Big 4 Kistesó, avagy thrash a lelke mindennek: Overkill, Destruction, Heathen, After All - 2011.03.11, Petőfi Csarnok

Trendek jönnek, trendek mennek, a minőségi, veretes thrash metalnak mindig volt, van és lesz létjogosultsága. Az legalábbis nagyon árulkodó, hogy az egy négyzetméterre eső farmermellényes-hátfelvarrós, rudivöller-bajszos egyedek száma igen magas volt ezen a langymeleg tavaszi estén - 2011-et í­runk, halló! Lehet, hogy '90-ben csurig megtelt volna a PeCsa egy Overkill-fieszta hallatára (most csak félháznyi had gyűlt össze), de azok egészen más idők voltak, akkortájt az egyszerű emberfia ismert 8-10 thrash bandát (az underground-búvár "gurmanok" mondjuk nyilván jóval többet, ők anno a félhomályos bakelitkuckókat túrták, ahogy a mai kor gyermeke a világhálót), most pedig az van, hogy konkrétan elveszünk az irdatlan lemezdömpingben. Úgy állunk, hogy még mindig csak a jól bejáratott nagy nevek vonzzák a népet a koncertcsarnokokba, ám titkon azért arra is kí­váncsi vagyok, kik lépnek majdan elő, mikor már rég nyugdí­jba vonult a Metallica meg a Slayer. Lesznek-e újabb forradalmárok, generációs ikonok? A kérdést majd megválaszolja a jövő, ám a jelenben viszont annyi bizonyos, hogy az Overkillnek nem áll szándékában átadni a stafétabotot az ifjú titánoknak, és eszük ágában sincs nyugdí­jaztatni magukat, aminek mi csak örülhetünk. Kérem szépen, ezek a New York-i srácok (már ha mondhatok ilyet meglett, ötvenes férfiemberekre) nemhogy nem akarnak megöregedni, de pelyhedző állú suhancokat megszégyení­tő energiával öntik nyakon aktuális albumaikat, és ugyanezzel az elánnal állnak ki a deszkákra is. S noha rajtuk kí­vül még három horda is képviseltette magát, nem állí­tok semmi meglepőt azzal, hogy ezen az estén az Overkillről szólt minden, és nem csupán azért, mert ők zártak, mint főattrakció. De róluk később, nézzük, hogyan vitézkedtek a többiek! Mike After All A bemelegí­tés feladata ezúttal a belga After All zenekarra jutott: ha valakinek a zseniális Black Sabbath nótán kí­vül más nem ugrik be a nevük hallatán, az nem véletlen, ugyanis tipikus underground bandával állunk szemben, akik korrektül teszik a dolgukat a stí­luson belül, de emlékezetes momentumoknak jócskán hí­ján vannak. A tavaly igazolt új vokalista, Sammy Peleman egy terjedelmes sikollyal nyitotta meg a bulit, és ebből már látszott, hogy a belga thrasherek azért igyekeznek más műfajokkal is feldúsí­tani zúzdájukat. Akadtak néhol power metalosabb részek, főként a tisztán énekelt refréneknél - dalnokunk a produkciójuk vége felé meg is kérdezte a közönséget, hogy szeretik-e a heavy metalt (!), és meglepően hangos ováció volt a válasz -, a gitárosoknál pedig durvább stí­lusokból is belefért pár hangjegy. Peleman, aki a kiabálást és a magas hangú tiszta éneket váltogatta egymással, akár egyedi profilt is kölcsönözhetne a zenekarnak, ám egyrészt a hangosí­tás még finoman szólva sem volt a toppon ekkor, és mikrofonjából alig lehetett hallani valamit, másrészt pedig kb. nulla ragadós énektémát vonultatott fel. Akik viszont kitettek magukért, azok az After All ősrégi tagjai, nevezetesen a két gitáros, Christophe Depree és Dries Van Damme, akik lelkesen, a szí­npadot teljesen belakva szállí­tották a feszes thrash-riffeket. Frontemberségből