Szakrális profizmus: Dead Can Dance - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.10.17.

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, sohasem gondoltam volna, hogy az életben valaha eljuthatok egy Dead Can Dance koncertre. A zenekar olyan maghatározó volt számomra annak idején, hogy amikor tizenöt éves korom környékén találkoztam vele, jó ideig mást sem hallgattam. Egy időre teljesen lényegtelené váltak az addigi kedvenceim, ugyanis amit ez a zenekar képviselt, valahogy „minőségileg” jelentett többet, mint a kortárs könnyűzene többsége: talán a leghelyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy képesek voltak arra, hogy a különböző történelmi helyek és korok hagyományos dallamkincsét és atmoszféráját mintegy „szintetizálják” a mai kor embere számára.

A mélységnek az a szintje fogott meg különösen, ahogyan Lisa Gerrard és Brendan Perry képes volt az ember legmélyebb félelmeit, a gyászt és a fájdalmat ötvözni a „szférák” szépségével és valamifajta spirituális érzéssel és sejtelemmel, valamivel, amely meghaladja a halandó emberi személyt – hasonló formában, mint a nagy klasszikus Requiemek esetében történik Mozartnál vagy Verdinél. Habár a Dead Can Dance sohasem volt „vallásos” zenekar – sőt a duó férfi tagja Brendan Perry több interjúban is hangsúlyozta ateizmusát –, az ember egyszerűen nem tudja megkerülni a szakrálisra való szüntelen utalásokat, ha róluk ír vagy gondolkozik.

Maga a koncert teljes mértékben hozta azt, amit a lemezek alapján gondolhattam – sőt igazából még meg is haladta azt. Némileg klisés lenne ezt az egészet egyfajta „liturgiához” hasonlítani – mindenesetre tény, hogy az embernek egyáltalán nem olyan érzése volt, mintha egyszerűen „egy koncerten” lenne. Amire először gondoltam, amikor Brendan Perry hangja felcsendült, hogy a zene tradicionálisan rítus. Mindenki, aki ott volt, meggyőződhetett az emberi hang csodálatos szépségéről – mert itt messze nem a hangszerek vitték a főszerepet –, Perry és Gerrard hangja pedig mit sem kopott az évek során. Elképesztően tisztán, erőteljesen és pontosan adták vissza, amit a lemezekről megszokhattunk, sőt megkockáztatom, hogy új dimenziókba emelték szerzeményeiket. Az egész produkcióról sütött a profizmus és a minőség iránti elkötelezettség. A kísérőzenészek szinte végig sötétben maradtak, – leszámítva a vokalista hölgyet – gyakorlatilag végig Perry és Gerrard színpadi jelenlétét élvezhettük. Ez a jelenlét pedig tényleg olyan volt, hogy azt meg lehetett „érezni” még a hátsó sorokban is.

Az előadás az új albumra, az ’Anastasis’-ra épült: ezt szinte teljes egészében eljátszották, ezen kívül még hangsúlyos volt az 1996-os ’Spiritchaser’ is, valamint az azt megelőző ’Into to Labirinth’. Ennél korábbi dolgaikról nem nagyon játszottak – azt személy szerint kifejezetten sajnáltam, hogy nem kaphattunk semmit a zseniális ’Within the Realms…’ című albumról, de ezért azt hiszem bőven kárpótolt az előadás minősége. Érdekes módon élőben nálam sokkal jobban működtek az ’Anastasis’ dalai, mint lemezen – kellett ez a koncert ahhoz, hogy igazán be tudjam fogadni az újabb szerzeményeket. A Dead Can Dance tagjai nem túl sűrűn kommunikáltak a közönséggel, de ez talán le is ronthatta volna kicsit azt az „emelkedett” hangulatot, amely az egész eseményt körülvette. Volt néhány olyan feldolgozás is, amelyet még sehol nem hallottam tőlük (mindkettő Perry-é): az egyik egy mór népdal, amely a középkori Andalúziában keletkezett, illetve egy régi görög ének.

Igazából nem is tudnék különösebben számokat kiemelni: szinte egymásból következően jött egyik kompozíció a másik után, mintha csak egy szimfóniát hallgatnánk. Ami talán kicsit zavaró lehetett, az a furcsa, karácsonyi díszkivilágítást idéző fénytechnika: abszolút nem illett ide, sőt, az egész színhelyen kissé meghökkentően hatott egy ilyen koncert. A Papp László Sportaréna csúf, „modern” szürke és funkcionalista díszletei kiáltó ellentétben álltak az itt megjelenített zene szépségével. Ilyen koncertet inkább egy középkori katedrálisban, vagy valamilyen, az Arénánál sokkal nagyszerűbb szabadtéri helyszínen tudtam volna elképzelni.

De talán éppen ezért is hatott olyan erővel a közönségre Perry és Gerrard kettőse, mintegy a mindennapi racionalitás szürke unalma, a rutin és a fantáziátlanság világa felé emelve a hallgatókat. Az ünneplés természetesen nem maradt el: a Dead Can Dance háromszor is visszajött ráadást adni. Mindenki, aki ott volt, egy olyan élménnyel lehetett gazdagabb, amely talán egész életében végigkíséri.

Setlist:

Children of the Sun / Anabasis / Rakim / Kiko / Lamma Bada / Agape / Amnesia / Sanvean / Nierika / Opium / The Host of Seraphim / Ime Prezakias / Now We Are Free / All in Good Time /// The Ubiquitous Mr. Lovegrove / Dreams Made Flesh /// Song to the Siren (Tim Buckley feldolgozás) / Return of the She-King /// Rising of the Moon

Szerző: Edeneye

Képek: T T

Köszönet a Showtime Budapestnek!