"Ez nem az egóról szól": Interjú Stu Marshallal, az Empires of Eden gitárosával

írta Hard Rock Magazin | 2012.09.26.

A nyár egyik kellemes meglepetése volt az Empires of Eden lemeze, amely elkerülte a hasonszőrű, all-star produkciók buktatóit, és egy nagyon erős és változatos dalcsokorral kedveskedett a zsáner szerelmeseinek. Mivel a korábban a Dungeon soraiból – illetve Ronny Munroe szólózenekarából – ismert Stu Marshall nem csak gitárjátékával, hanem nem éppen ortodox együttműködési módszereivel is felhívta magára a figyelmet, így szívesen beszélgettünk el az ausztrál dalszerző-gitárossal arról, milyen is volt Udoval, Steve Grimmettel, Rob Rockkal vagy éppen Sean Peckkel tető alá hozni a ’Channelling The Infinite’-et.

 

 

Hard Rock Magazin: Szerintem a ’Channelling The Infinite’ az eddigi legkövetkezetesebb, legjobb hangzású lemezetek, és a legerősebb a dalokat tekintve. Hogyan látod az albumot pár hónappal a megjelenését követően?

Stu Marshall: Elégedett vagyok a lemezzel, elég összetett darab, szóval csak most kezdem élvezettel hallgatni, az írás és a felvétel során ez nem sikerült még. Az összes énekesnek lehetősége volt rá, hogy megírja a saját szövegeit és a dallamokat így engem mint dalírót, minden alkalommal meglepetésként érnek a vokális témák.

HRM: A ’Channelling The Infinite’-en rengeteg vendégénekes kapott szerepet. Hogy tudtál meggyőzni olyan nagy neveket, mint Udo vagy Steve Grimmett, hogy szerepeljenek a lemezen?

Stu: Úgy álltam neki a dolognak, mint egy metal fanatikus. Azt kérdeztem magamtól, „Kiknek írnék legszívesebben dalokat?”, aztán megkerestem a menedzsmenteket. Nagyon fontosnak tartottam, hogy minden énekes kötődjön az adott dalhoz, valamint hogy ki akarják fejezni saját vízióikat a lemezen. Szerintem ezért lett ennyire összetett és színes, mindenféle unalmas rész vagy üresjárat nélküli. Udo csak abban az esetben vállalta el a szereplést, ha tetszik neki a dal, úgyhogy nagyon keményen dolgoztam azért, hogy olyan dalt írjak, amit (rajongóként) én is hallani szeretnék – és szerencsémre neki is nagyon tetszett a végeredmény.

HRM: Az ilyenféle együttműködések általában a fő dalszerző köré épülnek, aki megír mindent, de – mint említetted – te hagytad, hogy a vendégeid közreműködjenek a témák és a szövegek elkészítésében.

Stu: Én úgy látom, hogy az énekes mondja el a történetet legjobban. Ha szabad kezet adsz egy nagyszerű énekesnek, és biztosítod számára a dalszerzői szabadságot, akkor valami speciálisat, egyedit fogsz kapni. Ez így működik, ez az alapelv. Ezért nem is az én nevem szerepel a borítón, mert ez egy igazi együttműködés.

HRM: Ha jól tudom, csak Udo nem vett részt a dalírásban. Elmondanád, hogy ő miért nem írta meg a saját énektémáit?

Stu: Nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre, ugyanis Udo keményen turnézott akkoriban. Körülbelül három hetem volt, miután kapcsolatba léptem vele, hogy dolgozzunk az anyagon. Szóval megírtam én a szöveget és a melódiákat. Udonak nagyon tetszett, így fel is vette.

HRM: Az internet segítségével dolgoztatok?

Stu: Igen, az internet volt a fő kommunikációs eszköz. Tavaly októberben átrepültem az USA-ba, hogy egy csomó énekessel együtt dolgozzak, ami nagyszerű volt. Egy rakás jó hírem van a jövőt illetően. Azt tervezem, hogy 2013-ban átmegyek Európába, hogy közös produkción dolgozzak néhány zenekarral.

HRM: Elmondanád, hogy honnan ismered a lemezen szereplő énekeseket, és milyen a viszonyod velük?