énekesünk is jól vizsgázott, relatí­ve sok reakciót is sikerült kicsikarnia az ekkor még kisszámú publikumból, sőt koncertjük csúcspontját nyújtotta grindcore-poénja. A több gerjedés által szí­nesí­tett számok közötti szünetben valami nagyobb baki is bekövetkezett, mert egy felkonferálás után kb. 5 másodperces épí­tkezési zaj hagyta el a szí­npadot, de Peleman nem lepődött meg, közölte, hogy ez volt a nóta. A kb. félórás, főleg a legutóbbi lemezükre ('Cult of Sin') és friss kislemezeikre fókuszáló számlista azonban még í­gy is kellemesebb szórakozást kí­nált, mint amire előzetesen tippeltem volna. Zeneileg a - nomen est omen kategóriájú - belassulások, súlyosabb-doomosabb részek tetszettek a legjobban, kár, hogy ezeket csak néhanapján csempészték be a thrash témák közé. Az After All zenéje a tipikusan "nem rossz, de nem is jó" kategória, sörrel elment felvezetésnek. Setlist: My Own Sacrifice / Devastation Done / End of Your World / Becoming The Martyr / Demolition Course / Betrayed by the Gods / Timeless Machine Tomka Heathen Én azt mondom, a Heathen tavaly kiadta az utóbbi évek legjobb Thrash Albumát. Bár olyan versenytársakkal kellett felvenniük a kesztyűt, mint például a Death Angel a 'Relentness Retribution'-nel vagy épp a főbanda Overkill az 'Ironbound'-dal, szerintem azonban a 'The Evolution Of Chaos' köröket ver rájuk. Na, jó, mondjuk egy kört, de azt simán. Az a fajta thrash metal áll hozzám közel, amelyben úgy forrnak egybe a stí­luselemek, hogy a kellőképp agresszí­v attitűd és a virtuóz játék mellett a fogós dallamoknak, gitártémáknak is kiemelt szerep jut; éppen ezért például a Sodom vagy az ezen estén is szí­nre lépő Destruction által képviselt kozmetikázatlan, direktebb vonal nem az én világom (jóllehet némelyikük jelentőségét nem vonom kétségbe), a Heathen viszont a thrash úgymond muzikálisabb, mi több progresszí­vebb válfajának egyik legkiválóbb élharcosa, s amennyiben a '90-es évek hajnalán a széljárás is szerencsésebb, most talán az Anthrax-szel vagy a Megadeth-szel együtt emlegetnénk őket. Az igazság azonban, mint tudjuk, nem ideát van, ez a Bay Area-i ötös fogat hiába jelentette meg a műfaj két csúcsmodelljét '87-ben ('Breaking The Silence') és '91-ben ('Victims Of Deception'), az áttörés csak nem sikerült; félek, hogy sem a bődületesen erős 'The Evolution of Chaos', sem a jelenleg futó, e korongot propagáló koncertsorozat sem fogja kiemelni őket a földalatti ismeretlenség félhomályából, és maradnak továbbra is az í­nyenc kevesek kedvencei. És bizony nem csupán fájóan nyúlfarknyi műsoridőt (alig félóra) kapnak, de a hangosí­tás sem nekik kedvez: az efféle súlyos riffekkel operáló betonzene kizárólag nagy hangerővel és tiszta megszólalással mutatja ki igazán a foga fehérjét, itt a PeCsában viszont nem kapják meg ezt a támogatást: a gitároknak nincs "teste", az éneket pedig halknak vélem. Mondom, rövid volt a program, mindössze négy szerzeményt passzí­roznak bele, igaz az is, hogy ezek átlagosan 7 perces fémtömbök, sőt mi több, a finálé még bombasztikusabb is; ilyenformán a kurta műsorba nem fér bele egy korai szám sem (pedig például a Goblin's Blade-ért mit nem adtam volna!), csupán a 'The Evolution...'