Elvenking: The Scythe

írta Tomka | 2007.12.25.

Megjelenés: 2007

Kiadó: AFM Records

Weblap: 

Stílus: folk (?) power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Damnagoras - ének Aydan - gitár Elyghen - billentyű és hegedű Gorlan - basszusgitár Zender - dobok
Dalcímek
1. The Scythe 2. Lost Hill of Memories 3. Infection 4. Poison Tears 5. A Riddle of Stars 6. Romance & Wrath 7. The Divided Heart 8. Totentanz 9. Death and the Suffering 10. Dominhate
Értékelés

Mostanában egyre több folk metal banda fürödhet tejben-vajban, azaz sörben-borban a stí­lus olyatén mértékű prosperálásának köszönhetően, amely minden "népiesnek" tekinthető hangszert felhasználó együttest megtűr a palettán, kis túlzással pedig a sikert is előre lehet borí­tékolni. Pont ezért kell megbecsülni az olyan másodvonalas, de roppant megbí­zható zenekarokat, mint az olasz Elvenking, akik - igaz, hogy sem a világot, sem a stí­lust nem váltják meg - de lemezről lemezre olyan egységes minőségű albumokat raknak le az asztalra, amely által okozott esztétikai élmény garantáltan megtérí­ti a befektetett pénzmagot. Mindez azonban csupán a 2006-os The Winter Wake lemezig mondható el a bandáról teljes mértékben, ugyanis már akkoriban is érezhetőek voltak a kiszámí­thatatlanságot jelentő újí­tás szelei, ám ezeket a kellő arányú vegyí­tés következtében csupán tavaszi szellőnek érzékelhették a rajongók, ugyanis az előző korong esetében pregnánsan kizárólag a cí­madó nóta esetében volt tetten érhető a zenekar jövőre vonatkozó szándéka. Ez az új attitűd ezúttal egy egész album képében csapódott le, mégpedig a srácoktól szokatlanul mindössze egy év elteltével: a The Scythe szinte gyökereinél kaszálta el a jól bevált, koherens egésszé összeállt Elvenking univerzumot. A modernizációs hullám Damnagorasékat is elérte, ennek megfelelően az eddig szinte épí­tkezési alapnak tekintett, akár a számok fő szerkezeti vonalait is meghatározó hegedű igazságtalan mértékben háttérbe szorult - előfordul, hogy egyes számokból teljesen el is tűnt. Amelyikben pedig továbbra is helyet kapott, ott is biztos, hogy a keverés által a háttérbe száműzték a már jól bejáratott "The String Quartettet" (Eleonora Steffan - hegedű, Valentina Mosca - hegedű, Elyghen - hegedű, Marco Balbinot - cselló). Ezzel párhuzamosan az egyre inkább torzí­tott gitárok kerültek az előtérbe, a klasszikus power metal futamok helyett pedig sokszor a metal zene modern oldalát előnyben részesí­tő szaggatott, tördelt gitárjáték vált hangsúlyossá - ezek lényege mértékletesen adagolt, unikum jellegükben rejlik, nem pedig dominanciájukban (pont ezért működhetett a Winter Wake albumon). Ennek megfelelően sajnos bizony nagyí­tóval kell keresgélni a fogós riffeket - mentségükre legyen felhozva, hogy a gitárszólók terén nem változtattak a bevált recepten, ráadásul a sok helyről ismerős Mike Wead is prezentál két szólót a cí­madó The Scytheban és az andalí­tó A Riddle Of Starsban. Sajnálatos módon mindezek mellett egy ál-intellektuális hozzáállás is járult, mintegy bonusz csomagolásként: amellett, hogy a dalszövegeket igyekeztek egy kissé elmélkedős szintre terelni, még semmi baj lenne (a probléma ennek egysí­kúsága), azonban a számokat összekötő bárgyú, hatásvadász "versek" már sokaknál kiverhetik a biztosí­tékot. Ráadásul ok nélkül megtörik a lemez lendületét, kikerülhetetlen "szüneteket" iktatva be a power metal folyamba. Hogy ennek ellenére mégis miért szerethető a lemez? Ez elsősorban - talán természetesen? - Damnagoras énekes újbóli kiváló teljesí­tményének köszönhető, aki szinte minden másodpercben képes lenyűgözően fülbemászó dallamokkal előrukkolni. Egyedi (pengeéles, de mégis valamelyest "méh-meleg") hangszí­nének köszönhetően nemcsak a stí­lus szabta követelményeknek tud könnyedén megfelelni, hanem az érzelmek széles skáláját is bejárja a kétségbeesett "sí­rástól" a könyörgő esdeklésen keresztül a fellángoló gyűlöletet reprezentáló hörgésekig (egyébiránt ezekből a pár éve távozó Jarpen is kiveszi a részét vendégként). Ezek az olyan progresszí­v metalból ismerős dalstruktúrával rendelkező számok esetében érhetők könnyedén tetten, mint a mindemellett a hegedűt is kellő mértékben alkalmazó, alaposan megvariált Romance and Wrath, vagy a záró, hörgéseivel is megadallamos Dominhate. Ám az egyenes szerkezetű, direkt számok a jellemzők alapvetően a lemezre, ami garantálhatja a fentebb emlí­tett stí­lusváltás jegyei ellenére is a korábbi rajongók általi pozití­v befogadást, hiszen mindezek ellensúlyozására számról számra szállí­tják a negédes melódiákat - még ha kell is pár hallgatás ezek beéréséhez. Ugyaní­gy a nyí­ltan agresszí­v számok is eltűnőfélben vannak a repertoárból, inkább a középtempós, többnyire téli melankóliát árasztó dallamokkal megspékelt, "háttérhegedűvel" megtámogatott slágernóták kerülnek terí­tékre, mint például a refrénre kihegyezett Lostr Hill of Memoires, az együttes éneklésre buzdí­tó klipes nóta, a The Divided Heart, vagy éppen a "súlykolós", már-már zúzós témákkal operáló Infection. Az előző korongon még jelentős mértékben helyet kapó gyors, húzós dalok száma sajnos ezúttal redukálódott, í­gy "be kell érnünk" az egyébként a himnusz-refrénű Poison Tearsel, illetve a szinte thrashes gitártémával operáló Death and the Sufferingel - olcsó vigasz, még ha nem is feltétlen csekély.

Pontszám: 6.5