A zenekar koncertjének megtekintése kizárólag szülői felügyelet mellett ajánlott!: Steel Panther, Easy - Gasometer, Bécs, 2012.10.28.

írta Hard Rock Magazin | 2012.10.31.

Pár nappal ezelőtt egy cseh bulin a „Metal Fém Harcosait” láttuk egy nagyon jó koncerten, de nagy valószínűséggel azon zenekar tagjai még a teremből is kiküldenék azt a szintén amerikai bandát, akikért Bécsig utaztunk. A paródiának indult Steel Panther zenekart már nem csak komikusi mivoltuk miatt lehet szeretni, mert amit és ahogy játszanak, az igenis elismerésre méltó és végtelenül szórakoztató. Persze a 80-as évek glam korszakának kifigurázása továbbra is ott rejlik a produkciójukban, de zeneileg is nagyon frankó dolgokat alkotnak. Most pedig a saját szememmel bizonyosodhattam meg arról, hogy élőben is lehengerlőek.

 

 

Ám előttük sajnos még egy helyi bandát is el kellett viselni. Az Easy zenekar glames, hard rockos zenéje passzolt is a főbanda elé, de számomra nagyon irritáló volt a produkció. Zeneileg még nem is lett volna gond: ha lemezen hallgattam volna őket, akkor az ének kivételével még bőven az elviselhető kategóriába tartoznának. De élőben nem. Az Easy is hozta az összes, ehhez a stílushoz igazodó kelléket, de annyira erőltetetten, hogy az már bántó volt. Azon kívül, hogy az énekes rekedtes hangja véleményem szerint pont nem passzolt egy ilyen bandához, többször bizony ez a hang sem volt a helyén, és hamis, elcsukló volt az ének. 

Ami azt illeti, ritka unszimpatikus figura volt Kurt Mathyus énekes. Miami Vice-os fehér öltönyében, hatalmas boákkal teleaggatott mikrofonállványa mögött pózolta végig a bulit. A két gitáros szinte számonként cserélgette gitárjait, mintha erre olyan nagy szükség lett volna, és közben olyan pózokat találtak ki, ami egy tornacsarnokban még elmegy, de egy színpadon tök fölösleges és bonyolult. Kezdésnek a derékban megdőlt gitáros hátán átpördült az énekes, majd gitároztak úgy, hogy egymás hangszerének a nyakát fogták, de pengettek egymásnak háttal állva is, miközben a másik hangszerét használták. Volt olyan rész, amikor az énekes kapott a kezébe egy pengetőt és a feléje látványosan odatartott gitáron játszotta a nagy semmit. Amúgy amikor gitároztak a srácok, és nem a bonyolult koreográfián agyaltak és keresték a megfelelő pózt minden spontaneitást kerülve, akkor egész elviselhetően nyomták a talpalávalót. Az egyetlen szimpatikus figura Jo „The Beast” Wolf basszeros volt, aki szinte minden ilyen baromságból kimaradt, háttérbe húzódva pengetett, méghozzá nem is rosszul – bár neki rózsaszínű húrok voltak a hangszerén, de ez bőven belefér egy ilyen bandába. A koncert után az egyik gitáros pont mellém jött vissza a főbanda alatt, mivel a haverjai ott álltak: a főbanda zárása előtt pár perccel ez a figura keveredett egy jó kis bunyóba, ezerrel szorította egy másik rajongó nyakát, kis híján méretes bunyót alakítva ki.

Viszont amit ezután kaptunk a Párducoktól, az mindenért kárpótolt: egy iszonyatosan feelinges, laza partit csaptak az amerikaiak. Itt minden arról szól, hogy jókedvet csináljanak, és jókedvük legyen a színpadon, aminek az eredménye nem is lehet más, mint egy hatalmas parti! Nagyon kíváncsi voltam, mit kapok a zenekartól, mivel eddig nem volt szerencsém igazi glames bulihoz: ugyan láttam a Mötley-t az utóbbi időben több alkalommal is, de vagy fesztiválon, vagy egy kisköltségvetésű turnén, „csillogástól mentesen”. De ha ilyen lehetett a 80-as évek Sunset Strip-je, mint ahogy az a Steel Panther koncertjéből lejött, akkor kérek egy időgépet, de azonnal!

Az európai turnén első alkalommal volt teltházas a buli – amit meg is említett és meg is köszönt a zenekar –, így minden adott volt egy jó kis időutazásos bulihoz. A színpadra vonult srácok pedig nem hazudtolták meg magukat: mindenki rendes glames szerkóban vonult ki, hogy belekezdjenek a Supersonic Sex Machine c. számba, ami alatt Michael Starr énekes szinte az egész színpadot bejárta, majd a dobemelvény előtti állványokról ugrált hatalmasakat. Kinézetre a jelenkori Vince Neilt juttatta eszembe: nem az a nádszál-vékony pali, de a bő 100 perces koncertet végig rohangálta, ugrálta, ám ez nem hallatszott meg a hangján, lemezminőségben hangzott el minden téma. Az első számnál még igen gyér volt a hangzás, csodálkoztam is, hogy az előzenekar jó megszólalását hogyan lehetett ennyire elrontani, de még egy szám sem kellett, és helyreállt a rend, és minden tökéletesen szólt.

