Hardline: Danger Zone

írta meszo | 2012.05.10.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.hardlinerocks.com/

Stílus: Hard rock/ AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Johnny Gioeli - ének Alessandro Del Vecchio - billentyűsök, vokál Thorsten Koehne - gitár Anna Portalupi - basszusgitár Francesco Jovino - dob
Dalcímek
01. Fever Dreams 02. 10,000 Reasons 03. Danger Zone 04. What I'd Like 05. Stronger Than Me 06. Never Too Late For Love 07. Stay 08. I Don't Want To Breakaway 09. Look At You Now 10. Please Have Faith In Me 11. Show Me Your Love 12. The Only One
Értékelés

A melodikus rockzene kedvelőiben még ma is kellemes emlékeket ébreszt a Hardline zenekar 1992-ben megjelent ’Double Eclipse’ című debütáló albuma, rajta a dallamközpontú rock muzsika egyik legnagyobb alakjával, Neal Schonnal. Az 20 évvel ezelőtti felállásból már csak a megatorok, Johnny Gioeli erősíti a „kemény vonalat”, aki ezáltal mára a csapat fő vezéregyéniségévé vált. Tehát a brigád húzónevének tekinthető Neal Schon továbbra is messze „utazgat”, mely tény a hallgatóság bizonyos részének megemészthetetlen, hogy őszinték legyünk, nem is alaptalanul… Az már örök rejtély marad, hogy hogyan alakult volna nélküle az együttes sorsa, azonban azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy az égiek akkoriban igencsak kedveztek az ifjú muzsikusoknak, hiszen Neal Schon eredetileg csupán az anyag producere lett volna. A remek zenész azonban hamar arra elhatározásra jutott, hogy önmagát is részévé teszi a produkciónak.

Azonban abban az időben hiába volt a kiváló, minőségi hard rock muzsika, hiszen a világ ekkor épp a néhai Kurt Cobain által diktált grunge éra felé haladt, ezért hamar szét is széledt a díszes társaság. A folytatásra csak jóval később, egészen pontosan 2002-ben került sor, immáron Schon nélkül, aki ekkor már az ismét pörgő Journey gépezet fedélzetén végezte kapitányi teendőit. A harmadik, ’Leaving the End Open’ című albumot ismét hosszúra nyúlt várakozási idő előzte meg, és elődjéhez hasonlóan szintén vegyes fogadtatásban részesült. Idén pedig elérkezett az idő, hogy napvilágot lásson a zenekar negyedik korongja, amely véleményem szerint szintén megosztó lesz a csapat és a műfaj kedvelői között, így bennem is hasonló érzelmeket keltett.

Kezdjük a pozitívumokkal! A korong legerősebb pontja ugyanaz, mint ami a friss Axel Rudi Pell lemezé is: Johnny Gioeli éneke! Nem véletlenül használtam feljebb a megatorok jelzőt. Gioeli ugyanis már sokadszorra bizonyítja be számunkra, hogy több egy kiváló énekesnél. Karcos, férfias hangja legalább olyan jól illik ehhez az amerikai hard rock világhoz, mint a német gitáros Rainbow-s misztikájához. Barátunk egyszerűen bámulatos tökéletességgel énekli le a csillagokat az égből, rendkívül értékes hang az övé. A dallamok szárnyalnak, legfőképp az album első felében lévő üdítően jól sikerült szerzeményeiben.

Egyesek számára ugyan csalódást okozhat, hogy már ekkor hallhatóan a dalokban az AOR legalább olyan erősen jelen van, mint a hard rock, azonban azt el kell ismerni, hogy az első dalok kimondottan erősre sikeredtek, kár, hogy a színvonal nem marad ezen a szinten a későbbiekben. A jól eltalált kezdés után ugyanis Gioeli-ék egyszerre vesznek vissza a lendületből, és a kreativitásból is, és az anyag átmegy egyfajta középutas, amerikai rockzenébe, amely bár képes hozni kellemes pillanatokat, kiemelkedőket sajnos egyáltalán nem. Ekkor pedig a kritikus fül óhatatlanul rátéved a már feljebb taglalt kényes pontra, a gitárjátékra. Az újonc, Thorsten Koehne ugyanis pontosan ugyanabban a nehéz helyzetben van, mint elődje, Josh Ramos, hiszen egy zenekarban Neal Schon hiányát pótolni egyszerre gyilkos feladat, és hatalmas felelősség. Az egyértelműen kiderül, hogy Thorsten egy technikailag nagyon is képzett játékos, azonban szólóival messze nem képes a nagy elődhöz hasonló egyéni világot, és sajátos stílust képviselni. Ráadásul mintha gitárjának szólóhangszíne is kissé vékonykára lenne keverve…

A bíztató indítás után tapasztalható minőségi hanyatlás pedig számomra egy dologhoz képes visszavezetni, mely talán az eddigi gondolataim alapján nem fog nagy meglepetéseket okozni. Véleményem szerint Johnny Gioeli legjobban azt tenné, ha valamiképp visszakönyörögné zenekarába magát Neal Schont, ugyanis ez az anyag arra enged következtetni, hogy hiányzik az énekes mellől egy igazán erős zenei egyéniség, aki képes lenne a csiszolatlan gyémántot briliánssá varázsolni. Merthogy Gioeli fantasztikus hangjában, és zenei elképzeléseiben igen nagy lehetőségek rejlenek, amelyeket egy Schon kaliberű zenész ismét a felszínre hozhatna. Azt hiszem ez az egyelőre csak saját képzeletemben élő reunion talán kivitelezhető is lenne, ismerve a zseniális gitáros munkamániáját, és a zenekar nem épp sietős albumkészítési munkálatait, ráadásul talán még Deen Castronovo-t is a dobok mögé lehetne csalni… „Az meg már nem semmi!” Sajnos így azonban ismételten nem sikerült megrengetni a rockzene univerzumát.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások