Elsőre jeles!: Kamelot, Xandria, Triosphere, Blackguard - ((szene)), Bécs, 2012.11.14.

írta Hard Rock Magazin | 2012.12.08.

A nyári Masters of Rockon már láttam az új énekessel felálló Kamelot zenekart, és akkor annyira meggyőző és látványos produkciót nyújtottak, hogy amikor kiderült, az ősszel Bécset is érintő európai turnét bonyolítanak, nem volt kétséges, hogy ott a helyünk az osztrák fővárosban. Sajnos a turné többi állomásához képest kisebb helyen léptek fel, így a körút folyamán használt pirotechnikai eszközöket itt nem vetették be. Viszont teltházat produkáltunk, amit több alkalommal is megköszönt a zenekar, és ez nem kis mértékben volt köszönhető a Magyarországról érkező rajongóknak, akik szinte teljesen megtöltötték az első két sort.

 

 

De a nemzetközi válogatott előtt még voltak előzenekarok, kezdésként mindjárt egy stílusidegen banda, a Blackguard. A melodikus death metal nem tudom, hogy került fel a turné stíluspalettájára, hiszen abszolút elütött a többi, dallamosabb zenétől. A kanadaiak megpróbáltak mindent, hogy beindítsák a közönséget, de ez csak kis mértékben sikerült nekik. Szerencsénkre az énekes Paul „Ablaze” Zinay-ból keveset hallottunk, mert hörgése igen gyér volt, az összképet pedig csak tovább rontották az elnagyolt gesztikulációi. Olyan érzésem volt, mintha nagyon akarna hörögni, de egy hang se jönne ki a torkán. A zenei részekkel nem volt nagy baj, a samplerről bejátszott szinti igen erőteljesen szólalt meg, amitől kicsit Children of Bodom-érzést árasztott a zene, azzal a különbséggel, hogy a finneknél jobbak a számok és a zenészek. A dobos csaj viszont kissé feldobta a bulit, mivel meglepően látványosan és nagy elánnal játszott, így a zenészek jó teljesítményét igazából csak az ének rontotta le.

Nem úgy az utánuk következő norvég Triosphere zenekarnál, ahol Ida Haukland basszeros hölgy orgánuma igen egyedi és kellemes: nem az áriázós opera hang, de nem is az Angela-féle hörgős, hanem kellemes középút. Progos felhangoktól sem mentes muzsikájuk jól illeszkedett a főbanda elé. Anno láttam őket Pesten az A38-on, és akkor is igen élvezhető programot nyomtak, ami most sem volt másként. Ida kisasszony ugyan keveset mozgott, szinte csak néha lépett el a mikrofonállványtól, de a két bárdista, Marius és Tor helyette is mászkáltak. Párszor páros elemet is bemutattak, miközben folyamatosan vokáloztak a frontasszony alá. Az európai turnéra nem tudott velük jönni az eredeti dobos, így kisegítőként Vidar Lehmann trónolt a dobok mögött és igen látványosan hozta a betanult témákat. A program nagy részét a már két éves anyag, a ’The Road Less Travelled’ tette ki, amiknek dalai mit sem koptak az évek folyamán. Kellemes hallgatnivaló a banda zenéje, úgyhogy remélhetőleg az új lemez lendít majd rajtuk, hiszen a női basszeros-énekes zenekar nem oly gyakori. Üde színfolt a csapat a power metal színtéren, és ezúttal is remek hangulatot csináltak.