Mi Lexxi Foxx basszeros előtt álltunk, és meg kell mondanom: amit a srác művel egy koncert alatt, az eszméletlen. Mint egy igazi piperkőcnek, saját, lámpákkal megvilágított sminktükre is volt, amiben akár játék közben is megnézte magát, hogy jól áll-e a haja, és a sminkje is rendben van-e. De emellett még névre szóló kis piperetükre is volt, amiben nézte és sminkelte magát, amikor a többieknek éppen szövegelhetnékjük volt. Hajspray is akadt a piperetáskában, bár szerintem abban csak „tartósított hegyi levegő” (by Bud Spencer) lehetett, de azt is folyamatosan fújta a hajára. Ettől függetlenül nagyon látványosan és jól játszott: ha kellett, Harrises módon, pengető nélkül jártak az ujjai, de ha a dal úgy kívánta, már nyúlt is a mikrofonállványra ragasztott pengetőért.

A színpad másik oldalán a zenekar motorja, Satchel pengetett, aki azért sokkal több energiát fektetett a játékába, igaz, a szövegelésben az énekes Starral közösen vitték a prímet. A másodikként érkező Tomorrow Night után érkezett is a bécsi „Showder klub”: a zenekar, de elsősorban Satchel és Starr szövegeltek, ugratták, zrikálták egymást, magasztalták saját magukat, persze mindezt „felnőtt tartalommal” megspékelve. Hogy ezek a szövegek mennyire voltak begyakorolva vagy mennyire változnak estéről estére, azt nem tudom, de mivel roppant humorosak voltak, így nem dühöngtünk, hogy a szájjártatás helyett miért nem játszottak még két számot. Más zenekaroknál ezek a szövegelős részek általában fölöslegesek és sablonosak, ezúttal azonban nem unatkoztunk, jókat lehetett nevetni a mondandókon. A kétlemezes banda akkor töltötte volna ki a rendelkezésre álló időt, ha minden számát eljátssza, így vagy feldolgozást játszhattak, vagy stand-up comedy-t adhattak elő, és ők a második opciót választották.

Az ezután felcsattanó Fat Girl alatt a két gitáros helyet cserélve vokálozott, majd Satchel a Lexxi magasságához beállított mikrofont a vokálozása után lehajtotta derék magasságba. A gitártechnikusuk beszaladt visszaállítani a megfelelő magasságot, majd Satchel pár másodperc múlva megint lehajtotta, a technikus pedig jöhetett be újra. Ez így ment a szám alatt, tehát nem csak a számok közti szövegekben szívatták egymást, hanem ahol és amikor csak lehetett. Igazi bolondozás folyt a színpadon, mellette viszont bitang jól tolták a slágereket. Mert a Steel Panther nagyon jó számokat is ír: a színpadi látvány és körítés nem vinné el a bulit, ha nem pakolnának mellé erős dalokat. De a banda mindkét lemeze tele van slágerekkel és nagyon erős szerzeményekkel, így a zenei aláfestés is tökéletes volt.

Az az igazság, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyok, mert olyan dolgokat kellene visszaadni szövegben, amiket igazából látni kell, mert szinte minden pillanatban volt valami, amire érdemes volt odafigyelni: Lexxi hülye grimaszai és pózai, Satchel mutogatásai és kikacsintásai, az énekes Starr mozgása, vagy Stix Zadinia dobolása. Stix látványos dobszerkója nem pihenhetett a buli alatt: látványosan, nagy mozdulatokkal járt a srác keze, ám mikrofon híján ő teljes egészében kimaradt a számok közti üzengetésekből, a poénoknak csak szenvedő alanya volt. De a zenészek mellett a közönség is megérdemel minden dicséretet, mert nagyon jól vette a poénokat. A publikum hamar belelkesült, és ez a lelkesedés az egész koncert alatt kitartott, sőt a közönségénekeltetős rész is igen szórakoztatóra sikeredett. Ehhez a produkcióhoz mindkét fél kell, mert hiába poénkodnak a zenészek, ha nincs rá vevő, illetve hiába lelkesedne a közönség, ha nincs, aki beindítsa őket. Meglepő módon szinte minden dalt együtt énekelt a közönség a zenekarral, ami ritkán szokott előfordulni (bár annyira fülbemászó dalokat írnak a srácok, hogy hamar magáévá teszi az ember a sorokat).