Stu: Rob Rock – Robot a '80-as években fedeztem fel, amikor a 'Project: Driver' lemez megjelent, ami szerintem még most is csodálatos album. Remek volt Robbal dolgozni, fantasztikus hangja van.

UDO – Nagyjából ugyanaz a történet, mint Robbal. Accept rajongóként egy álmom vált valóra, mikor kiderült, hogy Udo-t érdekli a dolog.

Steve Grimmett – Steve már az előző lemezen is énekelt, és időközben jó barátokká váltunk. Együtt dolgoztunk egy jótékonysági dalon és az év elején együtt turnéztunk itt Ausztráliában.

Sean Peck – Szintén énekelt az előző lemezen és jól összekovácsolódtunk a dalszerzés során. Tavaly meglátogattam San Diegóban, sőt alkalmam volt három Cage koncerten is szerepelni vele. A Youtube-on kering is valami felvétel róla. Sean is kiváló dalszerző amúgy.

Carlos Zema – Micsoda hang! Carlos is énekelt az előző lemezen, és nagyon jól éreztük magunkat együtt. Tavaly együtt lógtunk Los Angeles-ben, őrületes volt...

Louie Gorgievski – Az első naptól fogva Ő volt a gerince az EOE-nek. Louie minden albumon szerepelt, és egy ennyire profi sráccal együtt dolgozni nagyszerű élmény. Hihetetlen énekes és szövegíró.

Mike DiMeo – Évekkel ezelőtt hallottam Mike-ot énekelni a Riotban, és egyből beleszerettem a hangjába. Óriási volt a Masterplanben is, szóval megkörnyékeztem, és volt egy kis szabadideje, így került a lemezre.

HRM: Honnan jött az ötlet, hogy meghívd Alessandro Del Vecchio-t énekelni, akit a rajongók inkább billentyűsként ismernek? [Vecchio a Hardline, az Eden’s Curse és az Edge of Forever billentyűse - Tomka]

Stu: Ale és én egy közös üzleten keresztül lettünk barátok. A menedzseréről kérdeztem, hogy mennyire jó, érdemes-e vele dolgozni. A menedzser egyébként Axel a Rock 'N' Growlból, Ale ajánlotta nekem, és tényleg fantasztikus. Ale és én jól ismerjük egymás lemezeit, és tudtam, hogy hihetetlen hangja van, szóval a barátságunkon keresztül került a képbe. Szerencsére tudott rám időt szakítani, annak ellenére, hogy rendesen elfoglalt a produceri teendőivel.

HRM: Úgy gondolom, hogy az új lemez legnagyobb erénye, hogy a power metal majdnem minden „arcát” megmutatja, néhol nagyon dallamos, majdnem hard rockos, máshol meg súlyos, Painkiller  keménységű. Neked mi a véleményed erről?

Stu: Egyetértek, mindenféle metal zenét kedvelek, szóval miért ne írnék mindenféle stílusban. Nem szándékosan van jelen ennyiféle stílus a lemezen. Ez egy olyan dolog, ami csak úgy jön belőlem – nem szoktam megkérdőjelezni a művészi inspirációimat, inkább megyek velük, amerre vezetnek.

HRM: Nagyon erős riffeket és őrületes szólókat írtál erre a lemezre, de nekem nagyon tetszik, hogy még sincs állandóan a középpontban a gitárjáték.

Stu: Habár gitáros vagyok, de elsősorban dalszerzőnek tartom magam. Igen, vannak olyan momentumok a lemezen, amik letépik a fejed, de az a lényeg, hogy a fogós dallamokra koncentráljunk. Ez nem az egóról szól, hanem arról, hogy olyan dalokat írjak, amihez könnyen kötődhetnek az énekesek és remélhetőleg a hallgatók is. De valóban odatettem magam, amikor arra volt szükség. (nevet)

HRM: Hogyan jellemeznéd a játékstílusodat?

Stu: Agresszív és közérthető. Az olyan keveréket kedvelem, amiben megtalálható Malmsteen, Paul Gilbert, Tony MacAlpine, valamint olyan arcok, mint Steve Lukather vagy Neal Schon hatása is.

