Az év legjobbjai 2011 - TShaw

I. Az év lemeze (Top 10)

1. Avatar – Szívünkbezárva 
2. Night Ranger – Somewhere In California
3. Joe Bonamassa/Beth Hart – Don’t Explain
4. Edguy – Age Of The Joker
5. Eden’s Curse – Trinity
6. Neil Zaza – 212 
7. Richie Kotzen – 24 Hours 
8. Pagan’s Mind – Heavenly Ecstasy 
9. Pat Metheny – What’s It All About
10. Superheavy – Superheavy

+1. Tommy Shaw – The Great Divide

Értékelés:

Mielőtt a kedves olvasó a fejéhez kapna listám láttán, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a sorrendet az idén általam legtöbbet hallgatott, 2011-ben megjelent, a HRM stílusába vágó lemezek sora adta ki – az pedig ez lett. Talán némi csúsztatással, mert az Avatar az év vége felé jelent meg, azonban a ’Szívünkbezárva’ című lemezt az egyetlen emlékezetes hazai megjelenésként zártam a szívembe jómagam is.

Night Ranger – önmaguk teljes valója, egy kis nosztalgia a hetvenes évek klasszikus rockja felé, meg a modern idők és a kivételesen hiteles örökifjúság. Az év legkorrektebb hard rock lemeze!

Joe Bonamassának sosem voltam nagy rajongója, a tavalyi szólólemeze elment mellettem, és idén sem nyűgözött le különösebben – a BCC-t meg tisztességes iparos munkának tartom, nem többnek. Beth Hart azonban gatyába rázta az úriember előadását, igazán örülök, hogy egymásra találtak! Színes-szagos, élettel teli alkotás ez, ami egyébként lejjebb még egy figyelemreméltó helyezéshez juttatta hősünket.

Fel lehet rajta háborodni, de az Edguy poénos, hard rockos metalja nagyon tetszett, felüdítő élmény volt minden paneljével, tökkelütöttségével és koppintásaival együtt. Tobias és bandája igazi egyénisége a színtérnek. Az Eden’s Curse a felturbózott melodikus vonal csúcsa volt a számomra (kár, hogy azóta bedobták a törülközőt), míg Neil Zaza az instrumentális frontról csapott bele a lecsóba még év elején – a Go! című szerzeményéért már lendületből hozzávágnék egy Grammy-t.

A Pagan’s Mind a progresszív vonal képviselője, gyakorlatilag tőlük kaptam meg azt, amit igazán a Dream Theatertől vártam, de erről majd később…

Richie Kotzen és Pat Metheny szereplésében vastagon benne vannak az idei koncertélményeim, melyek mindkét előadóhoz közelebb löktek, sőt, majdhogynem rajongójukká tettek. Pat Metheny itt felsorolt albuma egyébként a legkülönlegesebb a sorban, hiszen old school klasszikus szerzeményeket ad rajta elő egy szál akusztikus gitáron. Csodálatos élmény a lemezt hallgatni! Kotzen esetében a jól ismert stíluselemek használata nem okozott semmilyen meglepetést, ugyanakkor a mai, steril, műanyag, digitális hangzású világban egy ilyen, kissé suta megszólalású lemez már önmagában bájosan hat…

A záró Superheavy pedig számomra azért az év egyik fénypontja, mert nagyon jól rámutat arra, mennyire működőképes a könnyűzene számunkra idegen ágainak igényes előadása – mert ami itt van, az stílustól függetlenül a nagybetűs, szórakoztató, feltétel nélküli ZENE.

Végezetül pedig egy plusz extra, a Styx aranyhangú gitárosának bluegrass albuma – én imádom!

Akik lemaradtak a listáról, de szintén említésre méltó anyaggal jelentkeztek idén: Last Autumn’s Dream, Sixx:AM, Pushking (orosz zenészek, óriási sztárparádéval a hátuk mögött!), a Yes, a Journey (nekem bejött az ’Eclipse’…), az Outloud, a Reckless Love, a The Last Vegas (EP ugyan, de abból igen jó), a Megadeth, az Anthrax, a Bridger, a Ten, Rob Moratti, a Work of Art, a Presto Ballet, a The Magnificent, és szívmelengető volt végignézni a Queen lemezek extrákkal telenyomott sorát is, valamint a Rolling Stones ’Brussels Affair’ című koncertlemezét és a ’Some Girls’ újrakiadását.