A koncertet emellett nagyon feldobta még a jól koreografált fényjáték is. Az égbe is elvilágító refik, a fejgépek és az ötletes helyekre lepakolt ledes lámpák igazán impozáns képi világot eredményeztek, ami mindig tökéletes összhangban volt az adott számmal – profik, na, és onnan jöttek, ahol ezt magas fokon űzik. Ráadásul a fényorgia a megelevenített korban, a ’80-as években is fontos tényező volt: a lényeg, hogy minden csillogjon, minden látszódjon, nem sötétbe burkolózott zenekart akar látni a közönség. És persze jó zenészeket is akar a közönség, amiben nem volt hiány az este folyamán. Satchel még szólózásra is kapott esélyt, ami egy sima gitárszólóként indult, gondoltam, hogy itt a következő eseménytelen szóló, még Stix is alájátszott a húrnyüvőnek, majd szépen levonult a színpadról. Arra vártunk, hogy most jön majd a gitármaszturbálás vagy valamilyen szexista performansz, ami nem áll távol a zenésztől, de ehelyett felsétált a dobszerkó mögé és a lábdobokat használva lekövette magát. Klasszikus zenekarok számait, riffjeit idézte meg, ötletesen és tökéletesen kivitelezett verzióban: volt Judas, Maiden, Black Sabbath, Metallica, a közönség pedig természetesen minden egyes felismert tételt hangos ovációval fogadott. A szóló végén még dobverőt is ragadott, és míg az egyik kezével a gitár nyakán játszott, a másikkal püfölte a cájgot. Én ennyire jópofa gitárszólót még nem láttam, le a kalappal az ötlet előtt, a kivitelezésről már nem is beszélve. Persze Satchel maga sem volt rest begyűjteni a bókokat, és a performansz végén többször is megéljeneztette magát a közönséggel, mert az öntömjénezés ezen formája sem állt távol a zenekartól.

A gitárszóló után pár dallal később előkapott Girl from Oklahomát Pamela Andersonnak ajánlották a srácok, majd Satchel akusztikus gitárt ragadatott és azzal játszotta a számot – Michaelnek nem nagyon kellett énekelnie, a közönség megtette helyette is. Stix is lekászálódott a dobok mögül, és egy rázós hangszerrel adta az alapot Lexxi mikrofonjánál. A Party All Day előtt pár lányt szólítottak fel a színpadra a közönség soraiból, és sikerült is felcsalniuk vagy 10 lányt, akik persze a gyors pengetőgyűjtögetésen kívül ezerrel tapadtak a zenészekre, kellően erotikusra véve a figurát. A zenekar többször is felszólította a színpadra citált lányokat és a közönség hölgy tagjait, hogy mutassák meg a cicijeiket, és páran be is vállalták a villantást. A főműsort lezáró Death to All but Metalnál még a színpadon maradtak a csajok, sőt, egy új lányt is sikerült felcipelni a színpadra, aki gyorsan magához is ragadta Satchel mikrofonját és Starral közösen előadott duetté változtatta a számot – Michael meg is lepődött, mennyire jó hangja volt a csajnak.

Kis várakozás után Satchel és Starr egy-egy akusztikus gitárral jelent meg, majd elmondták, hogy mit csináltak a lányokkal a backstage-ben. A szünetben történt események megemlítése után belekezdtek a Community Property-be, majd szép lassan visszaszivárgott a többi zenész is, akik közül Lexxi egy rózsaszín kalappal fejelte meg az imidzsét. Az Eyes of a Pantherre Michael is fekete kalapot és napszemüveget vett fel, így szinte kiköpött Bret Michaels kinézete lett, és így indultak neki a koncert záró számának, a 17 Girls in a Row-nak, ami méltó befejezése volt a bulinak. Az egész buli amúgy egy tökéletes show műsor: minden dologból egy picit túl sok van, éppen a kifigurázás miatt, de a zenekar tökéletesen megtalálta azt a mennyiséget, ami még nem bántó, nem sértő, kellően vicces, ugyanakkor látványos és nagyon szórakoztató is. A vicc az, hogy akit nem vonzzanak a külsőségek, vagy humortalan és nem ért(ékel)i az ilyesfajta produkciót, az is nagyon jól szórakozhat az együttes bulijain, mert ha csak tisztán a zenére és a számokra koncentrálunk, akkor is nagyon erős produkciót nyújt a négyes. Persze, ha valaki kicsit is szerette azt a kort, amikor a pompa, a csillogás, a flitterek, a tupírozott haj volt a menő, akkor próbáljon meg eljutni egy Steel Panther bulira, mert azt gondolom, jelenleg ennyire tökéletesen senki nem eleveníti meg azt a világot (leszámítva persze az amerikai gigaprodukciók némelyikét). Számomra a Steel Panther ezzel a bulival az év legélvezetesebb koncertjét adta: a „bárhol, bármikor megnézendő” kategóriába sorolták magukat, és csak ezt tudom tanácsolni mindenkinek, aki picit is szereti a glam vonalat és fogékony az idiótaságokra.

Setlist:

Supersonic Sex Machine / Tomorrow Night / Fat Girl / Asian Hooker / Just Like Tiger Woods / Let Me Cum In / If You Really Really Love Me / Gitárszóló / Turn Out the Lights / The Shocker / It Won’t Suck Itself / Girl From Oklahoma / Party All Day / Death to All but Metal /// Community Property / Eyes of a Panther / 17 Girls in a Row

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet Christoph Käfernek és a Skalarnak!

Legutóbbi hozzászólások