Judas Best: Tim "Ripper" Owens, Sandstone, Crossholder, ZBB, Bermuda Rock Band - Crazy Mama, 2012.09.19.

Ha jól számolom, szóló előadásaival talán harmadik alkalommal járt hazánkban a Judas Priestben megismert aranytorok, Tim Ripper Owens. Az első látogatása fergetegesen nagy siker volt, majd jött egy irgalmatlan nagy bukta, ami után azt gondolta volna az ember, hogy nincs olyan szervező, aki belátható időn belül még egyszer magyar színpadra állítja a produkciót. De láss csodát, a Crazy Mama tulajdonosa húzott még egyet a tizenkilencre és, hogy a lapjárás után huszonegy, vagy csak húsz jött ki, azt nem tudom megmondani, mindenesetre szemmel láthatóan nagyobb volt az érdeklődés most, mint legutóbb. Viszont mielőtt eljutottunk a csúcspontra, bizony sokat meg kellett élnünk ezen a hűvös őszre fordult estén…

Nem tudom miért, de vannak kis hazánkban olyan koncertszervezők, akik azt hiszik, ha agyonzsúfolnak egy estét előadókkal, attól többet kap a közönség. El kell vegyem a kedvét annak, aki így gondolkodik, mert ahogy a bölcs mondás is tartja, a kevesebb időnként több. Így volt ez szerda este is, amikor négy előzenekarral lett meghirdetve a koncert, ráadásul olyan bandák is bebocsátást nyertek, akiknek enyhén szólva sem volt sok közük a fő attrakció stílusához. Arról nem is beszélve, hogy a hétköznap este hét órára meghirdetett eseményre a pontosan érkezők (pl. jelen sorok írója) még javában a beállást „élvezhették” a hallójárataikkal. Ezt látván, majd megtudva a szomorú tényt, hogy az est fénypontja közel négy óra múlva áll színpadra, mit mondjak, kellőképpen kiakadtam. Ezúton kérek elnézést azoktól, akiket talán feleslegesen traktáltam felháborodásommal, de változatlanul az a véleményem, hogy teljességgel nonszensz egy ilyen fesztiváljellegű estét csinálni a város peremén, ráadásul hétköznap. Ezzel nem, hogy vonzzák a közönséget, sokkal inkább taszítják a hasonló jellegű előadásoktól és utána persze megy a sírás, hogy hol van a közönség… 

Hogy ki, miért és mikor lépett fel ezen az estén, azt mindenki döntse el magában, de, hogy a Bermuda Rock Band és a ZBB messze nem ide illő csapatok voltak, az nem kétséges. Mondom ezt úgy, hogy a ZBB nemrég megjelent lemeze az egyik kedvencem volt az utóbbi időkben és az élő vokálokkal, valamint a bitang jó hangzással megspékelt előadásuk kimondottan élvezhető volt, de nem Tim Ripper Owens előtt. Úgy gondolom, nagyon jó heavy metal bandák vannak idehaza, akiknek sokkal több keresnivalójuk lett volna most a deszkákon.

Az egyetlen ilyen csapat - a turné hivatalos bandája a Sandstone mellett - a Crossholder volt, akik látván és értékelvén a „bajt”, csúnyán, de ettől függetlenül nagyon profin megkurtították az előadásukat és függetlenül attól, hogy nagy látvánnyal készültek erre az ünnepi alkalomra, öt szám után elhagyták a színpadot. Kár! Most volt az a pont, amikor kiderülhetett volna, hogy a Nachladal Istvánnal, mint egyedüli énekessel kiálló banda, vajon milyen egy ütős estén. Nem beszélve arról, hogy rögtön egy igen jóra sikeredett új dallal nyitottak, amit a nóta háttérben vetített klippremierjével dobtak fel igazán. Egy szó, mint száz, minden együtt volt ahhoz, hogy egy látványos metal show-val legyünk gazdagabbak, de ezt megakadályozta a szervezés teljes dilettantizmusa.

Szakáts Tibor

A Sandstone neve eddig nem mondott túlságosan sokat, és valószínűleg ezután sem fogok az életművükkel aludni, bár műsoruk ha nem is sokkal, de élvezetesebb volt annál, mint amit a rutinos koncertlátogatók „tipikus előzenekar”-minősítéssel (értsd: nem rossz, de teljességgel felesleges) szoktak illetni. A csapat zenéjében a tradicionális heavy metal, az europower és a prog. metal egyes elemei álltak össze… pontosabban éppen az volt a gond, hogy nem álltak össze. Az önmagukban egészen pofás témákból ugyanis nem kristályosodott ki maga az alapkoncepció; az, hogy pontosan mit is szeretnének, és merre tartanak. Azért nagy túlzás volna azt állítani, hogy a dalok összefüggéstelen riff-halmazokból épültek fel, de jelenleg még nincs meg az a markáns karakter, ami kiemelné és megjegyezhetővé tenné az ír srácok zenéjét.

