Sonata Arctica: The Days of Grays

írta garael | 2009.09.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.sonataarctica.info

Stílus: prog-power metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Az előző, Unia c. Arctica korong olyan volt, mint amikor a gyermek végleg a felnőttkorba lép - ami szociológiai értelemben nem az életkor, hanem az önálló életvitel és a szülőktől történő elszakadás függvénye, az új, kakateresen vázolható értékrendszer felállí­tása, mely ha tartalmazza is a szülők által determináltakat, már elválaszthatóan képes a célok eléréséhez alapot biztosí­tani. Jómagam csalódottan vettem tudomásul, hogy nem ültethetem többé ölembe a kis Sonata-t, a gyermekkor naivitásából eredő őszinte pozití­v-negatí­v életszemlélet minden szegmensében szimpatikusabb volt, mint a felnőtt lét borongósabb, megfejtősebb világa, ahol a dallamok szerepét az átgondolt stratégia vette át. Az új lemez hallatán azt kell, hogy mondjam: a folyamat nem állt meg és nem vált reverzí­bilissé, pedig ide a bökőt, hogy a rajongók háromnegyede kitörő örömmel fogadta volna a valahol a "gyermeki létbe" történő visszatérést jelentő szenilitás jeleit. Nem mondanám persze, hogy csí­rájában nem sejlik fel itt-ott a valamikori kisöcsi, de a dalok már nem a speed himnuszok himnikus világát jelení­tik meg, olyannyira, hogy igazi sláger nem is található a lemezen, az egyetlen, a gyermekkorra utaló Flag in the Ground is legfeljebb egy jóí­zű mosolygás a valamikori gyöngyöző gyermekkacajokhoz képest, ráadásul a dallamot már Gary Moore évekkel ezelőtt megí­rta. S hogy akkor hol érdemes keresgélnünk? Hát biztos nem a valamikori papának tartott Stratovarius környékén - mely mint tudjuk, skizofrén módon bomlott újabb és újabb személyiségekre - , a hangszerelést, és a borongósabb hangulatot tekintve inkább a legutóbbi Nightwish szimfonikus, összetettebb genetikai térképe lehetne a megfejtés kulcsa, ám a végeredmény nem ilyen egyértelmű. A fiúk mostanában igen sok musical-t hallgathattak, mivel a dalok témakibontásos, nehezen emészthető, ám darabjaiban élvezhető valójukban inkább idézik a nem annyira sláger központú szí­npadi sikerdarabok tematikáját, mint az erőből lesprintelő europower, vagy a "hagyományos" progresszí­v prog.-power mára már könnyen beazonosí­tható sablonjait. Érdekes hallgatni a szerzeményeket, hiszen a vokálok, az összhangzás, a néha egy-egy villanásra a stadionrockot is megidéző megoldások amolyan kvázi Sonata Arctica-t varázsolnak, de úgy érzem, ezek a jól sikerült darabok valahogy nem állnak össze koherens egésszé: mikor éppen elkezdeném élvezni az adott dallamot, rögtön megtörik az egység képzete, szinte disszonáns módon megzavarva a kialakulni akaró zenei képet. Hiába vannak szí­vet melengető, zongorás részek, hiába dörög és simogat szinte templomi méretekben a háttérvokál, valamint Tony Kakko mostani produktumával királlyá avanzsáló hangja, s hiába a minden dalban megbúvó potenciál, nem érzem, hogy akár huszadszori hallgatás után is megragadna valamilyen refrén a fülemben - szegény inasok, ha annak idején ezeket a slágereket próbálták volna fütyülni, minden bizonnyal feltört volna a szájuk. Nem mondom, hogy a The Dead Skin édeskés - majdnem a régi Sonata-t idéző- dallamaira rátelepülő, szinte thrash-es kapkodás ( ami valószí­nűleg a Nuclear Blast felé egy amolyan nyelves puszi) , és torokköszörülde érdektelen lenne, de az ilyen irányú progresszivitás helyett bárcsak az édes és kiismerhető melódiák tengerében merülhetnék el....

Pontszám: 6