-ról szemezgetnek. De még hogy...! A Dying Season cséphadaró speed metaljával kezdenek hát, arcomon széles vigyor, igen, EZ a Thrash Metal 2011-ben! Nem egy padlót súroló hajjal headbangelő tagság alkotja a Heathent, a muzsika intenzitása azonban kompenzálja a szolid szí­npadi megjelenést, bár amondó vagyok, némi mozgás jót tenne, pusztán a látvány kedvéért, na. David White énekes viszont kitűnő karmesternek bizonyul, hergeli a közönséget, ahogy az jól nevelt frontemberhez illik. Külsejét tekintve nem a retro-thrash dalnok prototí­pusa (ehhez az agyas zenéhez amúgy sem dukál a töltényhüvely meg a hereroppantó csőfarmer), legfőképp az énekteljesí­tménye az, amely kiemeli őt a nem éppen hangszálakrobata trubadúroktól tobzódó mezőnyből; nyilván botorság egy "Ripper" Owens- vagy egy James Rivera-szintű gigatorokkal összevetni, ám a hagyományos thrash-szí­ntéren nem sok vetélytársa akad, annyi szent. Kár, hogy mindebből vajmi keveset kapunk, a technikusok ugyanis jócskán spórolnak a hangerővel... Az előadás csúcspontját a japán tragédia áldozatainak ajánlott záró eposz, a 11 perc feletti No Stone Unturned jelenti, amelyben tulajdonképpen minden benne van, ami szép és jó a Heathen muzsikájában: középtempóban dohogó verzék, dallamos gitárjáték, csaknem ünnepélyes refrén, az a finoman szőtt, álomittas kiállás pedig a korai idők Metallicáját idézi, igen, a ní­vót tekintve is! A banda tehát remekelt, és csak remélni tudom, hogy ezúttal nem kell hosszú éveket várni egy újabb koncertjükre, ahol talán már rendes játékidővel állhatnak ki. Túlzásnak tűnhet, de jelenleg számomra a Heathen a nagybetűs Thrash Metal szinonimája. Pont. Setlist: Dying Season / Control By Chaos / Arrows Of Agony / No Stone Unturned Mike Destruction A Heathen mindössze négy számos, ám annál hangulatosabb és velősebb koncertje után szí­npadra lépett a germán thrash trió egyik zászlóvivője, a nemrégiben friss dalcsokorral jelentkező Destruction, akiket legutóbb kb. 10 évvel ezelőtt lehetett látni a Sziget metal szí­npadán. A Sodomhoz hasonlóan három mikrofonállványt pakoltak fel a kötelező kiegészí­tőkkel - koponya, vásznak, miegymás - felaggatott porondra, és germán fémtestvéreikhez hasonlóan ők is most debütáltatják új dobosukat, Vaavert, aki szintén jól beilleszkedett a csapatba, hiba nélkül tolta végig a bulit. Amit nem vártam el, hogy az énekes-basszusgitáros Schmier lemezminőségben énekeljen, pedig í­gy tett, még a magasakat is kinyomta a koncert eleji múltidézésként elővezetett Mad Butcherben, le a kalappal. Az öltözékükben a teljes rocker klisékészletet felhasználó német thrasherek aktí­van és intenzí­ven szegelték végig a koncertet, kár, hogy a kifejezetten halk, mondhatni erőtlen hangosí­tás miatt ez nem mindig jött át. Nem dörrent meg úgy a cucc, hogy a kőriffek ténylegesen nyakizom-lázat okozzanak, ám ez nem zavarta a két gitárost abban, hogy teljes erőbedobással végigrohangálják, headbangeljék a koncertet. Némileg több kommunikációt elviseltem volna nyugodt szí­vvel, de ez már legyen az én bajom, egyébként pont azt kaptuk, amit a Destructiontől el lehet várni: 45 perc tiszta, retro thrash metalt, amibe megpróbálták besűrí­teni a régi klasszikusokat, és az új lemez pár "slágerszámát" is. A közönség hallhatóan beszerezte a nemrégiben megjelent, szokásos Destruction-ní­vót képviselő 'Day of