A rövid koncertnek mindenesetre rendkívül jót tett, hogy a zenekar a tempósabb dalokat helyezte előtérbe, melyhez szerencsére rendkívül lendületes előadás is párosult. Különösen Brian Doherty dobos tette oda magát, aki nem csupán kellő erővel, hanem igen látványosan csépelte a cájgot, játékát pedig igyekezett változatos figurákkal feldobni. A gitárosok, nevezetesen Stevie McLaughlin és Dee Kivlehan is figyelemreméltó teljesítményt nyújtottak, határozottan kellemes volt hallgatni kidolgozott, hazugságoktól mentes szólóikat. Utóbbi a vokálozásból is rendesen kivette a részét (ráadásul nem is rosszul), de olykor előfordult, hogy néhány saját sort is kapott Sean McBay frontembertől. Az efféle, két különböző hangkaraktert felvonultató váltott ének például pont az a része ennek a produkciónak, amire érdemes lenne még jobban rágyúrni a későbbiekben, bár – ha minden igaz – Dee csupán turnégitárosa/vokalistája a zenekarnak (a körút végén talán el lehetne gondolkozni szerződésének meghosszabbításán). Tehetségesek, ez nem vitás, de zenéjük még messze nem annyira kidolgozott, hogy ki tudjanak vele törni az ismeretlenségből.

Alapjáraton mélyen megvetem és lenézem azokat az énekeseket, akik egy olyan dalokból álló hakniprogram folyamatos turnéztatásával próbálják életben tartani nevüket (és ezzel együtt magukat is), melyekhez – természetesen a feléneklésükön túl – a világon semmi, de semmi közük nincs. Főleg ha ezek a dalok már egy emberünk csatlakozását messze megelőzően is hihetetlenül sikeres, vagy inkább legendás zenekartól származnak, hiszen egészen más egyszerűen csak belecsöppeni a jóba, és megint más meg is dolgozni érte. Mindez csupán abban az esetben nézhető el, ha ez az énekes a csatlakozás után hozzá tud tenni valamit az életműhöz, akár szerzőként, akár egyéniségként.

Márpedig Tim ’Ripper’ Owens első ránézésre pontosan ebbe a kategóriába tartozik, hiszen műsorának gerincét továbbra is a Judas Priest Halford-érája adja. Ami pedig a „maradékot” illeti, a vele készült ’Jugulator’ és ’Demolition’ lemezek – egyesek szerint – inkább rombolták Glenn Tiptonék ázsióját, azt pedig semmiképpen sem mondhatnánk, hogy a zenekar arcaként maradandót alkotott volna. A helyzet nagyjából hasonló az Iced Earth esetében is, a többi próbálkozás (gondoljunk itt elsősorban az erős kezdés után egy jó ideje zéró aktivitást mutató Beyond Fearre, valamint a meglehetősen laposra sikerült ’Play My Game’ című szólóanyagra) pedig – sikerek tekintetében – meg sem közelíti az imént említett csapatokat. Mindezeken kívül különböző alkalmi formációkat és vendégszerepléseket tudnánk még felsorolni, vagyis adott egy terjedelmes munkásság, amiből aztán bőven össze lehet kukázni egy jóféle hakniravalót. Pusztán egyetlen dolog hiányzik: egy jól kirajzolódó, önálló zenei pálya.

Egy nem elhanyagolható, ezt a látszólag valóban gyatra helyzetet némileg új megvilágításba helyező apróságról azonban eddig megfeledkeztünk: nevezetesen, hogy akiről itt beszélünk, az a világ egyik legjobb énekese. Ahogy kimaradt az is, hogy ez az ember keresztbe lenyeli Halfordot, kimaradt, hogy nélküle valószínűleg Robnak már nem lett volna hová visszatérnie, kimaradt, hogy a vele készült két (és fél) Iced Earth-lemez a zenekar kimagasló alkotásai közé tartozik, és kimaradt, hogy úgy általában arannyá változik minden, amihez a hangját adja. Éppen ezért engem jóformán az se érdekelne, ha bajor sörhimnuszokat énekelne együtt Onkel Tommal, vagy Ramones-slágerek újraértelmezésével kívánná bővíteni a repertoárt. És tekintve, hogy az 1998-as ’Meltdown’ című dupla koncertlemez óta vallom azt a már-már eretnekséggel felérő nézetet, hogy Rippernél jobban senki sem énekel Judas Priestet (bizony, még a fiatal Halford sem, ellenben Ripperből viszont sohasem lesz legenda), nem okoz álmatlan éjszakákat, ha újra és újra ugyanazokat a dalokat vagyok kénytelen végighallgatni tőle.

