Empires of Eden: Channelling The Infinite

írta Tomka | 2012.07.20.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Cargo Records

Weblap: http://www.empiresofeden.com

Stílus: Power metal

Származás: Ausztrália / nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Valahogy soha nem lelkesedtem az all-star projektekért. Persze nem az Avantasia vagy Ayreon-féle, gondosan kicentizett zeneszerzői koncepció mentén megkomponált „metal operákra” kell itt gondolni, hanem arra, amikor csak úgy tessék-lássék összetrombitálnak pár húzónevet egy-egy dalnyi „cameo-ra”, hogy azzal eladják az egyébként menthetetlenül átlagos produkciót. Első blikkre az ex-Dungeon gitáros projektje, az Empires of Eden is ebbe a kategóriába sorolható, amelyet 2009-ben még egy gyorslejáratú panelekből építkező albummal (’Songs of War and Vengeance’) bővített Stu Marshall. A technikai kvalitásokkal bőven felvértezett gitárosunk azonban lépésről-lépésre, dalszerzői vénáját gondosan fejlesztve építgette karrierjét, és a 2010-es ’Reborn In Fire’-ön már arra is rájött, hogy 7-8 gitáros helyett inkább tucatnyi neves énekest kéne leszerződtetnie, ha magának is akar juttatni valamicskét a túltelített metal porondra vetülő reflektorfényből. A már több mint korrekt második lemez pedig nem csak arra volt jó, hogy nevet szerzett Marshallnak, hanem biztos munkakapcsolatokat is kialakított számára – az idén nyáron piacra dobott ’Channelling The Infinite’-re pedig már valóban impozáns VIP-listát állított össze visszatérő vendégekből és frissen szerzett híres-neves barátokból.

Marshallnak ráadásul van egy okos trükkje, amivel elhatárolja magát mind a pénzszagú vendégszereplős albumoktól, mind az egy szem géniusz köré íródott konceptalbumoktól. Az ausztrál gitáros ugyanis hagyja énekeseinek, hogy belefolyjanak a dalszerzésbe – alapvetően egy dalvázlatot kapnak, kidolgozott gitár- és ritmustémákkal, amire Rob Rock, Sean Peck vagy éppen Ronny Munroe megírhatja a saját dallamait és dalszövegét. A végeredmény ezáltal kellően változatos lesz, anélkül, hogy szétesne az összkép: az eltérő énekstílust képviselő hangszál-bajnokok hozzáadják saját védjegyüket a dalokhoz, amiknek Marshall technika- és energia-központú, ízig-vérig erőmetalos gitárjátéka szolgáltatja a betonbiztos alapját. Habár nem mondanám, hogy az ausztrál gitáros nekiáll megváltani a világot, viszont ügyesen mondja fel a műfaji tananyagot: tökös, gigantikus riffek sorjáznak a lemezen, kellően őrült virgákkal megspékelve. A külsőre erősen Peavy Wagnerre "hajazó" Stu igazi erősségét mégsem kétségkívül hatásos húrtépésében látom, hanem abban, hogy szűk egy órában képes a power metal kvázi összes arcát felvillantani: a ’Channelling The Infinite’ stílusa a Painkiller-féle, már-már thrashbe hajló kőkemény power metaltól, a szimfonikusan megtámogatott, nagy ívű, megadallamos fémzenén keresztül az egészen rockos beütésű, ragadós melodikus metalig terjed.

Ahogy azt várni lehet, Sean Peck (Cage) a tüdejét is kisikítja, mintha csak egy bespeedezett Halford büntetne a címadó dalban, de Carlos Zema, az Outworld volt énekese is kitesz magáért a Cyborgban, amelyikben kellően futurisztikus hangulatot varázsolnak (Zema énekelt amúgy a Heaven's Guardian ismeretlen, ám annál jobb 'D.O.L.L.' c. lemezén is). Egyedül UDO nem élt a lehetőséggel, hogy megkomponálja a saját énekdallamait, ezt megtette helyette Marshall – és ami azt illeti, a metal törpe rég nem hallatszódott annyira mérgesnek és agilisnak, mint a Hammer Down c. dalban (arról nem is beszélve, hogy a dal bármelyik kései Udo-lemez fényét jócskán emelné). Ám míg a lemez tekintélyes hányada a keményvonalas, szögletes power metal iránt mutat érdeklődést, Marshall a melodikusabb anyagokban is felülteljesíti önmagát. Persze, ha olyan segédjei vannak, mint Rob Rock vagy Steve Grimmett (Grim Reaper, ex-Onslaught), akkor ez már nem is tűnik olyan nehéznek. Rob Rock, a melodikus metal királya a nyitó Cry Outban mutatja meg, hogyan kell klasszi(ku)san tolni ezt a stílust – Grimmett pedig az utóbbi hónapok egyik leginkább addiktív refrénjét énekelte fel a This Time-ban. Ami igaz erre a dalra, az összességében a komplett albumra is áll: első-második hallgatásra nem tűnik egy nagy vasziszdasznak a lemez, de aztán egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy nem tudja kiverni a fejéből a ’Channelling The Infinite’ dallamait és gitártémáit.

Erről persze olyan, hard rockos dallamformálásban edzett arcok is gondoskodnak, mint az elsősorban billentyűsként ismert Alessandro Del Vecchio, aki a Lions For Lambs c. dalon keresztül csempész némi epikát az alkotásra, vagy Mike Dimeo, aki a Your Eyes-zal erősíti a klasszikus rock vonalat. Igaz, hogy a végeredmény nem teljesen eredeti – a Lions For Lambs-ban heveny Avantasia-érzet támad fel, a World On Fire-ben pedig a HammerFall Secrets c. számának refrénje cseng vissza, persze egy sokkal őrültebb riffeléssel megspékelve –, viszont pokolian szórakoztató. A ’Channelling The Infinite’ talán egyetlen hátulütője, hogy egyszerűen túl hosszú, és emiatt túl tömény – már csak azért is, mert a lemez végére pár szürkébb dal is fellopózott. Nem akarunk elitisták lenni, de a kevésbé ismert nevek most sajnos tényleg kevésbé jól teljesítenek, így az As Flames Scorch The Ground (Vo Simpson), illetve a Born A King (Danny Cecati) mérsékeli az izgalmakat – cserébe Marshall próbál túlkompenzálni, aki teljes erőbedobással fekszik neki a szólózásnak.

A végére azért katonásan rendbe szedi sorait az ausztrál gitáros, és a White Wings c. dalban Ronny Munroe-val leénekelteti majdnem az egész mezőnyt, amely Rob Rock nyitó-teljesítményével veretes keretbe foglalja ezt az erőteljes korongot. Bonuszként még meghallgathatjuk a Hammer Down all-star verzióját – ám amit egyszer Udo elénekelt, az csak az ő előadásában lesz tökéletes...

Pontszám: 7.5