A svéd Iron Maiden és a germán AC/DC: Accept, Steelwing, 2011.02.02., Club 202

Először jártam a Club 202-ben, és meg kell mondanom, az ég egy adta világon semmit sem változott a régi Wigwamhoz képest. Persze nem ez a lényeg, hanem, hogy itt járt az Accept! A tavalyi év egyik legmeghatározóbb lemezét produkálták, í­gy a ' Blood of the Nations' megjelenése után mindenki élőben akarta látni őket. Nos, a magyar közönség ezen vágya tegnap teljesült, és úgy érzem, mindenki elégedetten távozott. Steelwing Amikor az előzenekar szí­npadra lépet, azonnal megannyi különös gondolat támadta meg tekervényeimet. Először is: ezek a srácok nagyon fiatalok. Ennek tudatában egy kalapemelést mindenkitől megérdemelnek, mert nem választották a könnyebb utat, teljesen a '80-as évekbe burkolták művészetüket. Ez nemcsak a zenében, hanem kinézetükben is megmutatkozott. Emiatt valószí­nűleg nem fognak sohasem igazán befutni, első lemezük sem volt egy igazán nagy dobás véleményem szerint. A második gondolatom a következőképp hangzott: ezek a svéd gyerekek aztán mindenben nyúlják az Iron Maident, de nagyon csúnyán. A ruházatuk alapján simán mögéjük lehetne tenni a Sevent Tour of a Seventh Tour jégvilágának dí­szletét, és észre sem vennénk, hogy nem Harris csapata áll a szí­npadon. Szakáts Tibi kollégával meg is jegyeztük, hogy a fiúk biztos a szombati Hard Rock Farsang jelmezversenyére készülnek, mert ott aztán tényleg nem lenne ellenfelük. Cica-naci, fehér, magas szárú edzőcipő, levágott ujjú farmerdzseki, fejpántok és gagyi-mellények. Ennél erőteljesebb '80-as évek sztereotí­pia-szerkót álmodni sem lehetne. A hangzás is tökéletesen másolta az angol heavy metal legendát. A gitársoundot mintha Adrian Smith keverte volna ki, sőt még a riffek és szólók is a megszokott Maiden futamokat hozták (mondjuk volt egy kis Hammerfall felhangja is a dolognak). Alapvetően a zenészek rendben voltak. Énekesük, aki Riley névre hallgat, alacsony termete ellenére néha kifejezetten lélegzetelállí­tó magasságokra tornázta fel hangszálait, amihez az instrumentális szekció szolid alapot adott. Egy kis ihlet kellene nekik, mert idei - és eddig egyetlen - albumuk a 'Lord of the Wasteland' igencsak középszerű lett. A tehetség és a forma adott, tessék megtölteni tartalommal, és jó lesz ez! Az a tény is a régi időket idézte, ahogy a banda saját magának roadolt. Összességében szimpatikus srácok voltak, még néhány fotóra meg dedikálásra el is kapták őket néhányan a női reterátnál. Talán egy nap még lesz is belőlük valami. Bár a mostani zenei közegben, ki tudja? Accept Elérkezett hát a várva várt pillanat. Minden valamire való rocker igazából a 'Blood Of The Nations' megjelenése óta imádkozott ezért az estéért. Aki esetleg nem tudná, hogy miért ez a pátosszal átitatott, magasztaló hangnem, annak megsúgom: az Accept 2010-ben feltámadt és újjászületett. Mondjuk nekik három napnál többre volt szükségük, í­gy azért a Megváltó még mindig vezet e tekintetben, de í­me: új fényében tündökölt előttünk a '80-as évek germán metal csodája. Nos, szí­npadon is termettek a legények, élükön a két alapí­tóval, Wolf Hoffmannal (aki meggyőződésem szerint kinézete alapján akár Bruce Willis és John Malkovich szerelemgyereke lehetne, ha ennek nem lennének fizikai akadályai) és Peter Baltes-szel (na, ő meg tiszta Brian May). Szemfüles rajongók azt is megfigyelhették, hogy a tény, hogy a doboknál Stefan Schwartzmann ült, a ritmusgitárt pedig ismét Herman Frank ragadta magához, a régi 'Restless and Wild'/'Balls To the Wall' formációt idézi meg. Csak ugye az énekesi posztot már nem a hí­res-neves Udo Dirkschneider foglalja el. A nap kérdése számomra az volt, hogy Mark Tornillo hogyan fog teljesí­teni. Lemezen szerintem egyértelműen bebizonyí­totta, hogy van élet Udo után is, de kí­váncsi voltam, hogy élőben is hozza-e az elvárt formát. Az ő általa képviselt stí­lus ugyanis igencsak igénybe veszi a torkot, és nem mindegy, hogy az újdonsült Accept-pacsirta végigbí­rja-e a koncert végéig a rikoltozást. Nos, szerintem