De azért nem akkorát, mint a szomszédos országból érkező Xandria. A német szimfonikus metalban utazó csapat játszott már nálunk is, akkor kifejezetten jó formát mutattak, ráadásul a legutóbbi lemezük is igen kellemesre sikeredett. Hallva a ’Neverworld’s End’-et, sokan a „német Nightwishként” emlegették őket, aminek természetesen van alapja, hiszen a Xandria remek érzékkel találta meg azt az utat, amiről a Nightwish Anette-tel elmozdult. Ezt a banda is érezhette, ugyanis a program egészét az új lemez tette ki. Ez sem gyakori, hogy a másik négy lemezüket hanyagolva egy albumot majdnem teljes egészében elnyomjanak. De jó is lehetett volna a koncert, ha a hangosítás nem ennyire csapnivaló. Az egészből szinte csak a dobot, a samplerről bejátszott szintis témákat és Manuela Kraller hangját lehetett hallani. Amúgy az énekesnőt öltöztető tagnak adnék egy tockost, mert azon kívül, hogy igen előnytelen volt a hölgyre aggatott ruha pántnélkülisége miatt, Manuela folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy az ne essen le róla.

Amúgy a hangja jó formában volt és tetszett is, amit énekelt, de ez a fajta zene megkívánja, hogy ne csak két hangszer szóljon, hanem – ahogy egy rock koncerten illik – a gitárokból is halljak valamit. Így sajnos nem tudtam annyira élvezni a bulit, mint szerettem volna, pedig a hangszeres szekció rendesen odatette magát, folyamatosan mászkáltak a szűkös helyen. Ha a németek a további bulijaikon is az utolsó lemezt erőltetik, akkor kedvező fogadtatásban lesz részük a közönség részéről, mert itt is rendesen beindították a megjelenteket. Érzésem szerint egy szintis bevétele a turnéra alaposan megdobná a látványt és az élvezeti értéket. Remélem, a következő alkalommal egy király hangzással újra levesznek a lábamról, mert a potenciál megvan a zenekarban.

Setlist:

Valentine / Blood On My Hands / Euphoria / Forevermore / Cursed / The Dream Is Still Alive / Soulcrusher / The Lost Elysion

A németek produkcióját hallva megijedtem, hogy az általam nagyon várt „válogatott” miként fog szólni, de bíztam benne, hogy a keverős megtalálja a helyes utat. Addig azonban még volt egy kis tesi órám a teltháznak köszönhetően, ugyanis a közönség minél kényelmesebb kiszolgálása érdekében a fotós árkot kijelölő kordonokat szinte rátolták a földre rakott hangfalakra. Ezáltal az amúgy sem nagy árokba maximum egy papírmasé figura tudott volna bemenni, így maradt a kordonon és a hangfalakon való bemászás. Mivel az árokba a fotóstáskával nem lehetett volna megmozdulni, így azt az egyik mélynyomóra tettem, ahol már a Kamelot szerkezeteit tároló táskákat is tartották. Így kezdtünk neki az ősz egyik legjobban várt koncertjének. Az intro alatt beszivárgott a társaság, majd a Rule the World verzéjére Ollókezű Edward testvére is megjelent, csak neki mikrofonban végződött a keze: Tommy Karevik szaggatott fekete szerelése olyan volt, mintha Johnny Depp filmbéli ruháját kölcsönözték volna ki, a színpad elejére kitett dobogón állva pedig még impozánsabb látványt nyújtott.

A cseh MOR fesztiválon mutatkozott be Karevik, ott igazából még nem lehetett lemérni, mire is képes a srác, most viszont igen, és azt kell mondjam, nagyon tud! Az első pillanattól kezdve magával ragadó volt. Anno azt gondoltam, hogy Khan elvesztésével a Kamelot élő produkciója fogja megsínyleni a váltást, mivel Roy igen szuggesztív frontember volt. Aztán a Budapestet is érintő fabiós turnén kiderült, hogy van élet Khan után is, csak a megfelelő embert kell megtalálniuk, aki végül is a szemük előtt volt. Egy interjúban olvastam, hogy a banda többek közt azért is választotta Tommy-t, mert nem akart Khantól gyökeresen eltérő hangot, és megtalálták azt, aki a koncerteken is hasonlóan szuggesztív egyéniségként tud együttműködni a zenekarral. Habár Karevik mozgásai, pózai talán túlságosan is hasonlítanak a volt énekesre, de nagyon jól beleillik a képbe.