II. Az év DVD-je

1.Gary Moore – Live At Montreux 2010
2.AC/DC – Live At River Plate
3.Slash – Made In Stoke

Értékelés

Tisztelgés ez a javából. Gary Moore DVD-je igazából úgy éri el igazán a legnagyobb hatását, hogy tudvalevő, gyakorlatilag a gitárhős utolsó élő fellépéseinek egyikét nézheti végig az ember. Ez számomra nagyon sokat emelt a végeredményen, pedig alapvetően nem vagyok elkötelezett híve Gary zeneiségének… és mégis, az idén megjelent videó anyagok közül erre emlékszem a legszívesebben.

A ’Live At River Plate’ maga az AC/DC. Furcsa, hogy alapvetően ezt a korongot sem akartam méltatni, eleve csak egyszer néztem végig, mégis azt kell mondanom, az idén megjelent DVD-k között magasan verte a mezőny legjavát – éppen azért, mert itt van minden, amitől AC/DC az AC/DC.

Slash DVD-je pedig azért kiemelkedő a sorból, mert kiválóan bemutatja, hogyan lehet tisztesség zenei karriert befutni a Guns N’ Roses után, botrányok és mindenféle felesleges külsőség nélkül, csakis a színtiszta zenére koncentrálva. Ez a koncertfelvétel még a tavalyi szólólemeznél is jobban mutatja be a gitáros valódi arcát, még ha a borítón díszelgő festményen talán Miles Kennedy is elférhetett volna.

III. Az év koncertje

1.  Richie Kotzen – FEZEN; 2011. 08. 05.

Értékelés:

Hangulatában és egyszerűségében szobarocker lelkemet totálisan megrontotta Kotzen sokak által vitatott blues rockolása. A Székesfehérvárra történő le-, majd hazautazásom távolságokat és időintervallumokat tekintve már egy külföldi kirándulásnak is elment, szóval igazán fájt volna a szívem, ha nem lep meg a mester valami különlegessel – de hála Istennek megtette. Azt hiszem, Richie ezzel a szóló produkcióval jutott el abba a pozícióba, amire igazán teremtette a sors. Nincs szüksége vendégszereplésekre, helyettesi posztokra, vagy projektekre. Ez pedig rendkívül erősen érződött ebből a kicsit rutinszagú fellépésből.

IV. Az év zenekara

1.Metallica
2. Dream Theater
3. Joe Bonamassa
4. Judas Priest
5. Opeth

+1. Limp Bizkit/Guano Apes

Értékelés:

Hogy ez hogyan jött ki? Először is ott a Big Four, amire a rajongók világszerte ácsingóznak. Ott a Lou Reeddel közös projekt, ami egyszerre volt az év legnagyobb meglepetését jelentő, legnagyobb felhajtását igénylő és legnagyobb hullámokat vető lemeze. Hogy totális bukás lenne? Aligha, hiszen 2011-ben a legtöbbet kimondott zenekarnév a Metallica volt! Aztán jött az évforduló, a szülinapi koncertek, a meglepetés EP, és a neten terjengő félhivatalos felvételek. Eszerint 2011 a Metallica éve volt (vagy talán a ’Lulu’-é?), bármennyire is kétes a dicsőség…

És a Dream Theateré, bár abszolút negatív értelemben. A dobos kereső mizéria köré kerekített valóságshow (talán nem csak én emlékszem még rá), a Portnoy-jal folytatott nyilatkozatháború, az új album, a turné, majd az év végi listák körüli mini-botrány mind-mind csak arra volt jó, hogy egy számomra középszerű lemez után is ők jussanak eszembe december 31-én délben, e sorok írása közben. De a Metallicához hasonlóan ők sem lehetnek ám büszkék erre a második helyre…

Annál inkább Joe, aki tavaly úgy pörgött, mint egy belőtt hörcsög a mókuskerékben. A szólólemeze még kimért és elegáns, rá jellemző blues, de Beth Hart mintha rámarkolt volna a gitáros nemzőszervére – és még a Black Country-t is tolja tovább rendületlenül, DVD-stől, lemezestül, turnéstul, mindenestül. Év végén pedig fellépett Eric Johnson oldalán. Én ekkor végképp kalapot emeltem előtte… Ő az egyetlen a sorban, akire csakis pozitív emlékekkel tudok emlékezni 2011-ből.

Hasonló a helyzet az első két helyezetthez a Judas Priest esetében. Búcsú, szakítás, turné, hazai buli… aztán mintha visszatáncoltak volna, ráadásul annyi patront hagytak 2012-re (turné, lemez), hogy számomra elképzelhetetlen, hogy megszűnjön a márkanév.

