegyfogyásról. Azért jó érzés volt szétnézni a csarnokban és konstatálni, hogy a karéjt és a küzdőteret is elfoglalta az embertömeg. Talán nem tűnik kockázatosnak a kijelentés, hogy az Aréna páréves fennállása alatt ez a rendezvény vonzotta a legtöbb embert. A koncert előtt nem sokkal összefutottunk Balog Józsival, az Omega Fan Club vezetőjével, akitől megtudtuk, hogy egy házaspár Moszkvában repülőre ült, hogy eljöjjenek ide Veszprémbe az Omegáért. Úgy tűnik a rajongásnak tényleg nincsenek határai, noha tény, hogy Laciék nem kis táborral rendelkeznek Oroszföldön. Meg máshol is szerte Európában.

Szerintem nem én voltam az egyetlen a tömegben, aki már egészen kissrác korában találkozott az Omega zenéjével. Persze, akkor nem tudtam, hogy ez rockzene, de a konyhánkban levő néprádióból felhangzó Régi Csibészek vagy a Naplemente korai muzikális élményeim közé tartozott. Biztos játszottak mást is, de ez a két dal maradt meg bennem leginkább.

A bulinak megadták a módját, persze, hogy nem egy szimpla rockkoncertet láttunk. Régi fényképekkel emlékeztek a múltra, természetesen a lézerfények nem maradhattak el a lángcsóvákkal egyetemben. Zeneileg is sokkal teltebbnek hangzott az egész az állandóan színpadon levő vonósokkal – ha már megjelent a ’Rhapsody’ album 2011-ben –, és háttérvokalistákkal, valamint Szekeres Tamás és Gömöry Zsolt visszatértével. Mindjárt az elején, ahogy Tamás és Elefánt a húrok közé csaptak, a fülemnek egy kicsit szokatlan volt a gitárok metálos hangzása, de belefért az Omega zenéjébe: jól húztak az Őrültek órájában és a hitvallásnak is beillő Életfogytig rock and rollban.

A komoly hangszeres felkészültséget határozottan ellenpontozta a tagok végtelenül laza viselkedése. Egymásnak adták a mikrofont, még Ciki is szólt hozzánk, Meckynél az is belefért, hogy cinkelje a nagy vetélytársat, az Illést. Apropó Mecky: a koncert közepe táján egy jót zakózott a színpadon (talán Szekeres pedálsorában akadt el), de ezt is poénnak fogta fel, a koncert lendületéből semmit nem vettek vissza ezután sem. Ciki teljesítményéről annyit, hogy ő volt az egyetlen, aki a koncert mind a százhatvan percét a színpadon töltötte, és hallatlanul precíz, technikás dobjátékával óriási mértékben hozzájárult a koncert sikeréhez.

Talán nem is érdemes hangsúlyozni, hogy a közönség minden mozzanatra vevő volt: amikor vonós betétekkel operáltak – persze instrumentális formában – énekelték a szöveget, legyen az a Fekete pillangó vagy a Nem tudom a neved, de a többi szerzeményt is kívülről tudta szinte mindenki. Misi két szám erejéig átadta posztját egy fiatal lánynak, Szőllőssy Katának, aki egész ügyesen pengette a négy húrt az Éjféli koncertben. Kata a Sid zenekarban pengette a brummogó négy húrt, ha visszaemlékszünk, néhány évvel ezelőtt ez a banda melegítette a hangulatot az Omega koncertjei előtt, szóval innen a kapcsolat. Még annyit róla, hogy játszott Misi 2011-es ’Last Minute’ szólóalbumán, két éve Londonban él és alkot Katy Zee néven.

Igaz, egy nagyon-nagyon kerek évfordulót ünnepelt az Omega, a hírek szerint nincs tervben, hogy végleg visszavonulnak. Idén jön az ’X bolygó’ album, szóval egy promóciós turné nem kizárt. Így a vége felé szeretnék eltekinteni a dalok sematikus felsorolásától – ugyanazok voltak,  mint Pesten –, mert az Aréna hangulata, a feltörő élmények személyesebbé tették az egész fellépést. Az Omega mára több mint egy rockzenekar, Magyarország része, hozzátartozik hazánk kulturális arculatához (ezért nem tartottam túlzásnak a koncert végén felcsendülő Szózat és Himnusz egyes elemeit, a háttérben a nemzeti színű trikolorral). Az Omega a miénk, nélkülük talán nem is lenne magyar rockzene. Elsőként vitték el hírünket a nyugati trendi rockzenei berkekbe, a mai napig az egyetlen magyar banda, mely jelentős nemzetközi eredményekkel büszkélkedhet. Az Omega mérce, de korszak is, nem egy hangszernyüvő generáció számára mutattak utat, nevük immár kitörölhetetlenül ott van a magyar művelődéstörténet zenéről szóló fejezetében.

Szerző: Bigfoot

Képek: nagybandi

Külön köszönet Balog Józsinak!