Az látszott, hogy a banda a nagyobb térhez van szokva ezen a turnén, mert folyamatosan tágították a szűk teret, illetve rengeteg mozgással tették látványossá a produkciót. Így jött el a második, Ghost Opera című szám, amikor a banda technikusa kirontott a színfalak mögül és a saját motyójukkal együtt az én fotóstáskámat is elvitte, valahová a színpad hátsó részébe. Gondoltam, itt búcsút inthetek a cuccaimnak és még haza sem jutunk, mivel a kocsikulcs is a táskában volt. De nem volt mit tenni, továbbra is a bulira fókuszáltam, már csak azért is, mert a turnéra a gyönyörű Elize Ryd kísérte el a bandát, akinek nemcsak a hangja gyönyörű, de kinézetével is vonzza a férfiember tekintetét. Kezdésképp itt is egy álarcban érkezett a színpadra, majd a buli alatt többször is kis kiegészítőket és ruhadarabokat váltott. Thomas Youngblood gitáros gyakori vendég volt a mélynyomó ládákon, így szinte tapintható közelségben volt a közönséghez, ha valaki picit jobban kinyújtotta volna a kezét, akár bele is pengethetett volna a programba. A színpad másik oldalán Sean Tibbett hajfonatait eszeveszett módon rázva folyamatosan hergelte a közönséget, és szintén gyakran tette tiszteletét a már emlegetett ládákon.

A zenekar is úgy gondolhatta, hogy a ’Ghost Opera’-val nagyot dobtak, ugyanis a koncert programjában egyformán 4-4 szám képviselte ezt a lemezt és az újat. Így az igen erős operás kezdés után jött az utolsó Khan-lemez nyitó tétele, a The Great Pandemonium, ami anno nem nagyon tetszett, azóta viszont megkedveltem, és élőben továbbra is egy igen erős számnak tartom. A kötelező három szerzemény után jött az újabb tornamutatvány, az árokból való kikászálódás és a táskám becserkészése. Szerencsémre a klub egyik sörpultjánál dolgozó hölgy magyar volt, és neki szóltam, hogy ha tudja, szerezze vissza az értékes holmijaimat. Szerencsémre pár percen belül megjelent a táskámmal, ezúton is nagyon köszönöm Neki! Az új lemez első tételét, a Veritas-t még tudtam teljes mértékben élvezni, de azt láttam amint Elize, megszabadulva álarcától, fehér kapucnis köpenyben énekel duettet Tommy-val. A Center of the Universe alatt már táskával a vállamon, a közönség tömött soraiból követtem a koncertet, és csak ekkor vettem észre, hogy a kis helyre megpróbált a zenekar minél több lámpát betenni, persze az ízlésesség határain belül. Ennek köszönhetően igen impozáns képi világot teremtettek, de a zenekartól már megszokhattuk a magas minőséget, bármit is csináljanak.

Az újlemezes Song for Jolee lassúja is gyönyörűen szólt, akár kötelező ballada is lehet majd a zenekar repertoárjában. Az utána következő Casey-dobszóló nem volt ugyan egetrengető, de korrekt magánmutatvány volt, az igényesen összeállított, látványos dobszerkó minden pontja kapott egy kis törődést. A ’Black Halo’ egyik erős tétele, a When the Lights are Down alatt én már a fellegekben jártam a gyönyörtől, de ezt még fokozták a következő, számomra az „Év száma” díjra is esélyes Sacrimony-val. Itt már kész voltam, áldottam az eszemet, amikor úgy döntöttem, hogy kijövök erre a bulira. Ebben a dalban minden benne van, amiért szeretem a zenekart, ráadásul lemezminőségben adták vissza ezt a csodát. Elize itt is lejött a dobogójáról és úgy duettezett Tommy-val – ez többször is előfordult a koncerten, ezekből az előadásokból pedig azt szűrhettük le, hogy ha Simone Simmons nem ér rá az Epica kötelezettségei miatt, Elize tökéletes megoldás a duettekre és női vokálokhoz.