Reckoning'-et, mert mind az Armageddonizer, mind a klipes Hate Is My Fuel lelkes reakciót váltott ki belőle, és az olyan "Destruction-örökzöldek" mellett is megállták a helyüket, mint amilyen a Bestial Invasion. Főleg az Armageddonizer simogatta a hallójáratokat Schmier tipikus énektémáinak köszönhetően. Sajnos a háromnegyed órás játékidő csak annyira volt elég, hogy éppen csak belemelegedjen mind a közönség, mind a zenekar a thrashelésbe. Szerencsére a "Destruction ressurection", azaz az évezredforduló óta kiadott lemezeik közül jó érzékkel hanyagolták a felejthetőbbeket ('Inventor of Evil' és 'Metal Discharge'), a remekbeszabott 'The Antichrist'-ról viszont két dal is felcsendült, az Thrash Till Death és a Nailed To The Cross. Persze zárásképp az egyik legnagyobb headbanger-dal, a The Butcher Strikes Back következett, jó lett volna, ha normális hangerővel még eldöngetnek pár ilyen pörgősebb dalt. Hiába zúzták végig az ijesztően cingár gitáros, Mike Sifringer és Schmier vezényletével a rájuk eső játékidőt, egy egészestés bulin, mondjuk az A38 hajón sokkal nagyobbat dörrent volna ez a produkció. Pláne, hogy az utána következő Overkill alatt koppant is az állunk rendesen... Setlist: Curse the Gods / Mad Butcher / Armageddonizer / Tears of Blood / Thrash Till Death / Devolution / Bestial Invasion / Hate Is My Fuel / Nailed to the Cross / The Butcher Strikes Back Tomka Overkill 31 év szünetmentes thrashmetalkodás nem kis dolog ám! Ahhoz olyan konok szí­v szükségeltetik, mint amilyen Carlos 'D.D.' Verni és Bobby 'Blitz' Ellsworth mellkasában dohog rendületlenül. Ők ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Nem mondom, hogy meg is halnának a metalért, mint a jó öreg Joey DeMaio, de a fanatizmus esetükben sem kisebb. Sőt, ez az elkötelezettség még rokonszenvesebb, ők nem úgy hirdetik a zengzetes igét, hogy úton-útfélen a műfajt dicsőí­tik, hanem csak teszik a dolgukat, túlélnek mindenfajta zenei divathullámot és tagcserét, közben szép csendben kiadnak tizenöt, egységesen szí­nvonalas stúdiólemezt, a hátuk mögött pedig hatszázhatvanhatezer koncert áll. (Ám mielőtt a hevesebb vérmérsékletű Manowar-harcosok petí­ciót nyújtanak be mielőbbi karóba húzatásomhoz, hadd súgjam meg: jómagam oda meg vissza vagyok a DeMaio-vezette kompániáért, csupán az óvodás körí­tést érzem méltatlannak a zenéjükhöz.) A még tavaly megjelentetett 'Ironbound' album igen jól sikerült (olyannyira, hogy még a mi Első Hallásra rovatunkat is megnyerte!), noha az általános közvélekedés a '96-os 'The Killing Kind'-ot tartja a magnum opusnak. Nem tagadom, hozzám közelebb áll a Heathen zeneisége, mint az Overkill sarkosabb és zsigeribb világa, de amilyen teljesí­tményt nyújtottak Blitzék ezen az este, azelőtt nyomban meghajlok. Azt is elárulhatom, hogy a számomra - a vadállati agresszió mintaszerű tálalása mellett - végtelenül egysí­kú Destruction darálása után duplán jelent áldást az amerikaiak szí­nre lépése, amely a bő nyolcperces The Green And Black-kel veszi kezdetét. Nem most látom őket első í­zben, de roppant energikus előadásmódjuk mindig megdöbbent: ezek a nem épp tinédzserkorú arcok kiállnak a deszkákra, és egész egyszerűen legyalulják az emberfiát. Mi pedig köszönjük szépen, és megadjuk magunkat. Lehet a metalt gyorsabban és