HRM: Mit szimbolizál számodra a ’Channelling The Infinite’ címe?

Stu: Egy jó barátom ötlete volt ez a szófordulat. Akkor hozta fel, amikor a benyomásairól beszélgettünk az anyag kapcsán. Számomra az extrém erőt és az arányosságot szimbolizálja.

HRM: Ha egy énekest kéne választanod a ’Channelling The Infinite’-ről, akivel egy egész lemezt készítenél, akkor kire voksolnál?

Stu: Nagyon nehéz erre válaszolni. Az igazság az, hogy elkészítettünk egy egész lemezt Ronny Munroe-val, amit tavaly meg is jelentettünk. Az összes énekesnek szeretnék még dalokat írni. Remekül tudok együtt dolgozni Sean Peckkel a Cage-ből, de Louie-val is fogok még együtt dolgozni az év második felében.

HRM: Megneveznéd azokat az énekeseket, akikkel nem volt még módod együtt dolgozni, de nagyon szeretnél?

Stu: Rob Halford az egyik. A '80-as évek eleje óta a Priest az egyik kedvenc zenekarom. Továbbá szeretnék egyszer írni Blackie Lawless-nek is. Szerintem elképesztően szólna egy óriási gótikus power metal eposzban. Továbbá King Diamonddal, Michael Sweettel, vagy Eric Adams-szel dolgozni szintén valóra váltaná egy-egy régi álmomat.

HRM: Hogy tudjátok élőben eljátszani a dalokat, tekintve, hogy mindegyiket más énekli? Milyen gyakran koncerteztek, és ki énekel az előadásokon?

Stu: Eddig csak egyszer játszottunk élőben, Steve Grimmettel a mikrofon mögött, márciusban, Ausztráliában. Nem vinném színpadra az Empires of Edent, ha nem állna rendelkezésemre legalább hat énekes. Most már csak a koncertszervezőkön múlik, hogy meg akarják-e csinálni. Az énekesek és én készen állunk egy turnéra.

HRM: Mikor elkezdted az Empires of Edent, honnan jött az ötlet, hogy nem egy szokásos zenekart hozol össze, hanem vendégzenészekkel fogsz dolgozni?

Stu: Nos, a szükség hozta így. Játszom basszusgitáron és a nagyzenekari részeket is meg tudom írni, szóval ezeket megoldom én. A másik dolog, hogy tudom, milyen hangzást szeretnék az adott énekesnek. Ha úgy vesszük, kevesebb a szakács a konyhában...

HRM: Megosztanál velünk néhány vicces történetet, amik a felvételek során történtek veletek? 

Stu: Bárcsak lenne ilyen… bár egy rövid mégis akad. Elég sok szlenget használunk itt Ausztráliában. Például Sydney-ben, ha valamire azt mondod, hogy „szar”, az azt jelenti, hogy nagyon jó. Tudom, elég furcsán hangzik. Szóval egy napon, mikor Louie énekét vettük fel, leesett az állunk, úgy énekelt a stúdióban. Minden egyes alkalommal, mikor Louie bejött a kontroll szobába, azt mondtuk neki, „ember, ez szar volt”, aztán csak néztünk, hogy a következő órában egyre jobban és jobban teljesített. Végül, amikor már egy órája “dicsértük”, megkérdezte, hogy „Srácok, tényleg nem teszik nektek? Kidolgozom a belemet, Ti meg csak azt hajtogatjátok, hogy szar, szar.” (nevet) Később aztán jobban odafigyeltünk, hogy mit is mondunk.

HRM: Mai szemmel, hogy látod az első lemezeteket, a ‘Songs of War and Vengeance’-t?

Stu: Friss, tele energiával. Újra lehetne keverni, legalábbis így hallom most. Korábban kipróbáltunk pár dolgot, de hiányzik róla az utolsó két lemez ereje. Néhány szólóm nagyon frissnek tűnik számomra, sokat közülük elsőre vetünk fel.

HRM: Ha jól tudom, hamarosan újra kiadjátok ezt az albumot. Milyen újdonságok lesznek a kiadványon?