A program azonban ezúttal sem csupán Judas-klasszikusokból állt, hiszen mellettük a Ripper-korszakból is előkerült néhány tétel: ezek közül a Blood Stained és az One On One ütött különösen nagyot. Természetesen az a dal sem maradhatott ki, mellyel anno debütált a brit legendák között, és nem tudni, hogy a zseniális sikolyok verték-e ki – szó szerint – a biztosítékot, vagy Tim legfőbb szponzora nem nézte jó szemmel, hogy a Monster támogatásának ellenére a Burn In Hell még mindig szerves részét képezi az énekes műsorának, az utolsó ütemek alatt egy kisebb áramszünet szakította meg a koncertet. Szerencsére gyorsan helyreállt a rend, így néhány pillanattal később a megszokott menet szerint folytatódhatott a show.

Egy újabb mókás intermezzónak lehettünk tanúi a szintén ripperes Hell Is Home alatt is: a kísérőzenekar elsőre képtelen volt a megfelelő tempóban elkezdeni dalt, erre Tim gyorsan le is állította társait, melyet így csupán másodszorra sikerült végigjátszani. Ez a kis momentum sokat elárult a hangszeresek teljesítményéről, akik végig igazi bérzenészek, vagy sokkal inkább hentesek módjára darálták le a programot. Túl azon, hogy legkisebb jeleit sem mutatták átélésnek vagy a zenélés bármiféle élvezetének, a dobos és a szólógitáros posztokon különösen nagy gondok voltak: előbbi erősen hullámzó tempóival rontotta az est fényét, utóbbi pedig annyit hazudozott a hangszerén, hogy amennyiben a szólói alapján kellene emberként megítélni, akkor valószínűleg egy zacskó szotyit nem mernék venni tőle. Persze értem én, hogy olcsó húsnak híg a leve, ám akkor viszont sokkal okosabb megoldás lett volna, ha a Sandstone zenészeit szerződtetik Ripper mögé. Így (az alacsonyabb költségek miatt) a management is boldog, és mi is, mivel az ír legények méltó zenei alapot rakhattak volna az énekes alá. Az pedig már tényleg csak a hab a tortán, hogy két évvel ezelőtt a hazánk fiaiból álló háttércsapat nagyságrendekkel profibban oldotta meg a feladatot.

A zavaró tényezőket azonban messze feledtette maga a főhős, akinek a hangjával erőműveket lehetne üzemeltetni, függetlenül attól, hogy éppen mely tartományban énekel. És teszi mindezt oly módon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyetlen hamis hang vagy intonációs probléma nélkül, elképesztő sikolyai pedig aztán végképp lefújják az emberről a gatyeszt. Amit például a Diamonds & Rustban elővezet, az kimeríti a zseniális fogalmát, a Scream Machine szinte letépte az arcunkat, és a Flight Of Icarus alatt is a hat évvel ezelőttihez hasonló, katartikus élményben lehetett részünk.

A Priest-életmű legnagyobb slágerei ezúttal viszont kimaradtak, amit nem csupán azért fogadtam nagy-nagy örömmel, mert a Breaking The Law, a Living After Midnight, a Hell Bent For Leather és társaik már a könyökömön jönnek ki, hanem mert hanyagolásukkal maradhatott idő például az Iced Earth csodaszép When The Eagle Cries című líraijára, valamint több, eredetileg Ronnie James Dio által énekelt szerzeményre is (Don’t Talk To Strangers, The Mob Rules). A záróakkordként hihetetlen erővel és szenvedéllyel előadott Heaven And Hell pedig a koncert abszolút csúcspontjának bizonyult, melynek minden egyes pillanata maga volt a csoda, és melynek leírására sajnos hiába is keresném a megfelelő szavakat.  

Véleményem szerint egyáltalán nincs rendjén, hogy egy ekkora tehetség ilyen alacsony költségvetésű turnék keretein belül, kicsi klubokban, gyaníthatóan mindenhol nagyjából száz ember előtt legyen kénytelen napról napra színpadra állni. Pedig Ripper képességeit a világon mindenhol elismerik, ám az igazság mégiscsak az, hogy képtelen egyről a kettőre jutni. Az áttöréshez valószínűleg mindössze egy stabil zenekar és egy jó dalszerző hiányzik, és remélhetőleg hamarosan eljön az ideje annak, amikor mindezeket maga mögött tudhatja majd. Ami viszont mindenképpen pozitív, hogy a mostoha körülmények ellenére Tim továbbra sem egy önnön sanyarú sorsán kesergő, hanem egy jó kedélyű, rendkívül szimpatikus és barátságos zenész, aki jól láthatóan élvezi azt, amit csinál. De ez a páratlan hang ennél sokkal, de sokkal többet érdemel.  

Setlist:

And... You Will Die / The Ripper / Victim Of Changes / Burn In Hell / Don't Talk To Strangers / Scream Machine / When The Eagle Cries / Beyond The Realms of Death / Blood Stained / Heart Of A Killer / Diamonds & Rust / Flight Of Icarus / Hell Is Home / The Mob Rules / The Human Race / One On One // Starting Over / Heaven And Hell

Bazsa

Képek: pearl69 (További fotók ITT)