Melankolikus örömünnep: Anathema - A38, 2012.10.09.

Nehéz az embernek elfogulatlannak lennie egy olyan zenekarral kapcsolatban, mint az Anathema. Azt hiszem, nem tévedek, ha feltételezem, hogy sokan vagyunk úgy, hogy az Anathema némileg többet jelent számunkra, mint egy hangulatos rockzenekar – inkább egyfajta életérzést, „atmoszférát”, amelyet rajtuk kívül nem sokan képesek megteremteni. Lehet, hogy ennek jegyében gyűlt össze annyi ember az A38-on, hogy mozdulni is alig lehetett – olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy minden jegy elkelt…

Szerintem fölösleges az Anathema zenéjét más zenekaréhoz hasonlítgatni (mert valamiért a róluk szóló cikkekben szüntelenül ezt teszik: „Radiohead-es”, vagy „olyan, mint a Porcupine Tree”, sőt újabban még a Coldplay neve is felmerült…), mert amit csinálnak, az egyáltalán nem valaminek a koppintása. Kezdetben a legsötétebb hangulatot prezentáló metal zenekarok egyike voltak – az 1995-ös ’Silent Enigma’ lemez tényleg csak olyan klasszikusokkal említhető egy lapon, mint a ’Brave Murder Day’ a Katatoniától, vagy a Paradise Lost ’Gothic’-ja. 

Akinek ezek a nevek mondanak valamit, az körülbelül elképzelheti, hogy milyen mélységű depressziót idéztek meg akkor – azzal a különbséggel, hogy szerintem ők még a fent említetteknél is nyomasztóbb és pesszimistább dalokat írtak. Egyébként az egyházi kiközösítést jelentő zenekarnév tökéletesen harmonizált ezzel a hangulattal. Aztán az évek során ez a hangulat kezdett oldódni: az ének kitisztult és az egész valahogy egyre melodikusabb lett. Persze mindig is benne volt ebben a fájdalom, ugyanakkor az utóbbi időkben már egyre kevésbé direkt módon, ahogy szinte teljesen eltűnt még a metal is. Manapság inkább egyfajta lebegős, progresszív, elvont rockzenét játszanak, amely nyit a szépség és az élet pozitívabb területeire, ugyanakkor még mindig elég mély és introvertált. Ettől függetlenül minden lemezük érdekes és egyedi, attól teljesen függetlenül, hogy épp mennyire „metal” vagy „dark”. Az Anathema sohasem csinált két egymáshoz hasonló munkát, és ahogy legújabb, 2012-es lemezük a ’Weather Systems’, szinte minden alkotásuk külön zenei univerzum. 

Az előzenekarként színpadra lépő német A Dog Called Ego próbált kissé az újabb Anathema lemezek által elővarázsolt álmodozós hangulat kereteiben mozogni, azzal a különbséggel, hogy mindezt néha kissé meglepő elemekkel hozták össze, hogy alkalmasint átcsaptak thrash metalba, majd pedig a kortárs britpop/indie vonalat megidéző dallamokat szállítottak. Alapvetően nem lett volna ez rossz, csak szerintem idő kell még nekik, hogy ezek az egymástól élesen elütő struktúrák kicsit „összeérjenek”.

Az Anathema szinte tomboló tapsvihar közepette lépett színpadra, ez a hangulat pedig az elejétől a végéig elkísérte őket. Valamiért Magyarországon nagyon szeretik őket, és ezt a zenekar nem is győzi meghálálni: szinte évente visszatérnek hazánkba, valamint mindig nagyon jó és nagyon hosszú koncerteket adnak. A tagok között tökéletes volt az összhang: ami azt illeti, ez nem is annyira meglepő, hiszen gyakorlatilag nem csak átvitt értelemben testvérek: a mikrofon mögött helyet foglaló Vincent és gitáros Danny Cavanagh valóban testvérek, és 2001 óta ismét velük játszik a harmadik Cavanagh, Jamie a basszus mögött. A vokalista lány Lee Douglas pedig a dobos John rokona. Attól függetlenül, hogy itt alapvetően egy sötét, de legalábbis melankolikus zenei világról van szó, ami a koncertről általánosságban  elmondható, az a már-már euforikussá fokozott hangulat. Egy közvetlenül mögöttem álló rajongó például szinte önkívületben énekelt együtt jó néhány számot Vincenttel. (Az más kérdés, hogy én ennek nem feltétlenül örültem.)

Ezt persze az együttes is kellőképpen honorálta, Vincent és Danny végig szélesen mosolyogtak és meglehetősen sokat kommunikált a közönséggel, Vincent nem egyszer fotózta is az őket ünneplő tömeget.  A halkabb, akusztikusabb részeknél már-már kifejezetten „csendre kellett inteni” a szüntelenül tapsoló, éneklő és ünneplő közönséget. Ahhoz képest, hogy ez elvileg a ’Weather Systems’ turnéja volt, meglepően kevés dal hangzott el az új lemezről (és a zeneileg hasonló vonalat képviselő 2009-es ’We're Here Because We're Here’-ről), és a több mint két órás buli alatt inkább a 2003-mas ’Natural Disaster’, valamint a 90-es évek végén született ’Judgement’ és ’Alternative 4’ lemezek kerültek előtérbe.

Danny még viccelődött is a sokat emlegetett „stílusváltással” kapcsolatban: említette, hogy egykor még doom metal zenekarként tartották számon őket – a következő dalban pedig kifejezetten ráerősítettek a súlyos riffelésre. A mostani Anathemát ismerve meglepő volt ilyet is hallani tőlük, de azt hiszem senki sem vette rossz néven. Némileg az elektronika is szerepet kapott: az egyik új szám (A Storm Before The Calm) például kifejezetten elektronikus alapokra épült – ilyet sem nagyon hallottunk még tőlük – de ezt is sikerült úgy beépíteni a zenéjükbe, hogy ne legyen zavaró. A koncert azzal zárult, hogy Vincent éjfél körül a közönséggel elénekeltette a „Happy Birthday-t”, ugyanis a vokalista lánynak éppen aznap volt a születésnapja. Minden jel szerint az év egyik legjobb koncertjét élvezhették végig, akik ott voltak ezen a keddi napon: és az. hogy ilyen szép számban összegyűltünk bizonyítja, hogy hazánkban is milyen jelentős kereslet mutatkozik az igényes produkciókra.

Setlist:

Untouchable, Part 1 / Untouchable, Part 2 / Thin Air / Dreaming Light / Everything / Deep / Emotional Winter / Wings of God / A Simple Mistake / Lightning Song / The Storm Before the Calm / The Beginning and the End / Universal  / Closer / A Natural Disaster / Flying /// Internal Landscapes / Shroud of False / Fragile Dreams

Szerző: Edeneye

Képek: Réti Zsolt (www.rockstation.hu)

Köszönet a NegativeArtnak!