kerek e világon, aki látta élőben Markot az elmondhatja, hogy cseppet sem csalódott benne. A fickó teli torokból végigénekelte a teljes bulit, és egy cseppnyi fáradtság sem látszódott rajta még a legutolsó számok közben sem. Ráadásul a nem épp fiatal, amerikai énekes kitűnő fizikai állapotban van. Ahogy körülnéztem, meg kellett jegyeznem, hogy a közönségben jó pár fiatalabb rocker szégyellhetné a kondiját az öreghez képest (úgyhogy, barátaim, gyerünk le együtt edzeni, nehogy egy vén kecske lenyomjon minket). Hangja pedig szerintem még a régi számokhoz is remekül passzolt, az új lemez nótáiról nem is beszélve. Leginkább Brian Johnsont idézi meg az orgánuma, ami miatt minden Accept dal sokkal bulizósabb és közönségbarátabb lett. Persze ez csak vélemény, nem akarok semmi rosszat mondani Herr Dirkschneider teljesí­tményéről, csak ez buli most (megasztárosan szólva) jobban átjött. Az egész este remek hangulatban telt. Az együttes hálás közönségre talált a Club 202 publikumában, í­gy rajtuk is látszott, hogy kiválóan szórakoznak. Olykor egymást cukkolták vagy épp látványos pózokba álltak be, máskor meg a lelkes tömeggel kommunikáltak. Majdnem minden szám végén szálltak a pengetők, még a mi kis társaságunk is bezsebelt kettő darabot. A kiváló atmoszférát természetesen az együttes azzal teremtette meg, hogy előadásuknak cseppet sem volt hakniszaga. Nem egy kiégett bandát láttunk a nyolcvanas évekből, akik még meg akarják egyszer rázni a pénzfát, hátha a nevük miatt leesik nekik még valami kis zsé. A szí­npadon egy erőteljes, energikus, fiatalos együttes állt, nem pedig kivénhedt csotrogányok. A setlistről pedig mit is mondhatnánk? Csaknem tökéletes volt. Nagyon nem erőltették az új lemez nótáit, de az sem zavart volna, ha csakis a 'Blood Of The Nations' dalaiból épül fel a show. Főleg a klasszikus nagy slágereket kaptuk meg Mark Tornillo interpretációjában. Dübörögtek az ezerszer eljátszott, de most mégis frissnek tűnő klasszikusok, mint a Breaker, a Son of a Bitch, a Burning, az AC/DC hangulatot árasztó Aiming High és az Up To The Limit, és természetesen a ,,nagy sláger" Balls to the Wall. Egy halk személyes megjegyzés a cikkí­rói szubjektivitás nevében: én a Neon Nightsot élveztem a legjobban, pedig valamiért sohasem volt a kedvenceim közt, de most élőben hallva, egyszerűen elkapott. A végére egy pozití­v és egy negatí­v dolgot emlí­tenék meg. Kezdjük a jó dologgal: hangzás. Egész este kiváló volt. Wolf a buli elején mondjuk hevesen mutogatott a keverőpult felé, hogy melyik sávra tegyenek még többet (általában az éneket és a basszust kevesellte), de ez tényleg csak pillanatokat vett igénybe, úgyhogy nagy taps és respect az Accept technikusainak és a Club akusztikájának. A negatí­v momentum pedig a sokat emlegetett dohányzás volt. Én nem vagyok az a nagyon bagószagra érzékeny tí­pus, de tény és való, hogy sokak számára kifejezetten zavaró lehetett az átható dohányfüst. A ruházatomat én is dobhattam egyből a mosógépbe, pedig a közvetlen közelemben inkább a koncert élvezői voltak többségben. Igazából az a véleményem, hogy akire egy rock-klasszikus kitűnő koncertje közben is rájön az inger, az már annyira súlyos eset, hogy jobban tenné az illető, ha végiggondolná, hogy megéri-e magát és környezetét is károsí­tani. Ez megint csak privát vélemény. Számomra ez volt az idei év első bulija, és már biztos helye van a 2011-es top 10-ben. Igazi felhőtlen szórakozás volt, egy végtelenül szimpatikus és hiteles együttessel. Nyáron érdemes lesz még egyszer meglesni őket a Metalcamp keretében. Elhangzott dalok: 01. Teutonic Terror 02. Bucket Full of Hate 03. Starlight 04. Love Child 05. Breaker 06. New World Comin' 07. Restless and Wild 08. Son of a Bitch 09. Ahead of the Pack 10. Metal Heart 11. Neon Nights 12. Bulletproof 13. Losers and Winners 14. Aiming High 15. Princess of the Dawn 16. Up to the Limit 17. No Shelter 18. Burning --------------------- 19. Fast as a Shark 20. Pandemic 21. Balls to the Wall Adamwarlock Fotó: TT Köszönet a Concertonak!