Stu: Az biztos, hogy jobban fog szólni. Két CD-n szeretném kiadni, amiből az egyik az eredeti felvétel lenne, hogy az emberek hallhassák a különbséget. Van némi bónusz anyag is hozzájuk, köztük videó felvételek, amiket a stúdiózás során készítettünk.

HRM: Korábban a Dungeon zenekar gitárosa is voltál. Hogy kerültél abba a bandába, és milyen emlékeid vannak az ott eltöltött időről?

Stu: A Dungeon fantasztikus volt. Nagyszerű idők voltak azok, remek turnék. Egy barátomon keresztül kerültem kapcsolatba velük, ő említette, hogy a Dungeon gitárost keres. Négy lemezünk jelent meg nemzetközi szinten, a fénypont pedig az volt, amikor a Megadeth előtt játszottunk egy európai turnén 2005-ben.

HRM: Miért léptél ki a zenekarból?

Stu: Egy idő után már nem volt mulatság a Dungeonban játszani. A turné teljes anyagi csőd volt, és ez mindenkire nagy nyomást gyakorolt. Hosszú évekig a saját pénzünkből turnéztunk, ami egyszer csak elfogyott, és ez feszültséget szült.

HRM: Szerinted van rá esély, hogy a Dungeon újra összeálljon? [A Dungeon másik két fontos tagja, Lord Tim és Tim Yatras a Lord nevű zenekarban folytatták a pályafutásukat – Tomka]

Stu: Persze, minden a támogatókon múlik. Persze mindenki elfoglalt a saját dolgaival, és nekem ott van az Empires of Eden, ahol teljesen kiélhetem magam.

HRM: Szerepeltél Ronny Munroe szóló lemezén, a ‘Lords of the Edge’-en. A dalszerzésben is részt vettél? Ha jól tudom, Te voltál a producere a lemeznek.

Stu: Igen, Ronny mellett én voltam a társproducer, de én kevertem és készítettem a mastert itt, Sydney-ben. A 11-ből 9 dalt írtam, és én játszottam fel az összes gitársávot is. Nagyszerű élmény volt, igazán büszke vagyok rá. Nem tudom, milyen fogadtatása volt a lemeznek, de a szívemet is beletettem a dalokba.

HRM: Mikor kezdtél gitározni, és mi inspirált, hogy megvedd az első gitárod?

Stu: 6 éves lehettem, amikor meghallottam a Kiss-t és a Thin Lizzy-t. Ezek adták a kezdő lökést. Az unokatestvérem volt olyan kedves, hogy nekem adja a nem használt elektromos gitárját. A mai napig emlékszem rá, gyerekként olyan volt az a nap, mintha Karácsony lenne. Azóta is megszállottja vagyok a gitároknak.

HRM: Mi volt az első lemez, amit megvettél?

Stu: Az Iron Maiden 'Maiden Japan' c. lemeze. Megtetszett a borító, és a szüleim, akiktől nagyon sok támogatást kaptam, megvették nekem. Gondold csak el, egy 10 éves gyerek odamegy az anyjához, hogy „Anyu, megveszed ezt nekem?”  Az a borító maga a gonosz! (nevet)

HRM: Zenegyűjtőnek tartod magad? Követed, hogy mi történik a metal színtéren?

Stu: Igen, gyűjtök, és még mindig óriási metal fanatikus vagyok. Habár valami oknál fogva visszafele haladok, az Ipod-om tele van klasszikus heavy metal lemezekkel: Iron Maiden, Priest, Merciful Fate, stb.

HRM: Szerinted mik a legmeghatározóbb lemezek a power metal történelmében?

Stu: Az első három Helloween biztosan, aztán a ’Don’t Break the Oath’ a Mercyful Fate-től, és a ’Battle Hymns’ a Manowartól. De szerintem nagy hatással volt a power metal színtérre a korai Metallica, valamint az Anthrax is, főleg a gyorsabb, agresszívebb power metal zenékre, amiket én nagyon szeretek.

HRM: Három kedvenc power metal lemezed?

Stu: King Diamond: Them, Helloween: Keeper of the Seven Keys Part I és Manowar: Hail to England.

Készítette: Tomka

Fordította: Pálinkás András

Legutóbbi hozzászólások