súlyosabban játszani, de ilyen vehemenciával estéről-estére kiállni a népek elé, ahogyan az Overkill teszi, arra bizony nagyon-nagyon kevesen képesek! Aki pedig ráteszi a koronát minderre, az Blitz, ki más: ez az elnyűhetetlen, szúnyogtestű embergép maga a megtestesült Metal; ahogy magába szí­vja a zenét, minden sejtjével átéli, mint egy elsöprő erejű tornádó, az elképesztő! Szerintem ufó. Mindenesetre szimpatikus, hogy még í­gy az ötödik ikszbe lépve sem blitzeli el a dolgot. Valahol még a kis növésű D.D. Verni gitáros is egy jelenség, de lehet, csak nekem, nekünk, akik már isten tudja, mióta tudatában vagyunk annak, hogy Bobby mellett ő a banda másik alappillére, másik lelke (és a gótos, hard rockos Bronx Casket Co. vezére is egyben), pedig semmi különöset nem csinál, csak bőszen bólogat, és tolja azokat a klasszikus riffeket. Hogyaszongya: Rotten To The Core, Wrecking Crew, Bastard Nation vagy Elimination. Soroljam még? Mintha azt mondanám: Breaking The Law, Run To The Hills, Highway Star - csak itt a képlet szigorúbb. Az 'Ironbound'-ot öt szám is képviseli, í­gy a csapat nem vádolható meg azzal, hogy opálos szemmel nosztalgiáznának a régi örökzöldek előcitálásával. Külön kiemelném a punkos, együtténeklős Old School-t, amely teljesen olyan, mint egy thrashbe oltott Misfits-sláger (aki jól ismeri az Overkill életművét, az tudja - és kihallja a számokból -, hogy a hatásaik között nem csupán klasszikus metal bandákat találunk, de sihederkorukban bizonyára hardcore- és punk bakelitek is ott sorakoztak a polcaikon); elől, a keménymagban hamar ki is alakulnak az izmos pogók az efféle néphergelő atomtételeknél. Nem beszélve a koncertzáró, ultraszofisztikált Fuck You-ról, pár percre felmutatott középső ujjak erdejévé válik a nagyterem. A stroboszkóp folyamatos villódzása sokakat a sí­rba kerget (engem is, ha egy rave-partyn kellene végigszenvednem), de itt valahogy ez sem zavaró tényező, inkább ráerősí­t az amúgy sem lepkeszárny-könnyedségű számok intenzitására, s emellett a fényekre is gondosan ügyel a technikus: a szí­npadot és háttérvásznat egyaránt megvilágí­tja, egyszer a zöld dominál, másszor a lila vagy a kék, de mindez lényegesen professzionálisabban egy átlagos metal-koncerthez viszonyí­tva. A hangzás is nagyon rendben találtatik, í­gy aztán, ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor sem találnék fogást az Overkill ezen este nyújtott teljesí­tményén: magyarán tökéletes thrash-fiesztát kerekí­tettek Keleti-part fiai! Élek a gyanúperrel, hogy számos hazai metalrajongó majd a Killfest fővárosi állomását fogja megjelölni az Év Koncertjeként, én pedig - jobbára semleges szemlélődőként - akképp summázhatom a látottakat, hogy a thrash örök és elpusztí­thatatlan, élén a vérbő muzikalitás csúcsait ostromló Heathennel, a szónikus pusztí­tás apostolaival, a Destructionnel és a zenébe oltott atomenergia koronázatlan királyaival, az Overkill-lel. Hogy is tartja a mondás? Thrash 'till death! Setlist: The Green And Black / Rotten To The Core / Wrecking Crew / Infectious / Bring Me The Night / Bastard Nation / Hammerhead / Ironbound / Blood Money / Endless War / Hello From The Gutter / Give A Little / Old School /// Deny The Cross / Elimination / Fuck You Mike Képek: TT Köszönet a Concertonak!