Opethék háza táján elérkezett egy új korszak. Hogy ezzel mennyi rajongót veszítettek el, azt még megbecsülni sem merném, viszont biztosan nyertek is néhányat. Hosszú távon szerintem kifizetődő lesz a váltás, főleg, ha letisztázódik kicsit a zenekar körüli helyzet. 

Poén szinten, de őket is meg kell említenem: Limp Bizkit és Guano Apes. Gondolta volna valaki, hogy egyszer még retró lesz a ’90-es évek alter metal zenéje? Én nem, de ők nem voltak restek sem lemezt kiadni, sem turnézni. Ezért tisztelet illeti őket, még annak tudatában is, hogy a Löttyedt Süti háza táján már nem mennek minden szempontból jól a dolgok.

És kik maradtak le a felsorolásból? A Megadeth és az Anthrax azért csúszott le, mert bár kifejezetten jó lemezeket raktak össze, azok inkább a ’Lulu’ félelmetes mellélövésétől szóltak akkorát, amekkorát. Kiemelendő még a Mastodon, mely szintén egy ütős, jövőbemutató lemezzel hívta fel magára a figyelmet – ez viszont már nem az év világom, így nem is szeretnék dicséretet alibizni nekik.

V. Az év csalódása, 2011-ben nem teljesült kívánságok:

Furcsa év volt a 2011-es, bizonyos értelemben sok csalódásra okot adó. Tavaly már keseregtem egy kört a Dream Theater körüli tragikomédia miatt, az idén megjelent lemezüket pedig bármennyire próbáltam, nem tudtam igazán megkedvelni – ilyesmire tulajdonképpen még nem nagyon volt példa a zenekar történetében. Azt hiszem, ezt némileg a Portnoy kiesésével keletkezett ellenőrzés-megszűnésnek kell betudnom, ami eddig féken tartotta Petrucci és Rudess önkielégítő ámokfutását. Igen, számomra ez a Dream Theater már semmiben sem tér el a sok száz őket követő réteg prog. metal zenekartól…

Hasonló méretű pofonnak éltem meg a ’Lulu’ című kooperációt Lou Reed és a Metallica háza tájáról – nagyratörő, mesélős, hangulatos heavy rockot vártam tőlük, amivel szemben egy több sebből vérző koncepciót kaptam kézhez, a kelleténél sokkal nyersebb hangzással, leegyszerűsített előadással.

Idén saját magam hibájából lemaradtam Ringo Starr pesti fellépéséről – utólag ezért ostorral verném magamat –, de utólag bántam meg a Ten Years After bulitól való távolmaradást is. Nem rajtam múlott viszont az Avatar lemezbemutató koncertjének a kihagyása, de attól még ezt is fájlalom.

És akkor felsorolásképpen néhány lemez, amiktől nem azt vártam idén, amit végül kaptam. Def Leppard: ’Mirrorball’, Grand Design: ’Idolizer’ (bár ez határeset), Scorpions: ’Come Black’, Kimball/Jameson: ’Kimball Jameson’, Sebastian Bach: ’Kicking and Screaming’, Hurtsmile: ’Hurtsmile’.

VI. Az év kellemes meglepetése, kívánságok 2012-re:

Mivel az év második felében menthetetlenül belecsömörlöttem az aktuális zenei kínálatba, nagyon felüdítő élmény volt az egyhetes különbséggel megrendezett Pat Metheny Trio, majd Al Di Meola koncert a Kongresszusi Központban. Ezek a hangversenyek rendkívül jó érzéseket keltettek bennem, és nem is tagadhatom, hogy a hallgatott zenéim jelentős százalékát teszik már ki az ő lemezeik.

De az év kellemes meglepetése kategóriában is ki kell emelnem az Avatart! Magyar banda ennyire nagy hatást friss lemezzel tavaly sem gyakorolt rám. Sosem gondoltam volna, hogy hazai zenekar felvállalja végre az amerikai melodikus rockzene hagyományainak őrzését, de ők megtették, és elég volt hozzá a fiatalos lelkesedés. Csak így tovább, srácok!

És ami a kívánságokat illeti: minden HRM Olvasónak sikerekben gazdag 2012-es évet, sok jó koncerttel, minél több új lemezzel a nagy öregektől, és további meglepetéseket! Konkrétumokban a ’Lulu’ éve után már nem is merek gondolkodni…

…ja, de, két dologban nagyon is reménykedem: egy tökös Van Halen és egy dögös Aerosmith lemez megszületésében! Keresztbe az ujjakat!