Operation: Mindcrime: The New Reality

írta P.A. | 2017.12.27.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://operationmindcrime.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Geoff Tate - ének
Randy Gane - billentyűs hangszerek
Kelly Gray - gitár
Scott Moughton - gitár
John Moyer - basszusgitár
Simon Wright - dob
Brian Tichy - dob

Dalcímek

01. A Head Long Jump
02. Wake Me Up
03. It Was Always You
04. The Fear
05. Under Control
06. The New Reality
07. My Eyes
08. A Guitar in Church?
09. All for What?
10. The Wave
11. Tidal Change
12. The Same Old Story

Értékelés

Az Operation: Mindcrime az egykori Queensryche-énekes, Geoff Tate projektje, melyet 2015-ben hozott létre. A formáció egy háromlemezes trilógia elkészítését tűzte ki célul, mely egy történetet mesél el. Az első korong 'The Key' címmel jelent meg, és zeneileg egy olyan képet mutatott, ami ugyan felhasznált néhány Queensryche-klisét, de ugyanakkor igyekezett változatos és progresszív is lenni. Ahogy az lenni szokott, Tate új lemeze ismét megosztotta az érdeklődőket, jómagam láttam bőven potenciált ebben a projektben, míg mások csípőből utasították el. Ami a folytatást illeti, sajnos csalódnom kellett, hiszen a trilógia második felvonása már jóval szürkébb volt, de a mélypont az utolsó lemezen mutatkozik meg igazán.

A hírekben már olvasható volt, hogy a 'The New Reality' nemcsak ennek a történetnek a lezárása, hanem egyben az utolsó lemeze a felállásnak, ami úgy gondolom, rendesen meg is hallatszik. Mintha a készítők nagyobb fába vágták volna a fejszéjüket, mint kellett volna, hiszen erre a kiadványra szinte teljesen elfogytak a jó dalok, de még az értékelhető momentumok is. A mű legnagyobb gyengesége egyértelműen a hangzás. Ugyan az erőtlen gitárhang és a gyengén puffogó dob nem egy új keletű jelenség Tate háza táján, de ennyire rosszul kevert lemezt még teljesen zöldfülű zenekarok is ritkán adnak ki a kezeik közül. Legnagyobb jóindulattal sem lehet kísérletezőnek, vagy újító szándékúnak nevezni azt, ami itt hallható. Gyakori, hogy Randy Gane Casiója ormótlanul rátelepszik a dalokra, és olyan hangszínekkel teszi szinte elviselhetetlenné a dalokat, amiket legutóbb Commodore 64-es játékokban hallhattunk. Mindemellett helyenként megjelennek vonós (?) hangszerek, de olyan súlyosan az előtérbe nyomva, hogy szinte eltűnik minden más, még az ének is. Ez a szörnyen gyenge hangzás ezzel a kiegyensúlyozatlan keveréssel egy borzalmas demó-jelleget ad az egész albumnak. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy valami véletlen során nem a demofelvételek kerültek-e kiadásra, annyira gyenge produkciós szempontból az anyag. Ezentúl a dalok is kidolgozatlannak tűnnek, ugyan feltűnik néhány jó riff vagy énekdallam, de ezeket a momentumokat nem sikerült egységes dalokká gyúrni. Hiányoznak az igazán fogós pillanatok, az izgalmas váltások és az élvezetes szólók. Az egész mű erőltetett klisék egyvelege, mindenféle elképzelés nélkül egymásra pakolva egy borzalmas hangzással és ízléstelen borítóval tálalva.

Nehéz bármi pozitívat írni az itt hallható muzsikáról, főleg annak tükrében, hogy mennyi jó lemez jött ki idén is. Mindezek ellenére még mindig úgy gondolom, hogy Geoff Tate egy kivételes művész, de talán már nem érzi ezt a műfajt. Lehet, hogy egyszer egy más műfajban még megcsillogtatja valós tudását, amit ezúttal messze alulmúlt.

Pontszám: 3

Legutóbbi hozzászólások