A félig magyar származású Oliver Palotai is kapott egy kis szólózási lehetőséget, a kellemes billentyűfutam pedig hamarosan átment a Karib-tenger kalózai című film zenéjébe. Nagyon ötletes volt szólója, és a remekül megvilágított Palotai impozáns látványt is nyújtott. Rá is fért egy kis fény, mert a színpad méretei miatt a hangszere kicsit kiesett a látószögből, és kevés fényt kapott a buli alatt. Pedig gyönyörű, amit játszik, kellően ízléses és igényes. Nyáron a cseheknél a következő számnál dobtam be a törülközőt, itt is valahogy így történt. A Forever a Kamelot egyik legkedvesebb dala számomra, amilyen szépen indul és utána átmegy egy eszeveszett bólogatós tételbe, az valami mesés. Korrekt lezárása volt az első felvonásnak.

Kis pihenő után visszatértek a srácok, igaz, első körben még Sean pengetett nekünk egy basszus-szólót, hogy azt szépen átúsztassa a Karmába, ami tökéletes felütése volt a ráadásnak. Majd az újlemezes Torn következett, ami beékelődött két olyan klasszikus közé, mint a Karma és a March of Mephisto, de nem nagyon lógott ki közülük, ami azt gondolom, elég nagy eredmény. A March of Mephisto elején a már megszokott, két különálló dobot behozták, és a leányzók – Elize és talán a Triosphere énekesnője – elkezdték veszettül csépelni azokat, majd a verzére levonultak a színpadról, és megjelent a Blackguard énekese, hogy a hörgős részeket ne magnóról, hanem élőben nyomják. A srác „túlmozgása” mostanra sem tűnt el, de igazából annyira lehengerlő a szám és annyira látványos volt a banda többi tagjának produkciója, hogy nem is igazán figyeltem őt. Tökéletes lezárása volt ez a koncertnek, teljesen kifacsartan álltam a buli végén, és próbáltam megemészteni, mit láttam az elmúlt bő másfél órában. A zenekar friss lemezét hallva és ezt a koncertet látva úgy érzem, nincs baj, nagyon jó irányban áll a zenekar hajójának orra: minőségi lemez, valamint igényes és hibátlan koncertteljesítmény, más nem is kell a rajongónak.

Természetesen egy ilyen buli után nem mehettünk el egyből, így megvártuk a zenekar tagjait. Hamarosan ki is jöttek és nagyon kedvesek voltak, mindenkihez volt egy jó szavuk. Seantól megtudtuk, hogy az éppen dedikált fotóm kuriózum, mert az idei MOR-on készült képen használt ruhája a buli után elszakadt, így a képen látszódó fellépőruhát csak azon az estén használta. Oliver elmondta, hogy a Miskolci Opera Fesztiválon, az Epica-koncerten azért volt Karib-tenger kalózai feldolgozás, mert Ő javasolta a bandának, mivel nagyon szereti, nem véletlenül használja a szólói alatt. Thomas pedig emlékezett, hogy a buli elején elpakolták a fotóstáskámat, és megkérdezte, minden rendben van-e, illetve elnézést kért, hogy elpaterolták a motyómat.

Mindent egybevetve az év egyik legjobb klubbuliján voltunk: a zenekar jelenlegi felállása nagyon erős, joggal tölt meg klubokat, és remélem ez a fajta minőségi szórakoztatás elnyeri jutalmát, így a banda ismertsége és elismertsége még magasabb fokra lép!

Setlist:

Rule the World / Ghost Opera / The Great Pandemonium / Veritas / Center of the Universe / The Human Stain / Song for Jolee / Dobszóló / When the Lights are Down / Sacrimony / Season’s End / Billentyűszóló / Forever /// Basszusgitár-szóló / Karma / Torn / March of Mephisto

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet a Skalar Austriának és Gerold Haubnernek!

Legutóbbi hozzászólások